2012. november 20., kedd

ingerküszöbnek ez is jó lesz

Mindenkinek más.
Én a mai napig bírtam. A helyzet az, hogy nem kívánatos vagyok errefelé. Mármint a lakásban. Mármint ahova haza jöttem.
Jó dolog, mert így legalább elindulok valami olyan irányba, amit csak júniustól gondoltam elérhetőnek.

Jól vagyok, ígérem jobban leszek. Csak most túl sok hülyeség zúdult a nyakamba. Valójában minden!

Itt a hátamon az iskola, a vizsgáim, úgy érzem tök hülye vagyok minden tantárgyhoz. Elvesztettem az ítélőképességem, és mindezeknek ellenére még több melót vállalok. Magamra vállaltam, hogy megcsinálom a kiállítást, megfogadtam, hogy felköltözök Pestre, eldöntöttem, hogy még ennél is többet dolgozok, hogy megoldjam magam a gondjaimat. Nem tudom mi lesz mindezek következménye.
Talán teljes káosz, talán teljes siker.


Megbánni nem fogom, mert nem valaki másért csinálom. Csakis kizárólag saját magamért akarok elköltözni. Nyugodtan akarok készülni a vizsgákra, és saját kis zugot szeretnék, ahol akármikor belemerülhetek a saját aprócseprő dolgaimba.

Holnap meglátjuk, mire jutok munka ügyben. Remélem jó hírrel, vigyorogva térek haza, és azzal a tudattal, hogy a következő hónapot Pestről indítom.
Minden szurkolásra és biztatásra szükségem van. Segítsetek nekem beteljesedni, hogy emeltfővel, büszkén sétálhassak egyszer végig az utcán, a következőket gondolva: Igen, mindezt el tudtam érni, és mindezt boldogan és önkényesen hagytam itt.

Az elmúlt hétvégén rájöttem, hogy mik az igazán fontos dolgok.
Talán szeretek bambilelkű lenni, és szeretem eljátszani a "mindenki anyukája" posztot, de ezek meg is fizetődnek. Nem pénzben.. ezek a dolgok boldogítanak, és van, hogy visszaélnek vele az emberek. De ez sem szomorít el, mert az én sorsom az, hogy bambilelkű maradjak. Így lesz csak belőlem jó ember, így érzem magam valakinek. Nem tudnék senkivel gonosz lenni, vagy éppen lekezelő.



Kicsit félek a változástól, hogy megint belebetegszem, mint Pécsen. De vegyük azt alapul, hogy nem egyedül csinálom, és hogy nem másért. A barátaimmal együtt, én értem vágunk bele valami újba.




szeretlek benneteket.



szevasz tavasz, alzi voltam.

2012. november 13., kedd

Szentimentálé

1. rész

A sziklák oldalát csak a zúgó kék hullámok ostorozzák, melyekben ott lapul az élet megannyi parányi szikrája. A magasban hatalmas zöld rengeteg, s a hegyek tetején fehér hósipkák, melyekről farkas ordít untalan. A sűrűben medve cammog illatos mézet keresve. Egy tisztásra jut, ahol őzek legelésznek csendesen. Nem félnek vadásztól, hisz tudják, errefelé, csak egy simabőrű lakik. Az erdő közepén egy fakunyhóban világít a tűz melege. Az ablakból pedig egy szempár figyel. Csodálja a vadakat, s miközben ezt teszi, végtelen nyugalom öleli körbe. Pedig inkább ő öleli át azt a bögre teát, amit már tegnap megfőzött. Ahogy a kandallóban ropog a tűz, ujjaira húzza kötött kék pulcsiját, fújja a forróságot a bögréből, és szürcsöl. Vár valamire, vagy inkább valakire.
Még a nagyvadak sem  tudják pontosan, miért él ilyen magányosan, mégis érzik, hogy teljesen más, mint azok az emberek, akik fegyverrel járják az erdőt. Az őzek ha a háza közelében járnak, gyönyörű zenét hallanak kiszökni az ablak résein. A farkasok pedig minden éjjel a teraszán alszanak, s őrzik az álmát. Madarak csicseregnek minden reggel, hogy álmából méltón keljen. A nagyvadak sosem érthetik meg csendes magányát, de boldogan élnek vele együtt. Befogadta a természet a kis faház lakóját, egyúttal magába is szippantotta. Nem akarta sosem ott hagyni ezt a csodát, így inkább csak figyelte, mikor jön érte egy hasonló simabőrű. Egy hasonló lélek, egy hasonló gondolat, egy hasonló tekintet.
Miközben a tea lassan a kancsóból is elfogyott, beesteledett, a dús erdő lakói is nyugovóra térnek lassan. A Nap már lepihent, és a rét végében szunyókál, sötét rózsaszín kontúrt vetve a horizontra. Befogad a látvány, magához öleli a rengeteg teremtményt. Az egyetlen emberi lény még mindig az ablakban csodál, a keretnek dőlve húzza magára a pokrócot, és lehunyja zöld szemeit. Álmában egy szarvast lát, a tisztás szélén a sziklákon. Torka szakadtából üvölt neki, mert látja a bokrok alatt bujkáló vadászokat, de a szarvas csak áll, és figyel. Méltóságteljesen, büszkén várja az ólom golyót a mellkasába. A lány térde hull, mikor a golyó célba talál, sírva fakad, és kopogásra ébred. Könnyeit pulcsijába törölve nyit ajtót, szemben áll vele egy férfi, és így szól:  Szervusz Szentimentálé!

