242 -

ezek a május 24-ek már csak május 24-ek maradnak azt hiszem.

volt egyszer, hogy beszélgettünk arról, mi lesz velünk pár év múlva. nem emlékszem pontosan, Én mit mondtam - valószínűleg valami olyat, ami most nem vagyok -, de arra, amit Te mondtál, - Te, sokféle Te- arra nagyon.
cseng a fülemben, hogy lesz ez még így sem. ne aggódjak, csak szeresselek, Téged, első Te. nos azóta ugyan nem szeretlek, de azért én még emlékszem. csak a biztonság kedvéért.
aztán rá egy évre második Te azt mondtad, hogy majd összekaparom magam, csodameseszép lesz minden. nagy fotós leszek. utazgatunk majd, meg miegyéb, amit egy friss érettségiző kigondolhat, tudjátok.
a következő május 24-én laza voltam. voltunk limonádézni a tekában, pedig tanulnom kellett volna.

aztán jöttél Te. az utolsó Te.

most veszekedés, sírás, meg békülős összebújás, virágok az asztalomon. mentőjárműves mesekönyv a hátizsákomban, játszótér, meg padon uzsonna.



lehet csillió ronda május 24-em, de azért amíg Te te maradsz, addig minden olyan, amilyennek szeretnénk. a többi napom pedig azzal kezdem majd, hogy elmondom mennyire Te vagy nekem a Te.

241

hófehér falak
sanitizer-ek a kukák mellett
zöld csempén lépdelek
a 241-es teremhez.
nem szoba ez,
gondolok most mindenre,
legfőképp arra, hogy
Te itt mit keresel?
100 év sem lenne elég,
míg velem vagy,
100 év sem lenne elég,
hogy elmondjam.
megmutattam az összest,
a fotókat, a videókat,
az elmaradt puszikat.
de végül, csak elsírtam magam.
láttam, hogy utolsónak látsz,
s már másnap,
hiába mondtam volna már,
hogy ez mennyire fáj.
úgy hiányzik a slambuc,
meg az "akurvaistenfaszát"
én nem tudom,
de talán mégis,
hogy a legjobb arc,
mégis csak Te voltál!
anyák napjára
egy ölelést,
egy "mama"-t,
egy "pápá"-t
küldhetek,
de hiányzol,
még vagy 1000
basszus hosszú éven át.

240

mikor ajtót nyitottam, nem is hittem szememnek. ott állt teljes száznyolcvanegy centijével és eltakarta a beszűrődő fénysugarakat.
csupa sár volt, azért mindenesetre behívtam, és leültettem. valójában nem is köszöntünk egymásnak.
mikor rá néztem, inkább fogtam magam és kiszaladtam a konyhába. zavaromban inkább neki kezdtem kávét főzni.
mikor visszatértem egy hatalmas bögre feketével, megfújtam és letettem elé. ahogy mindig is.
megálltam az ajtóban, támasztottam az ajtófélfát. de még mindig nem szóltunk semmit egymáshoz.

- merre jártál eddig? -kérdeztem.

Ő csak vállat vont, és szürcsölt.

- szétnéztem itt- ott. -jött a válasz.

- nem hittem, hogy még látni foglak. sőt meg is ígérted, hogy az volt az utolsó alkalom. hogy elmész, és majd talán találkozunk egy másik életben. én ezt mind komolyan is vettem. 

sírtam, zokogtam, kértelek többször is. mindez tegnap előtt volt.

- az ember nem mindig tud úgy tenni, ahogy azt ígéri. bár nagyon igyekeztem tényleg betartani. muszáj volt, hogy lássalak, még egyszer utoljára. tudom, hogy ez most neked nagyon rossz, és már biztosan sikerült elengedni az egészet.

- két teljes nap alatt?- bámultam rá hatalmas kerek szemekkel.

- ez nem két nap volt Aliz.

lesütött szemmel ült ott, én meg vakartam a fejem búbját, most épp nem az idegességtől, mint amúgy, hanem most tényleg-tényleg nem értettem mi történik. tegnap elött felhívott, egyértelmű volt. ma meg közli, hogy ez nem két napja volt.

