229-230

levelek

mindig is érdekelt, hogy csinálod ezt az egészet.

vajon te gerjeszted a sok hülyeséget körülöttem, vagy csak úgy megtörténnek a dolgok?

szeretsz még? láttad kivel voltam? fújtad a szelet? sütötted a napot?

emlékszel még? belelógattad a fejed a nokedlibe?

merre járkálsz? sokat utaztál? újjászülettél valaki testében? ezt te bújtattad ide? te sodortad elém a tésztát?

láttad mit csináltam? láttad, hogy csináltam? segítettél átkelni a zebrán? te voltál az a szép nagy fa? te lyukasztottad ki a biciklim kerekét? te voltál, aki pofon vágott? miattad vagyok most máshol, mint ahol szeretnék?

segítesz mindig? vagy csak néha?

válasz levél -igen egy, mert egyben válaszoltál tegnap-

egyetlen egyet szeretnék.

hogy elfelejts örökre. 

hogy szívedből űzd ki ezt a felesleges 

láthatatlan baráti szerepet. 

űzd ki a vadat a kis testedből, 

aztán engedj be oda másik kettőt, 

sőt 

sőt

vedd kezedbe az életed. 

nem tehetem helyetted.

nem tettem semmit nélküled.

a rossz barátok, s a jók

mind miattad történtek.

s akik valaha is elmentek, 

mind miattam feleltek.

nem tűrsz meg magad mellett

mást, csak engem,

vagy az emlékem.

vedd úgy, most újra kezded.

holnap nem emlegetsz, 

holnap nem esve kelsz.

holnap végre felkelsz,

s talán féled, ahogy felemelkedsz.

légy bátor, erős, 

főnixként verdess,

repülj messze, vagy közel,

de ne jussak eszedbe.

nem gondolhatsz már rám,

ezt vésd a kis fejedbe.

ünnepeld az új esztendőt,

így lesz motivációd lehengerlő.

huszonkettő van, de még a hó is eshet;

ha megígéred, mostmár tényleg elfelejtesz.





a.

228

a felnőtt élettel csak pár probléma van.

emlékszem 5 évesen milyen kis cserfes kiskölyök voltam. a világon semmi gondom nem volt az életben, hisz anyukám és apukám mindig segítettek. 

nem is tudom mi történt velem, mikor tini voltam. mindenkinek elmondom mindig, hogy én valójában nem is éltem meg normálisan a tini korszakomat Dév halála miatt. valójában emiatt éltem meg igazán. szörnyű visszaemlékezni, mennyire elfordultam a szüleimtől. igaz, nevetve szoktam mesélni anyukámmal folytatott vitáimat. persze az öcsémet óva intem, hogy ő mindig hallgasson anyura és apura. mert ők tényleg jobban tudják.

az első igazi felismerésem akkor volt, mikor pécsett hihetetlenül ragadós és mocskos madzagba voltam betekerve. mint egy szép nagy adag hús. hát gyönyörű volt a pillanat, mikor megtanultam, hogy semmit sem írhatok alá következmények nélkül.

apu nagyot csalódott bennem. én csak sírtam, zokogtam, ahogy a szememből csak kifért. hisz én is tudtam, nem ilyen nagylányt akart nevelni, abból a cuki pattogó szőkeségből annó. be kell lássam, én az a fajta butus vagyok, aki tapasztalat útján ért csak a rosszból.

emlékszem apa mindig dühös volt, mikor valaki olyan járt nálunk, akit nem régóta ismerek, de barátomnak hívok. én meg mindig azért haragudtam, mert lehetett volna velük kedvesebb is. na persze...az emberekkel, akikről tudta, hogy egyszer úgyis elfelejtenek. ezt abból tudtam meg csak igazán, hogy volt, akinek kifejezetten örült, mikor nálunk volt.

emlékszem arra is, mikor általános iskolában lucanapját várva, anya cetlikre íratott velem fiú neveket. felírtam 13 fiúnevet, és a legutolsó, ami megmarad lucanapján, az lesz a férjem neve. valójában nem igazán emlékszem miféle neveket írtam fel, egyedül az utolsóra. de ezt majd később.