Kedvesen a kezét nyújtotta a lány, ismerte a férfit régről. Vadász volt ő is, és emlékezett a trófeáira, miket dagadó mellkassal mutogatott neki. Sosem értette, miért csodálja  annyira a férfit, azt pedig végképp nem, mit keres most az erdő közepén, pont nála. Talán eltévedt, talán csak megpihenni szeretne egy hosszú vadászat után. Inkább megkérdezte: 
Miért jöttél?
Zöld sapkáját levette, egy kevés havat söpört le vörös kabátjáról, és mosolyra görbült a szája: Téged kereslek!
Az arcán a horizont rózsaszínje, szemeiben az egész erdő fénye látszott. Szentimentálé meglepődve bámulta a   férfit, aki már a kezeit lehelte a hidegben, s megkérdezte: 
Bejössz? Főzök egy teát..
Belépett, és miután levetkőzött leült az asztalhoz. Az egyik lábára tette a másikat, hogy megmelegedjen, és nézte, ahogy a lány odarakja a vizet forrni. A lány hátat fordítva a tűzhelynek, leült a férfivel szemben, s látszott szemében a rengeteg kérdés: 
Mesélsz?
A férfi még mindig mosolyogva nézett, a kezeivel a lányéért nyúlt, megszorította őket: 
Milyen hideg a kezed. - válaszolta, és elkezdte lehelni őket. Mikor már melegebb volt mindkettőjük keze, a férfi így szólt:
Mesélek Szentimentálé, ha te is elmeséled, miért élsz egyedül az erdő közepén, vadakkal körülvéve..?
A lány gyorsan elhúzta kezeit, felállt, és ebben a pillanatban a teafőző fütyülni kezdett. Odafutott, és közben könnyes szemmel válaszolt, mosolya mögé bújva: 
Mert szeretek itt lenni. Távol az emberi gonoszságtól, távol minden furcsa gondolattól. Itt csak én vagyok, és a vadak. A vadak vigyáznak rám, óvnak, féltenek, magukhoz fogadtak. Máshol nem éreztem magam igazán otthon, csak itt. - eközben a teafüvet beleszórta a forró vízbe, cukrot tett bele, és az asztalhoz vitt két bögrét.
A férfi maga sem tudta, mit tehetne azért, hogy ne féljen tőle a lány. Olyan volt, mint egy őz, aki a réten pihen, s a fák felől zajt hall. Pont úgy fél a lány, mintha ő csak a vadász lenne, pedig ő inkább szarvas lenne: 
Én nem a vadász vagyok! Eltűntél, pedig én azt hittem, ha eltűnünk, akkor legalább közösen fogunk...
A lány csak hallgatott, nem mert a férfi szemébe nézni. Inkább szürcsölte a teát, törökülésbe húzta a lábait, és várt. Az ablak felé nézett, ahol a teraszon két farkas feküdt, összegabalyodva, egymást melegítve. Ütemes szuszogásuk megnyugtatta őt, elkalandozott, és már nem is figyelt, mit mond a férfi neki. 
Persze Szentimentálé figyelmetlenségét nehéz volt nem észre venni, így a férfi elhallgatott. És megitta a teát és várt, amíg a lány figyel rá: Nem ülünk a kanapéra, onnan jobban látod őket, és a kandalló jobban melegítene mint a bögre tea..
A lány felállt a székről, odacsoszogott a kanapéhoz, és leült, ugyanúgy törökülésbe, bögrével a kezében. A férfi mellé ült, és a pokróccal betakarta magukat. Egészen közel húzódott a lányhoz, szinte olyanok voltak, mint a farkasok a teraszon. Átölelte, s az arcát a lány válla és nyaka közé tette. A lány már csak a kandalló tüzét bámulta, most kifejezetten melegebbnek érezte, mint máskor. Talán a férfi jelenléte miatt. Szentimentálé a férfi fejére hajtotta fejét, és így ültek egész este, nem aludtak, csak nézték, ahogy a tűz ég, teáztak, és várták, hogy valamelyikőjük szóljon valamit.
Reggel van. A nap előbújt a rét mögül, a fák között köd futkározik, és amikor  tisztáshoz ér a fényben szívódik fel. A lány és a férfi már álmukból kelnek fel. A férfi zsibbadt testtel bújik ki a takaró alól, és arcon csókolja a lányt. Felhúzza cipőjét, kabátját, sálat teker a nyaka köré. Kiment a friss levegőre.
Ő maga sem tudta, mit kellene tennie, pont olyan bizonytalan volt mint Szentimentálé. 
A lány is lassan felkelt a kanapéról, és kereste a férfit, hogy hová lett? Gondolta, csak álmodta talán, hogy itt volt, akire igazán várt. Felöltözött, és kiment. Havas volt minden, a Nap csak úgy szikrázott a tűlevelek szűk résein át. Átjárta a testét a meleg, pedig nemvolt 1-2 foknál több odakinn. Kiment a tisztásra, s a végén egy sziluett tűnt fel. Ott állt a rét szélén a férfi, s onnan bámulta az óceánt, szerelmes volt abba a kékbe, pont mint a lányba. Lábujjaival kapaszkodott a szakadék szélébe. A lány csak figyelt, nem mozdult. Szinte megdermedt a félelemtől.
A férfi a karjait széttárta, hátra nézett kedvesen a lányra, és lezuhant a végtelen semmibe. Mint a szarvas, akit puskával lőttek szíven, úgy hullott el, s ezzel együtt a lány térdre. Akkor tudta meg, hogy saját magától félt, s hogy ő nem a vad, hanem a könyörtelen vadász.