- akkor mégis megmagyaráznád az utolsó telefonhívásod?

- felhívtalak, hogy jövök hozzád, aztán nem jöttem. nem emlékszel semmire?

nézett rám kérdőn, és még mindig nem értettem. talán már nem is nagyon akartam.

- csak Odin miatt jöttem. tudod mindig mondtad, neked ha kisfiad lesz, Dávid lesz.

akkor belém hasított. mintha egy jégcsapot húztak volna ki a szívemből.

ez bizony nem két nap volt, hanem 9 hosszú év.

le kellett hogy üljek. odavágtam mellé a kisszéket, és lehuppantam. odafordultam felé, vállára döntöttem a nehéz fejem, és becsuktam a könnyes kis szemem.

- Aliz.... Anyácska, Odin felkelt. - úgyhogy lecammogtam a galériáról, és mire leértem kacagással fogadott, elvittem egy tiszta pelusért és közben elmeséltem neki, mit álmodtam. 

mivel ez már csak így szokott lenni nálunk. 

hátamra vettem és kitipegtünk a fürdőből, aztán minden ment úgy, ahogy tegnap. 

meg előtte. meg azelőtt.

szevasz tavasz, aliz voltam.

239 dal

emlékszem mikor veled tök boldog voltam,arra mikor először mondtam, hogy kalács,
mikor tekertünk kempóval,
mikor a fiúkhoz átmentünk éjszaka takarítani,
mikor a gangon ittuk reggel a kávét,
mikor ti jöttetek hajnalban kelteni,
mikor még a seggem is lerázódott a döcögős úton a bmx-ről,
mikor országot szeltem egy szerelmes pillantásért,
mikor folyton ment a képzelt város,
és mikor szégyeltem magam utána.
meg amikor folyton fotóztunk épp valamit,
mikor kerítést másztunk,
mikor azt hittem szerelmes vagyok,
meg amikor hatan aludtunk nálatok.
arra mikor elvesztettelek,
vagy mikor megszülettél,
mikor megismertem,
mikor először ragadtam nála.

nem is baj, ha ezeket néha újraélem,
újraérzem.
még én vagyok mind,
de már egyben mégsem.

annyira szép, hogy néha előveszek egy számot, és minden megoldódik.

nem félek már utazni,
nem félek már senkivel összeakadni a metrón,
nem félek azt mondani, hogy hülye vagy,
nem félek attól, hogy újra kórház lesz a vége.
nem félek én már semmitől,
mert annyi minden ragadt rám,
annyi ember maradt rám,
hogy miattatok vagyok az, aki most.
és miközben a kincses szigetet bámulom,
már éssel is kezdhetek mondatot.
megnyugodtam, végre vágyok újra.

bár mégis csak egy kedvenc zeném van.
az a norbert kristof szám, ami akkor ment a fejemben,
mikor én feküdtem zöldben,
te meg lettél csak úgy hirtelen.
annál szebb szám nincs is,
nálunk szebb pillanat nem is lesz soha.

238

nem szeretném leírni mi bánt.
pedig mégis akarom.


de inkább..
vétel, vétel

237. csoda

életem kb. 8381. napján -azért tudom ennyire pontosan, mert a szülinapom 84oo. volt- szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy csodák márpedig léteznek.

képzeljetek el egy földet, ami szikes, teljesen kiszáradt, láthatóan semmi esély rá, hogy fű nőjjön rajta. képzeljetek mellé sok sok messziről jött fiatalt, akik megpróbálták feléleszteni szépen sorban, a másnak ugyan értéktelen kis földdarabot. 