szóval voltak gondjaim anyukámmal is, apukámmal is, az öcsémmel is. azt hiszem azt sajnálom a legjobban, mikor az öcsém épp a dacos ovis korszakát élte, és mi nagyon utáltuk egymást.

el sem tudom képzelni, milyen fájdalmat okozhattam én kis taknyos- ezzel szüleimnek.az öcsém hálistennek sokat felejt. meg persze ő is felnő a tényhez, hogy király dolog, hogy van egy nővére pesten. szeretem, amikor nálunk van, meg szeretem, hogy szereti tomit. 

nem tudom pontosan, hogy a pesti felköltözésem, vagy a tomival való összecuccolás hozta meg az eszem igazán?

biztos vagyok benne, hogy a spáros meló is lényegesen sokat javított a kis nagyképű fejemen. a nagy fotós beveszi budapestet, pár nap alatt megszerzi álommelóját és boldogan él, míg meg nem hal. 

ugyan kérlek!

felvettek -megjegyzem protekcióval, mert csöcsök és tűsarkú nélkül nem alkalmaznak pultosokat és egyebet- a spárba, fizettem a kis szobácskámat, azért, hogy mások után takaríthassak. fizettem a kis kajámat, fizettem a kis igényeimet, belefutottam pár hihetetlenül rossz ismeretségbe.

mégis valahogy a szülinapomon újjászülettem.

tudjátok az ember 7 évente kicserélődik. ennyi esztendő szükséges ahhoz, hogy a sejtjeid kicserélődjenek, az összes. nem csak ez vagy az, mind. mint a hüllők, akik vedlenek. ugyebár 7-14-21- és így tovább jön a számsor. 

tavaly dec. 5. 

senki sem köszöntött fel a családomon és tomin kívül. és a pláne, hogy tomival ekkor még csak haverkodtunk. arcon csapott a valóság elég rendesen. nincs senki, a családomon kívül, akinek érek annyit, hogy egy facebook értesítő nélkül is emlékezzen a szülinapomra.

haza akartam költözni. belefáradtam a főnököm geciségeibe, a munkatársaim pletykáiba, elegem volt a lakótársaimból, de legjobban a saját elbaszott életemből.

tudniillik, anyukám megmondta!

aztán mikor már minden fulladozott körülöttem, és elmosódtak a sziák meg a helók, akkor 21-én elmentem és az egyik pajtásomtól kaptam egy tetkót. emlékszem aznap délelőtt a normafán szórakoztam lyukas cipővel a hóban. és imádtam, hogy délután mehettem palikához varratni. végre rájöttem a titokra, amit mindvégig a 21 év alatt kerestem. s lám mindig ott volt az orrom előtt:)

emlékszem az aznapi barbarára, az aznapi veszekedésemre egy lánnyal, akiről itt elég sok bejegyzés szól. emlékszem, hogy szenvedtem, hogy mit vegyek fel, végül egy kockás ingre került a váalsztás.

a zöldet. csak hogy szítsam magam ellen a sorsot, hiszen ez az egyetlen ruhadarabom, amit még mindig hordok, hiába volt zsoltié. és emlékszem arra, hogy amikor hazamentem, akkor akik nem értették a titkomat, csupán vihogtak, hogy ez biz egy szar tetkó. meaningless, és amúgyis. mi ez az ultra gagyi betűtípus?
de az a pillanat mindent megért, mikor szenteste megmutathattam, és azt mondhattam, hogy ez jelenti nekem azt, hogy megtanultam, tanulnom kell még. tanulnom kell még az öcsémtől lazaságot, anyukámtól gondoskodást és hogyan kell úgy ölelni, hogy attól minden rossz elmúlik; apukámtól pedig bátorságot és elég erőt a mindennapi nemsikerültekhez. mindezt azért, hogy felnőtt lehessek. olyan felnőtt, amilyen valóban szeretnék lenni.

ez a tetkó mindig csak értük lesz, ők az igazi otthon.

aztán mi történt 28-án?

hát forgatás volt, meg este mentem tomival találkozni.

aztán haza akart kísérni, gondoltam jó, hát miért ne!

azóta is kísér..

azóta tudom, hogy pesten is van otthon.

szevasz tavasz, aliz voltam.