Én nem akarok vadász lenni, remélem te sem. 
Inkább legyünk mindketten űzött vadak, kik együtt menekülnek a tisztásról a sűrű erdő mélyére.
Legyünk büszke szarvasok és őzek, puha medvék és szerető farkasok. Legyünk mi a természet, a napnyugta és kelte. Legyünk mi a minden. 


2. rész

Ott térdelt még a havas fűben.
Zokogott, könnycseppjei jéggé fagytak dér csípte piros arcán. Nem érezte már az arcát a hidegben, remegett minden porcikájában. Szemei homályosan láttak, mintha mindent egy tejüvegen át látna, és valójában nem is bánta ezt a fajta vakságot. Legszívesebben a saját kezével tépte volna ki a szívét és dobta volna a férfi után.
Mikor már csendesedett benne a sírás, motoszkálást hallott meg a sűrűből. Egy pillanatig nem is érdekelte, aztán egyre közelebbinek érezte a teremtményt, már szinte a háta mögül hallotta a hóropogást. Felkelt a fehérségből, megtörölte az arcát, kihűlt orrára húzta a sálját, és lassan lépkedett oda a bokorhoz, ahonnan a zajt hallotta.
Egy heterokróm szempár lesett vissza rá: egy alig pár napos kisfarkas kotorászott a hidegben. Szürkés bundáján vörös vérfoltok száradtak, mancsait kapkodta a hideg talajról. Szentimentálé körülnézett, hátha itt van bármelyik társa, de a tisztás üres volt, és az erdő sem volt különbül. Nem habozott sokáig, felvette az apróságot, kabátja alá bújtatta, és visszasétált a faházba. 
Közben a férfire gondolt: 
Túl kellett élnie az ugrást. Igaz a víz kékje szinte jeges ezen a vidéken, és ha túl élte az ugrást, hova mászhatna ki? Rendkívül magas a szikla a part mellett.. Talán nekifeszült, és épp felfelé mászik. Nem. Akkor már felért volna, mikor én megtaláltam a kisfarkast. 
Belépett, és a meleg, szinte megcsapta a kis kópé szimatát, s kibújt a kabát alól. Szentimentálé lenézett rá, és beszélni kezdett hozzá: 
Na, akkor mesélj picike, van neved? - a kölyök csak bámult rá- Amíg kitalálom, keresek neked valami pokrócot, és megnézem a sebeidet.
A kölyköt letette a padlóra, és ő a fürdőbe sietett egy törölközőért, fertőtlenítőért és kötszerért. Mire visszajött, a kis farkas ugyanott állt, félredöntött buksival, és figyelt. Szimatolt a levegőbe, és tapicskolt a bakanccsal behozott olvadt havon. Szentimentálé a már majdnem kialudt kandalló elé ült, leterítette a takarót, és hívni kezdte az apróságot, mire az félve, és óvatosan ment hozzá oda. A  lány kezét nyújtotta felé, erre a kölyök megszaglászta, mi ez a furcsa illat, amit eddig az anyukáján érzett csak. Szentimentálé kedves hangon szólt hozzá: 
Gyere picuri, nem bántalak..- s mintha az erdei apróság értené a szót, odatipegett a törölközőre, és a lány combjára állt mellső lábaival- Jól van, jól van, csak nyugalom. Én leszek az új anyukád, mit szólsz? 
A csöppségen szerencsére nem volt komolyabb sérülés. Pár horzsolás, és többnyire valaki más vére száradt puha bundájára a hidegben. Már biztos volt benne a lány, hogy a kicsi egyedül maradt, és valószínűleg vadászok kapták el az anyját. Úgy döntött, felneveli, és ha majd elég nagy lesz, elengedi az erdőben. Persze csak ha az akkori, már felnőtt farkas is ezt szeretné. Már csak egy nagyon jó néven törte a fejét. Az már biztos volt, hogy kisfiú az ölében szundikáló farkas. Miközben puha bundájába süllyedtek ujjai, a férfi járt az eszében. Adhatná az ő nevét is neki, hiszen akkor tűnt fel, mikor őt elvesztette. 
