2013. december 1., vasárnap

a 211. perc

a kétszáztizenegyedik percedre emlékszel?
volt benne valami varázslat, hogy emlékezz bármelyik percedre is?



álltunk egymással  szemben, körülöttünk az erdő, a hegyek. nem is ismerlek téged. egy anoním arc mosolyog vissza rám.
nem igazán tudok mit kezdeni magammal, egy ideig lóbálom a kezem, aztán keresztbe kulcsolom őket.

~ olyan szép a szeme, ahogy ilyen ijedten néz rám. zöldje pont illik a fenyőkhöz. az arcán az a kevés piros olyan, mint az alkony rózsaszín fénye. olyan szelíd. ennyire fél tőlem?

miért néz rám így? vigyorog a tekintete. olyan, mint mikor a gyilkos elámul az áldozat csodáján. furcsa. kutat a zsebében. most végem lesz, hátrébb lépek, ropog a lábam alatt a jeges hó. kést fog előrántani, és a szívembe mártja.

~ bár ne nézne rám így, mint akinek véres rongy lóg a zsebéből.. tényleg. itt az ajándékom, hátha megenyhül tőle.

a szemem elé tartottam a két kezem, és visszatartottam a lélegzetem. nem akarom látni, ahogy meghalok.
pár percig nem történt semmi, csak a szuszogását hallottam. kezeimen éreztem hideg érintését, és mikor már elvettem a szemeim elől, nem hittem el, amit látok.

~ milyen forró a keze. a havas jégsipkákat is megolvasztaná a hegytetőn.
-na gyere nézd, mi van nálam!- mosolyogtam.

egy kiselefánt csücsült a tenyerében. hirtelen, mintha semmi kétely nem lenne bennem, úgy mosolyogtam rá teljes kicsi szívemből.





nincs egyéb mesélnivalóm.

szevasz tavasz, alzi voltam.