227

az idő egy olyan értelmetlen szar tényezője életünknek.
van időnk fuldokolni a piában és a drogban, van időnk fellökni egymást a metróra sietve. és arra is van időnk, hogy haragudjunk, és hogy barátokat veszítsünk.

inkább lehetne időnk mosolyogni, zenét hallani a szélben, vagy épp kocsikázni éjszaka. lehetne időnk csókot váltani, gyereket csinálni, ölelni, babusgatni.
és ehelyett mi van? nincs időnk.

az, hogy meddig fogjuk egymást szeretni, az -mint minden más is- az idő függvénye. akkora bölcsességek esnek ki a kezem közül ma este..fogjatok le!

egyébként marha unalmas lenne az életem. itt vagyok immáron lassan 22 éves, de mit mutathatok fel, hogy "nézd, ez itt mind úgy lett, hogy én gerjesztettem!"
na persze.. én és az újabb "miért nem lehetek én a világmegváltó?" gondolataim. ne felejtsétek, egyszer akkor is az leszek.
bár mostanában gyenge vagyok, mint a harmatcsepp korán reggel a kilincsen. úgy érzem magam, mint aki szerelmes, de nem tudja mondani, se mutatni, se semmilyen formában kifejezni. ez nem jó, mert közben meg azt is tisztán érzem, hogy azt akarja az univerzum, hogy vége legyen.

bárcsak ne úgy lenne.

226

kettő

huszonkettő

kétszáz

kétszázhúsz

huszonhat

kétszázhuszonhat

hat

hat éve lesz lassan. 

kerestelek. egészen sokáig kerestelek. talán még a mai napig kereslek a fejem legmélyebb bugyraiban, hogy mégis hol veszítettelek el. 23-án? ugyan. itt nem a karácsonyi balesetről van szó. ami előtte történt.

csilliószor átgondolom a mondatokat, amiket aznap éjszaka mondtam. ezer meg ezer kis betű cseng össze percenként a gondolataimban, mégis erre emlékszem. kristálytisztán. 

annyira tisztán, hogy a kristályosság a szememből tükröződik. 

még mindig nehezen tudok karácsonyt ünnepelni. szépek a fények idehaza. nem lesz itt karácsonyfánk, ellenben a gőtéknek van. szeretnéd őket, hálás kis dögök..

-aj annyira hiányzol-

kedves dolog, hogy még a mai napig sem hagysz teljesen egyedül. jó, hogy az ötödik évfordulóra átadtál másnak. nem tudom az ő álmaiba hogyan csempésztél bele, de köszönöm.

köszönöm a téli meleget, a tanításait, a világnézetét, a békét, a szeretetreméltó kissárkányokat, hogy végre az a kevés barát, aki megmaradt, azt nem kell elfelejtenem miatta. nincs bosszúság meg műkaja, se elvált szülők meg bolond ex barátnő.

csak a budai kis lakás. vele, a sárkányokkal, meg itt-ott egy vándorral, aki nálunk tér meg.

kár hogy ebben te csak eszmei érték vagy csupán. jó lenne pár közös fotó, vagy egy főzőcske, vagy egy bringázás, vagy egy jó kis kirándulás a rám-szakadékba. 

6 éve már, hogy jó lenne, ha itt lennél.

szevasz tavasz, jöhet a fagy.

225

mesélnék.

-nem tudhatod ki ő!-mondta a fiú- végülis lehet, hogy egy pszichopata, elmeroggyant, aki csak a vesédet akarja eladni. közben párszor megdug, meg leitat. 