Így lett a kis farkas neve Hunter. Hunter, azaz vadász.
Szentimentálé rengetegszer látott Hunter-hez hasonló kölyköket az anyjukkal, aztán pedig  falkával futni az űzött vad után. Látta őket felcseperedni, ám túl közel sosem mehetett. A természet rendje megkövetelte tőle a távolságot, bármilyen vadról is volt szó. De ez a helyzet azt követelte, hogy megmentse szegényt a természet zord oldalától. Egyedül nem élte volna túl a következő reggelt sem. Más farkas pedig sosem fogadná be más kölykét. Arra a két farkasra gondolt, akik még a ház teraszán szundikáltak összebújva, mikor elindult Hunter után. Mire visszaért már eltűntek, így remélte, nekik nem esett bántódásuk, és más falkához tartoznak, mint Hunter farkasmamája. Imádta a háza körül tanyázó állatokat. És valahol reménykedett, hogy az a picúr is az lesz egyszer, akinek most gondját kell viselnie.
Szentimentálé is elaludt a ropogó tűz mellett. Hunter úgy bújt pótmamájához, mintha csak az igazihoz kucorodna. Egyszerre szuszogtak, s talán egyet is álmodtak aznap délután. 
Hunter kinyitotta apró kis szemeit, körbenyalta a kis pofiját, felállt, nyújtózkodott egyet-kettőt, és odapattant a lány arcához, nyalogatni kezdte, és Szentimentálé nevetve próbált felkelni, de a kis huncut kölyök nem engedte. Nagy hahotázásba és egymás kergetésébe fulladt a játék, aztán végül a lány feladta, és lehuppant a kanapéra. Hunter próbált felugrani, de végül csak felvette őt a lány, és leültette az egyik zöld párnára. Egymásfelé fordultak, és egymást bámulták. Szentimentálé próbált a szeméből olvasni:
Hogyan lehetséges, hogy egy amúgyis csodálatos teremtésnek ilyen gyönyörű szempárt írt a sors? - gondolta.
Ugyanis Hunter jobb szeme zöld volt, pont olyan zöld színekben játszott, mint az erdő nyáron. A bal pedig kék, pont mint a sziklákat sodró óceán. A zöldben látni lehet a farkasokat, medvéket és őzeket; s a kékben az apró medúzáktól a hatalmas bálnáig az összes tengeri lény. A természet játéka, hogy egy teremtésben láthatod a mindenséget. Ami számodra a mindent jelenti. Az összes lényt, a csillagokat, a nap keltét és nyugtát. A felhőket és a szelet. A viharokat és a sárguló leveleket. A félelmet és törődést. A szeretetet és a szerelmet.
Hunter nem tudta miért nézi őt ez a lény. Olyan furcsa is ő: 
Két lábon jár, fura hangon szól és valamiért elhullajtotta a bundáját. Csak a feje tetején lát bundához hasonlító dolgot. De az nem hasonlít sem az övére, sem a mamájáéra.. Viszont pont olyan meleg a mancsa, mint a mamáé. Tényleg.. nem tudod kedves " Hullott Bundájú Valami ", hogy hol a mamám? - és megint félredöntött buksival nézett a lányra.
Szentimentálé nem tudhatta, csak sejtette mire is gondol a farkas. Könnycseppek gyűltek szemeibe. Ő is és Hunter is ma egy számukra fontos lelket vesztettek el. Felvette a kisfarkast, magához ölelte, és beledúrta orrát pihe-puha szőrébe. 
Talán ez volt az a pillanat mikor Hunter megértette, miért nincs vele a mamája. Kiugrott a lány öléből, és az ablakhoz ment. Neki támaszkodott az ablaküvegnek és úgy vonyított. Sírt, érezhető volt rajta ugyanaz a szomorúság, mint Szentimentálén. A lány odament az ablakhoz, kinézett a tisztásra, és ugyanazt a homályos, szürke tejüveget bámulta, mint a kis Hunter legbelül.