-semmi remény! -szólt a poros talaj.

az egyik ifjú próbálta vízzel, a másik rengeteg tápanyaggal, volt egy aki a Napot próbálta jobban a földecskére irányítani. mivel egyikőjük sem fejtette meg a titkot, amivel termékennyé tehették volna a földet, így nagyon hamar megunták a munkát, és további termőföldek után néztek.

aztán egy éjjel, arra vetődött egy nagyon locskos, koszos vándor. nagyon fáradt volt, cipője is ezer helyen volt lyukas. leterítette köpenyét a porba, lefeküdt és kinyújtóztatta végtagjait. mielőtt még mély álomba zuhant volna, a csillagokat bámulta, és a földet simogatta kezével.

mikor pirkadt, a zarándok csipás szemmel nézett körbe a dombokon és a pusztaságon. amikor a köd már felszállt a szeme elől, akkor látta, hogy egy lány fekszik a köpenyén.

-milyen szép... -gondolta.

fogta a lányt, az összes vagyonát és a földecske közepére fektette. épített köréjük egy kis kunyhót. minden nap gondoskodott a földről: öntözte, szép szavakkal simogatta, a Napot is megszelidítette neki. ám a lány még mindig aludt. folyton csak aludt, nem szólt semmit.

napok, hónapok teltek el úgy, hogy sem a lány, sem pedig a föld nem adott jelet arról, hogy él.

aztán egy nagyon hideg estén, mikor a vándor hazafelé tartott, valami fehéret pillantott meg a fekete földön. odasietett, és akkor látta meg, hogy a lány az. ott csücsült egyedül a hidegben, mégis nagyon mosolygott. akkor látta először a szemeit nyitva a tündérnek, aki csak úgy a semmiből jött hozzá. 

a lány kezei a földet takarták. amikor széttárta apró tenyerét, akkor látta meg a vándor az igazi szépséget: egy parányi kis hajtást a haldokló földben.

a zarándokból így lett király.

és belőlünk így lett igazán gazdag

család.

a.

236

nyári szerelmnek indult az egész.
én fiatal voltam, ő meg már vagy kétszáz éves. a szülei és más rokonai már rég nem éltek; csak a többi szeretője volt a társaságában.
emlékszem eleinte még furcsa is  volt, hogy ennyien szeretik ugyanolyan elhivatottsággal, mint én.
ugyan kicsit kopottas volt a kabátja, igaz épp egy új korszakba lépett ez a kétszáz éves srác. mégis mintha mindig is ismertük volna egymást. mintha mi egymásnak lettünk volna kitalálva.

első csókjait mindenkitől egy szép naplementénél lopta. mint ahogy az enyémet is. balaton volt, meg vitorlás. első gondolattal megmozgatta bennem azt a kis manót, aki bennem bújkált már 92' óta.
felébresztette, és nem hagyta nyugodni, amíg el nem csábítja és el nem veszi a szűzességét.
akkor már 2K1o volt.
decemberben egy dobozban köszönt rám. piros doboz volt, amibe rengeteg papír volt csomagolva, és azon belül egy valami.
ez a valami, olyan..

még mindig a hatása alatt vagyok. ott helyben leszaggatta rólam az összes ragtapaszt, és sírtam. mégis olyan káprázatos élmény volt. ott minden problémám elszállt, és esküszöm nektek, tudtam hova tartok vele együtt.

aztán persze -mint minden kapcsolatban- előjöttek a kétségek, hogy mások boldogabbá tehetik, vagy akár engem boldogabbá. én tévedtem a legnagyobbat, mikor azt hittem az emberi kapcsolatok megadják a miértjét a létezésemnek. egy percre elhittem, hogy én bizony extrovertált ember vagyok. butaság. nálam nagyobb malacka jellem nem létezik.
kell hozzám egy micimackó, hogy bátor legyek, hogy kössek egy csomót.
benne ez meg volt.

hónapokra elfeledkeztünk egymásról. évente mindig változott a rajongásom felé. de végre most eljutottam arra a szintre, mint ahol a legelején tartottunk.
újra hozzá mertem szólni. újra megböktem az oldalát, újra éreztem, hogy a kismanó ébredezik és táncol a gyomrom helyén.

helyén van mostmár minden.
fotós vagyok, az egyetlen igaz szerelem. csakis ez maradhat örökké velem.










a.