-igen, vagy a tüdőmet, vagy a májamat. tüdőt egyébként lehetséges eladni? úgy értem tényleg beépíthető lenne más emberi testbe?-kérdeztem.

-ne légy buta! az az igazság nem tudom.-felelte a srác.

történt ugyanis, hogy ez a srác beszélt hozzám, volt, hogy ő volt a legjobb barátom. rossz ez a múltidő használat. mármint nyelvtanilag jó és nyelvhasználatom is perfekt, amióta ilyen órára is járok. de a tény, hogy használnom kell, hogy már elmúltak a mi csevegéseink. az az igazán rossz.

szerettetek már magatoknál jobban valakit?

én igen. én konkrétan mindenkit jobban szeretek magamnál. úgy értem ha valaki tetszett, azt inkább elfogadtam barátnak, még ha fájt is. belenyugodtam mindig, hogy én nem lehetek elég jó senkinek. csupán barátnak. vagy rossz esetben csak egy kalandnak. még rosszabb esetben több kalandnak. több olyan léleklecsapoló kalandnak.

úgy értem a kalandokat, ahogy ti is értitek. legyen az szex, vagy csak egy normafai séta. legyen az egy téli hidegben bőrkabátban menni a bulira, csak hogy végre megkérdezze, hogy "kéred a kabátom?". vagy legyen az félnapi utazás az ország másik felére, hogy egy kicsit szépnek érezd a lelkedet, amíg a gondolataival erőszakol meg téged. vagy akár legyen egy csalóka telefonhívás az éjszaka közepén. 

volt már bennetek olyan szégyen, amit csak mások előtt szégyeltetek? bennem rengeteg ilyen van. de valójában ez hozzátartozik a változáshoz. 

jön egy-két elbaszott barátság, elbaszott majdnem hatalmas szerelem, csak te éppen olyan lelkisérült vagy, és ezt hangosan hangoztatod, hogy mindenki megcsapol. 

de velem együtt büszke lehetsz magadra, amiért ezek az undorító alakok újra élhetnek, úgy igazán. ugyanis miattad élnek újra a jelenben. mi, kiknek lelkei olyan öregek, mint az univerzum, mi vagyunk azok, akik éltetik ezeket a tolvajokat.

tolvajok, hisz öreg lelked darabjaival játszanak, megcsámcsogják őket, kiköpik, és aztán még a seggüket is kitörlik vele. elfelejtik a neved, az arcod, nem ismerik már a hangod sem. nem létezel már számukra.

és én sem létezem.

a hatalmas kérdés, hogy van-e olyan név, akit egy olyan halmazba sorolsz, aminek a leírása a következő:

visszahívott, mikor elcsuklott a hangom
ölelést kínált és boldogan borultam bele

kaját vett, mikor éhesebb voltam, mint egy csöves a nyugati aluljáróban

rám szólt, mikor ostoba voltam

megnevettetett ha ázott volt az arcom

nem hagyta, hogy elvesszek

pénzt, adott, mikor nem volt pénzem hazamenni

mindig írt, mindig kérdezett, mindig válaszolt, mindig boldogat kívánt

mindig bocsánatot kért, ha látta, hogy rosszul veszem a poént

szóval? hogy állsz a listával?

nekem pár név ugrik be, ennek felével nem is tartom a kapcsolatot. na persze, akik valaha is ebben a körben voltak, maradnak is. nem vagyunk rosszban, csak már máshol járnak. külföldön, vagy csak a szomszéd kerületben, azért őket még pajtásnak mondom.

mindenesetre azt tudom, hogy akik most körbe vesznek, az a kevés fazon.

na ők az igazi nagy halmazom!