3. rész

Aznap éjszaka sem a lány, sem pedig Hunter nem tudott aludni. Szentimentálé egyik oldaláról a másikra fordult, és vissza. A hatalmas ágyon egyedül feküdt, Hunter pedig a nappaliban a kanapén mászkált és helyezkedett. A lány felkelt az ágyból, a takarót magára húzta, és úgy ment ki a kölyökért. Felvette, letette az ágyra, lefeküdt mellé, és megpróbáltak aludni.
Szentimentálé egy mesét kezdett mesélni, miközben a farkaskölyök hátát simogatta:
Tudod, volt egyszer egy lány.. olyan mint én, de mégis teljesen más. Hosszú barnás szőkés haja volt, zöld szeme és hatalmas vigyor volt mindig az arcán, amivel az embereket is mosolyra fakasztotta. Mindene megvolt az életben, minden célját elérte, az álmait sorban valósította meg. Nem volt útjában semmi. A családjával jól megvoltak, a barátai imádták. Egyszóval tökéletes életet élt.
Azonban a szerelemben valamiért sosem járt ilyen sikerekkel, mint amúgy az élet más részein. Kereste az igazit. Többször meg is találta, többször el is felejtette, többször meg is utálta. Önkéntelenül belement mindenféle rossz kapcsolatba, mert úgy érezte mindenki megérdemel egy esélyt... még Ő maga is. Aztán találkozott egy férfivel, aki a feje tetejére állította addigi gondolkodását, tetteinek okáért a férfit lehetett valahol hibáztatni, hiszen olyan erős jellem volt, ami a lányban felforgatott mindent. Szerelmesek sosem voltak, mégis valami olyan vonzalom volt kettejük között, amit még máskor sosem érzett a lány. A férfi sosem értette a lány mosolyát, de szomorúságát sem. Pedig az ő maga volt. Együtt felejtettek el gondolkodni, és együtt tanulták meg hogyan kell ' nemszívből ' szeretni. Nem volt idő szerelemre, vagy bármilyen hasonlóan bonyolult dologra. Csupán arra, hogy jól érezzék magukat a másikkal. Szerették egymás művészetét dicsérni és szidni, persze a vége mindig egy jól irányzott csók volt. Hiába akart a férfi erősnek és sebezhetetlennek tűnni, rájött, hogy a lány mellett nem kell megmutatnia mindezt.
Aztán egy nap, a lány eltűnt. Senki sem tudta a városban, hogy mi történt vele, vagy hogy hova ment. Édesanyja napokig sírt utána, és a barátai az egész várost tűvé tették érte. A legjobb barátja, a férfit okolta a lány eltünéséért, de a férfi nem törődött ezzel. Ő is ugyanúgy kereste a lányt, de a lány sehol sem volt. Mindenki lelke eltemette a lányt.

Mire a történet végéhez értek, a kis kópé már aludt, és aranyosan horkolt. Szentimentálé közelebb  húzta magához a kölyköt, és magában gondolkodott a történeten:
Talán ideje lenne hazatérni, vagy legalább egy levelet írni, hogy jól vagyok. Anya úgysem hinné el. Egy nagyon rossz viccnek gondolná, és valójában a barátok is. Elhitték, hogy már nem vagyok, és nem kerestek itt. Pedig, ha igazán elgondolkodtak volna, rájöttek volna, hogy ide húzott a szívem. Akkor is imádtam az erdőt járni. Itt miért nem kerestek? És miért kellett ennyit változnom?
Mindig mosolyból lett egy magányos tekintet. Az álmaimat ott hagytam a városban, és egy végtelen úton haladok, aminek célja sosem volt.
Egyedül Hunter jött ide, ő tudta meg egyedül, hogy itt vagyok. Nem vadászni volt akkor sem, hiszen elmondta: Engem keres.
De már ő sem maradt velem. Az egyetlen ember aki igazán ismer, elveszik a messziségben. Szép, de mostmár ideje aludni! Holnapra virrad lassan.. Talán reggel arra kelek, hogy az a Hunter fekszik mellettem, és csak álmodtam az egészet. Lehet ezért félek aludni, mert félek attól, hogy felkelek és csalódok, hogy minden igaz, ami az elmúlt két napban történt.

Lassan lecsukta szemeit és kitisztultak a gondolatai. Mély álomba zuhant, és két napig folyamatosan aludtak így kettesben a farkassal. Csak enni és inni keltek fel. Fáradt volt testük és lelkük egyaránt.


