képzeljetek el egy földet, ami szikes, teljesen kiszáradt, láthatóan semmi esély rá, hogy fű nőjjön rajta. képzeljetek mellé sok sok messziről jött fiatalt, akik megpróbálták feléleszteni szépen sorban, a másnak ugyan értéktelen kis földdarabot.
-semmi remény! -szólt a poros talaj.
az egyik ifjú próbálta vízzel, a másik rengeteg tápanyaggal, volt egy aki a Napot próbálta jobban a földecskére irányítani. mivel egyikőjük sem fejtette meg a titkot, amivel termékennyé tehették volna a földet, így nagyon hamar megunták a munkát, és további termőföldek után néztek.
aztán egy éjjel, arra vetődött egy nagyon locskos, koszos vándor. nagyon fáradt volt, cipője is ezer helyen volt lyukas. leterítette köpenyét a porba, lefeküdt és kinyújtóztatta végtagjait. mielőtt még mély álomba zuhant volna, a csillagokat bámulta, és a földet simogatta kezével.
mikor pirkadt, a zarándok csipás szemmel nézett körbe a dombokon és a pusztaságon. amikor a köd már felszállt a szeme elől, akkor látta, hogy egy lány fekszik a köpenyén.
-milyen szép... -gondolta.
fogta a lányt, az összes vagyonát és a földecske közepére fektette. épített köréjük egy kis kunyhót. minden nap gondoskodott a földről: öntözte, szép szavakkal simogatta, a Napot is megszelidítette neki. ám a lány még mindig aludt. folyton csak aludt, nem szólt semmit.
napok, hónapok teltek el úgy, hogy sem a lány, sem pedig a föld nem adott jelet arról, hogy él.
aztán egy nagyon hideg estén, mikor a vándor hazafelé tartott, valami fehéret pillantott meg a fekete földön. odasietett, és akkor látta meg, hogy a lány az. ott csücsült egyedül a hidegben, mégis nagyon mosolygott. akkor látta először a szemeit nyitva a tündérnek, aki csak úgy a semmiből jött hozzá.
a lány kezei a földet takarták. amikor széttárta apró tenyerét, akkor látta meg a vándor az igazi szépséget: egy parányi kis hajtást a haldokló földben.
a zarándokból így lett király.
és belőlünk így lett igazán gazdag
család.
a.