224

ültem a metrón és csak figyeltem.
üvöltött a fülemben a zene, és néztem ki a sötét ablakon, hogy suhannak a vezetékek.
felszállt egy lány. olyan hosszú hajú, plázából csöppent, csinosféle lány. egyetlen egy különbséget láttam a hozzá hasonló viháncka lányokhoz képest:
könnyes szemmel ült le velem szembe, és próbálta elfojtani magába.
mikor pillantásunk összeakadt, szipogott egyet, és lesütötte szemeit. én meg csak bámultam. kerestem a hibázó láncszemet.
csupa feketébe volt öltözve, és a telefonját bámulta, szorongatta a kis táskáját és lefelé kezdett görbülni a kis szája.
ebben a pillanatban esett le, hogy valaki, réges régen, pont ugyanezt gondolhatta rólam a buszon.

szegény lányt átöleltem volna legszivesebben, hogy bárkit is veszített el, az mindig is ott lesz vele. kicsit bűntudatot is érzek, hogy nem tettem ezt meg. inkább csak egy félszeg mosollyal jeleztem neki részvétem és együttérzésem.

nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ha egy kiskanálnyi szeretetet is, de legalább annyit adjunk másoknak..

 csak egy kiskanálnyi.

223

tudom, hogy olvasol.
tudom, hogy nem felejtettél még el teljesen, és tudom azt is, hogy kell a könyved.

szólni szerettem volna, hogy márciusban lesz utolsó alkalmad átvenni tőlem a könyved, ugyanis elutazom.
messzire, olyan messzire, hogy annál messzebb nincs is ezen a világon. nem viccelek, elhagyom ezt az országot valami teljesen bizonytalanért.
most azt gondolod viccelek.
azt hiszed, hogy ezzel akarlak rávenni, hogy találkozz velem. szó sincs ilyenről. a mai napig megvagyok nélküled és az önzőséged nélkül.
csupán nem vinnék magammal egy papírfecninyi emléket sem, nem hogy egy egész könyvet.

és veled mi történik? most volt a szülinapod.. boldogat!

vicces, hogy hozzád is már csak így beszélek, mint Déwhez. pedig te még ugyancsak élő vagy.
csak kerüljük egymást. vagy elegünk lett a másik önzőségéből. mert valljuk be, nem csak te vagy ügyes, de én is.

elmesélek neked valamit a fehér hollóról és a kismajomról.
a kismajom csak ugrált, fel, s le;kiabált, vicsorgott jó kedvében. a holló csak nézte, figyelte mi folyik most akkor itt valójában?!
ők akkor most barátok? furcsa párosítás nemde? a holló, aki nem is tudja magáról, hogy még mindig tud repülni; és a kismaki, aki folyton a fellegekben járna, ha tudna.
-hollócska ne legyél már olyan szomorú. gyere, gyere fel a magasba!-kérlelte őt a kismajom.
-hagyj most, hisz tudod fáj a szárnyam, nincs erőm felmászni a fatetejébe!
persze a kismajom itt nem állt meg, kérte szépen, és rondán, hangosan és suttogva, de a holló hajthatatlan volt.
-tudod, ritka vagy, mint a fehér holló.
-..de hiszen fehér holló vagyok! -ripakodott rá a madár.
elcsendesedtek.
szépen lassan, azt is elfelejtették, hogy egymás szomszédai. elfelejtettek minden mókát és beszélgetést, míg egyik reggel a majom kobakján kopogott a varjú.
-kelj fel, elmegyek. elbúcsúzni szeretnék.
de a kismajom olyan mérges volt a hollóra, hogy az hiába kérte szépen, hogy keljen fel. a majom csak fordult egyet a másik oldalára, és aludt tovább.
szépen, csendben.








szevasz tavasz, kalapos vétel, vétel!

222

soha többé címek


by the deep sea, and music in its roar; 
i love not man the less, but Nature more...