4. rész

Teltek a napok és a hetek, napjaik nagy részét azzal töltötték, hogy a hóban játszottak, és utána a kandallónál melegedtek. Hunter ezidő alatt nőtt, mint a gomba. Egyre nagyobb lett, mancsai már egészen nagy nyomot hagytak a friss hóban és már szívesen kószált el egyedül is az erdőben.
Mindketten felejtették a múltban történt szörnyű dolgokat, egymást segítették a végtelen hosszú úton.
Egy reggel Szentimentálé arra kelt, hogy pajtása nem fekszik mellette. Felkelt, felvette a kabátját a pizsama polójára, csizmát húzott és kifutott a házból. Hunter nevét kiabálta. Aztán meglátta őt a tisztás túlsó végéről futni felé. Valami volt a szájában, amit messziről nem látott a lány. Mikor Hunter odaért lihengve, egy sapkát dobott a lány lábai elé. Amikor megfogta, kishijján elájult. Hunter elhozta névadója sapkáját. A lány fogta, és  érezte, csurom vizes. Először arra gondolt, talán a vízből halászta ki valahol messzebb az alacsonyabb szirteknél. De rájött, hogy Hunter sosem szerette a vizet, mondhatni fél is tőle. A lány a farkasra bámult, és kérdezett:
Hol találtad? Mutasd meg! -közben az orrához tartva a sapkát, hogy szimatot kapjon.
A farkas nézett a lányra sarkon fordult és elkezdett észvesztve loholni át a tisztáson. Szentimentálé alig bírta követni őt, és fázott is nagyon, mert még mindig pizsamában volt. Ez volt most a legérdektelenebb dolog, ami a fejében járt: fázik. A tisztáson túl az erdő sűrűjébe vezette Hunter az elkeseredett lányt, Szentimentálé pedig már elképzelte a pillanatot, ahogy magához öleli a férfit. De sajnos valahol az motoszkált a fejében, mi lesz vele, ha semmit sem találnak, vagy ha esetleg csak egy kihűlt testet. Rettentően félt, és megállt. A egyik fának támaszkodott és kifújta magát. Hunter odament, és a lány kabátját harapta és húzta magával. Egymásra néztek, és a lány akkor már tudta, hogy sietniük kell, bármit is fog mutatni neki bundás barátja.
Órákig futottak a sűrűben, mígnem kiértek egy olyan partrészre, ahol Szentimentálé még sosem volt. Nem is tudott róla, hogy van teljesen sík partszakasz azon a vidéken. A part teli volt fekete, a víz által simára csiszolt kavicsokkal.
Mindegyik egy, az óceán által készített gyönyörű égkő. -gondolta.
A szél hidegen süvített a lány fülébe, és kapott bele Hunter vastag bundájába. Körbe néztek, és előttük a hihetetlen kékség, mögöttük végestelen zöld, jobb oldalon hatalmas szürke sziklák tornyosulnak, ott lehet valahol a faház is, és a tisztás. Hunter ugatni kezdett a másik irány felé. Egy barlang volt ott.
Szentimentálé vett egy mély levegőt, odament. Mellette szorosan Hunter, aki egy percig sem mozdult a lány lábától. Mikor a barlang bejáratához értek, Hunter vonyított egyet a sötétségbe, amire a válasz, három kopogás volt. A lány szive hevesen kezdett verni, miközben Hunter megint vonyított egyet, amikor már befelé haladtak így ketten a barlang belsejébe. Óvatosan lépkedtek, szinte teljesen sötét volt. A lány belenyúlt kabátja zsebébe, és egy vihargyújtót vett ki, amivel a kandallót szokta begyújtani. Rögtön meg is gyújtotta. Ahogy  mentek egyre mélyebbre, Hunter megint vonyított egyet, és újra kopogást hallottak válaszul, és mellette egy érdes férfi hang szólt, vagyis inkább csak a halk visszhangja:
Szentimentálé!
A lány nem tudta, most csak a füle káprázik, vagy tényleg belebolondult a veszteségbe? Hetek teltek el, lehetetlen, hogy hetekig bírta élelem nélkül vizes ruhában.
A vihargyújtó fényében meglátott egy sötét alakot feküdni a földön. Odament, és akkor látta meg, hogy Hunter az, Ő az, és él. De nagyon gyenge. A teste teljesen kihűlt, és fal fehér a bőre. Hívta a farkast, annyit mondott:
Maradj itt vele, feküdj mellette, melegítsd, addig én kitalálom, hogyan megyünk haza.Szentimentálé



5. rész

A percek szinte óráknak tűntek. A lány nem akarta ott hagyni a férfit, viszont így érezte, hogy lassan elszáll mindkettejük ereje, és mindketten belehalnak a várakozásba.
Beszélt hozzá, gondolta, hátha úgy eszébe jut valami megoldás a helyzetre.. Egyáltalán nevezhető ez a dolog helyzetnek? Itt fekszik az ölében a szerelme, akiről meg volt győződve, hogy már nem is él. Ez nem helyzet, ez valamiféle csoda, vagy csak a sors játszadozik lelkével oly hevesen.
Mindenesetre a barlangból legalább ki kell jutnunk! - gondolta - Itt a mélyén sokkal hidegebb vn, mint kint a parton.
Hunter szófogadóan még mindig a férfi mellett feküdt, így két oldalról melegítették őt. Szentimentálé hirtelen felállt, és rászólt a farkasra:
Hunter gyere, kivisszük innen! - aztán a férfihez szólt, az arcát simogatva:
Ébredj, haza megyünk! Lábra tudsz állni?
A férfi válaszolt:
Hagyj itt, nem akarok, nem merek többé a szemedbe nézni. Nem gondoltam rád, mikor leugrottam. Csak menekülni akartam az érzéseim elől. Nem érdemellek meg!
A lány nagyon dühös lett, és a férfi kabátjába markolt:
Képes vagy ezt mondani, mikor Hunter megtalált téged, és lehetőséged lenne jóvá tenni a hibáid? Azonnal kelj föl! - hangjában talán sok volt a méreg, de az elkeseredettség ugyanúgy, hiszen ha a férfi nem akar jönni, akkor tényleg belehal - Nem gondolod, hogy így is csoda, hogy eddig kibírtad? Hetek óta fekszel itt. Mégis szerinted ez nem csoda?
Tudod, hogy nem hiszek a csodákban! - Hunter morgó hangon válaszolt, és felült. Lábait alig érezte, így a lányra és a farkasra próbált támaszkodni.
Ez az! Menni fog ez!- mondta Szentimentálé. Bár ő maga is csodálkozott, hogyan lehetséges mindez, de elhitte és próbált minél gyorsabban kijutni a sötétségből. A vihargyújtó lángja szakadatlanul égett, reményt adott mindhármójuknak.
A kandalló lángjára emlékeztette őket. A lányt és  férfit arra a napra, mikor együtt ültek a kanapén egymásba karolva, a farkast pedig arra a napra, mikor Szentimentálé megtalálta őt. A tűz mely megvédi őket. Az a végtelen tűz, amely sosem húny ki, és folyton melegít.
Fáradtak voltak, fáztak, és már semmit sem kívántak maguknak, csak hogy jussanak ki, és lehessenek otthon. Ihassanak egy forró bögre teát, hogy nevethessenek ezen az egész butaságon, ami történt velük. A barlang falai azonban nehezen engedték el maguktól őket. Azok a magányos fekete falak, fénylettek az apró láng mellett. A barlangnak régóta nem volt lakója, még a denevérek és békák is féltek tőle. Ijesztő volt a végtelen csend. Ijesztő volt, ahogy ezt a csendet néha megtörte egy lidérc sóhaja. Ijesztő volt a napfény hiánya.
Már majdnem kijutottak a barlangból, mikor a férfit teljesen elhagyta a maradék ereje is. Összeesett, és már a lány nem bírta el egyedül törékeny testével azt a nehéz és tehetetlen alakot. Hunter sem tudott már segíteni, kevések voltak mindehez ketten. A lány akkorsem akarta feladni, és úgy döntött, addig küzd, míg a férfi szemei nyitva vannak. Hátára vette a férfit, Huntert pedig előre küldte, hogy vezesse őket haza.
Amikor a barlangból kijutottak, a lány új erőre kapott, a napfény megsimogatta az arcát, és tudta, hogy vár rájuk a kandalló melege és a tea. Alig várta, hogy otthon legyenek, és hogy újra érezze azt a forróságot, amit akkor este.
Ahogy a fekete kavicsos partról odaértek a sűrűhöz, úgy fogyott a remény is, hogy  otthon lehetnek együtt. A lány már így is nagyon fáradt volt, de elhitette magával, hogy bármit legyőzhet, hogy nála erősebb ember nincs is a világon..
A fák halkan suttogtak fülébe, nem értette pontosan mit akarnak, inkább ment tovább a hóban, előtte Hunter járta ki az utat, hogy ne kelljen a lánynak olyan sok havat csoszogásával maga előtt tolnia.
Nehezen emelte már a lábát, combjai csontig fagytak a hidegben, mégis csak az otthon járt az eszében, és hogy az ő kitartásán lóg a férfi élete.
Amikor a tisztáshoz értek, a lány megállt, - bár a mai napig nem tudja miért - levette hátáról a férfit, leültette az egyik fa hatalmas törzséhez, s akkor vette észre, hogy már nem lélegzik.
Megcsókolta. Semmi válasz, szinte már jegesek voltak a férfi ajkai.
A lány hirtelen nem  tudta mit tehetne. Elkezdett keservesen zokogni, magához húzta a férfit, többször megcsókolta, de semmi eredmény. Hunter csak nézte a két kétlábú lényt, aztán pótmamáját követve odabújt a férfihez, és kezeit nyalogatta. A lány már könnyeitől semmit sem látva hórobogást hallott a tisztás másik feléről. A szarvas volt az, akit az álmában látott. Mintha egy meséből lépett volna ki:
Átlagos volt, mint minden más szarvas. Hatalmas és izmos barna test, korom fekete paták, de az agancsa..
Az agancsai virágba borultak. Telis tele apró rózsaszín virággal.
A lány és a farkas bámulta a szarvast. Nem tudta egyik sem, a szeme káprázik, vagy álmodják az egészet?
Odament hozzájuk, büszkén lépdelt oda a férfihez. Ekkor a lány és a farkas is hátráltak, nem tudták mi fog történni, de az biztos, hogy a szarvas nem az, aminek látszik.


Szentimentálé felriadt. Körbe nézett a szobában.
Sehol senki. Csak a kandalló tüze ropog.
Kopogtatnak, felkel a kanapéról, és kinyitja.
A férfi és a farkas állt az ajtóban. Elmosolyodott.



~ Van úgy, hogy álmaink valósnak tűnnek. De előfordul az is, hogy a valóság tűnik álomnak. Döntsétek el ti, hogy a szarvas létezett-e vagy sem.
Én állítom, hogy igen.







szevasz tavasz, alzi voltam.

2012. november 2., péntek

régmúlt...

~Micsoda egy kusza tekintet vagy Te.
Mennyire hiányzik ez a tekintet..~

Lassan, ám de biztosan fakulnak a fotók róluk. Fakulnak az emlékek, és fakul a hiány, de az imádat soha.
Annyi kedves emberre emlékeztem a pár nap alatt..

Az én drága egyetlen dédipapám: Úgy meghallgatnék még pár mesét, olyan jó lenne, ha ennénk kis katonákat reggel. Gőzölgő tea illata csapott meg minden egyes alkalommal, mikor felmentem a harmadik emeletre. Emlékszem, hogy amikor beteg voltam, Te ápolgattál engem, eljöttél értem az oviba, és mindig azt mondtad, "ej ej Alizka".
Senkitől sem szerettem hallani hogy Alizka. csak Tőled.
Emlékszem, ha jó voltam, -és én mindig jó voltam- belenyúlhattam a felső fiókba, ahol a sok kitüntetés között egy-egy zöld tetejű, fehér hasú béka gumicukrot találtam. Imádtam, amikor velem együtt rajzoltál, imádtam, mikor fényképeket néztünk. Imádtalak Téged.
Azt is szerettem, amikor azt mondtad: "hát hát.." ezt mindig, mikor évente egyszer valami nagy galibát csináltam.. például, amikor a mama ágyát összefirkáltam. De emlékszem arra is, hogy megdicsérted azt a pillangót!
Annyi éven keresztül velünk voltál. Olyan sokat adtál, és annyi minden veszett el, mikor elaludtál..
Kevés olyan szívfacsaró pillanat volt az életemben, mint mikor nem ismertél már fel se engem, sem pedig Mátét.
Ne aggódj, én őrzöm azt a lángot, ami ki nem hunyhat, egy életen át, amíg újra nem találkozunk.


Dávid. Szeretném, ha tudnád, hogy talán úgy tűnik elfelejtettelek, de ez nincs így. Szeretnélek újra megölelni, szeretném, ha vonatoznánk egyet, szeretném, ha újra mi lehetnénk a világ urai. De sajnos meg kell értened, hogy ezt egyedül kell megtennem. Fáj az emléked, sanyargatsz, és nem tudtam már az igazi Aliz lenni, akit te valaha nagyon szerettél. Most, hogy nem gondolok rád minden egyes pillanatban, könnyebb a lelkem, és végre a barátaim is az igazi énemet ismerhetik. Jó helyen vagyok, nem vágyódom utánad, mert csodálatos emberekre bíztál rá, hisz tudod.
Úgy szeretnek engem, mint Te. Úgy vigyáznak rám, mint Te.
Egyik sem pótolhat, de mégis megteszik.
Gyuri az összes hülyeségével, hogy félszavakból értjük a másikat. Dávci a felejthetelen humorával, Ati a hihetetlen útmutatásával, Dani minden egyes együtt töltött napjával, Ádám pedig azzal a törődéssel, amiről nem is gondolja, hogy az. Bazsi a jó időzítésével, és azzal, hogy mindig olyan zenét mutat, ami nm hagyja, hogy a mosolyom lefelé görbüljön.
Pótolják az elvesztett hitet magamban, bizalmat öntenek néha üresedő lelkembe, és a legszebb dolog, amit tőlük kaphatok az az, hogy nem érzem magam egyedül. Nincsenek akadályok, csak célok, és utak, amiket közösen teszünk meg.
Hiányzol. De végre elértem azt a pontot, amit mindig is megköveteltél tőlem: hogy mosolyogjak azokon az emlékeken, amiket közösen éltünk meg.
Szeretlek.





szevasz tavasz, alzi és az őszi szünet.