-byron-

a kétszázhuszonegyedik ajtó

és így folytatja a leírást:

majd lépsz kettőt balra, és ott lesz az ajtó. a 221. ajtó.
ne ijedj meg, lehet, hogy véres lesz a kilincs. de te légy bátor, és markold meg, ujjaid közt csorduljon, fröccsenjen a vörös szirupos anyag. mikor nyekken, akkor se légy túl libabőrös. lélegezz mélyeket, ne remegj annyira. hideg is lesz, nyirkos lesz a padló, sőt még a falak is. csak fogd fel úgy, mint egy utazás.
utazás a koponyád legbelsőbb felébe.
mikor kinyitod az ajtót, csak te döntheted el, mit látsz ott. embereket, vagy azoknak emlékeit, vagy valami olyan hatalmas sárkányt, ami nem tüzet okád, hanem papírmadarakat.
tudod olyan színes kis origami madárkákat.
na mindegy, a lényeg, hogy ne félj. ha kinyitod az ajtót, lehet esni fog az eső, de az is lehet, hogy ezerszínben fog sütni a nap rád.
csak te döntheted el, mit fogsz az ajtó mögött látni, mikor eljön az időd.
ne hagyd, hogy valami szomorú várjon ott, ne hagyd, hogy egy üres terembe lépj. fess, rajzolj a falakra. ragassz matricákat minden sarokba. a polcokra tegyél könyveket és fotókat. hagyd kezed mozogni, hogy olyan dolgokat alkoss, amiket nem is te irányítasz.
és ha belépsz, talán nem lesz ablakod. hát tombolj, dühöngés a megoldás. verj a falba lyukat, és engedd be a friss levegőt. csinálj huzatot, és teregesd ki a koszos ruháid.
és ha benyitsz, és odabent egy farkas vár, akkor már tudni fogod, mindent jól csináltál a lassan omladozó kis életedben. ott fog ülni, figyelni figyelmesen. te azt fogod hinni, hogy nem is igazán érdekled. de ez a farkas már korábban megtalálta ezt a kis helyet a fejedben. és ő festette fehérre a falakat, amiket most aztán segít is újra kitölteni.
ez a farkas fog gyémántot növeszteni a mellkasodba.
és akkor nem lesz több sírás, sem pedig ború. kőkemény leszel és törhetetlen.




csak tarts vele, és gyémánt nő a mellkasodba! ne félj!







szevasz tavasz, üdvözöl odabentről aliz.

220 apró pillantás

1 - meglátod a fényt
2 - édesanyácska
3 - édesapácska
4 - édesnővérke
5 - 219 - az első szekrényre mászás, az első mancs égetés, az első ügyelet, az első ajiiz, az első jeled a bölcsiben, az első pofon, az első betegség, az első költözés, az első saját szobácskád, az első vakaróni, az első szülinap, ahol a tesóm vitt ki, az első fotó, az első lego, az első heló, az első pajtás, az első ballagás, az első ovis családi nap, az első biciklid, az első egyedül otthon maradás, az első boltba menés, az első együtt nyaralás, az első lángos, az első tüzijáték, az első mozi, az első buszozás a mamához, az első összeesküvés anyáék ellen, az első kiköltözésem, az első napod a suliban, az első hazaköltözésem pécsről, az első gördeszkázásod a pajtásaimmal, az első 10percezés, az első hossz átúszása, az első iskolai fellépésed, az első bizonyítványod, a nővéred második költözése és első albérlete, az első szekálás, az első verekedésed, az első "úgy hiányzol", az első futóversenyed, az első közös hosszú telefonozásunk az osztályodról, az első lovaglásod, az első barátom, aki után te is sírnál, az első hármasban kirándulásunk Tomával, az első zsonglőrtalálkozód, az első igazi buli a fogasházban, ahol a csajok imádtak, az első nálunk alvásod, az első yoyo workshoppod, az első igazi gördeszkád, ami nem a teszkóból van, az első nyarad nélkülem, az első nyarad, ahol két esküvőn is voltál, az első minecraftozás, az első laptop, az első szkájpolásunk, az első nap az utazásokból, a családostul megyünk vásárolni bulik, az első szülinapi macid, az első cumid, amit sosem szerettél, az első képem rólad, az első nap, mikor járni kezdtél, és anyuval ketten voltunk otthon, az első pelenkázásom, az első, mikor egyedül vigyáztam rád, az első tápszer készítésem, az első babusgatásom, az első közös szilveszter, az első együtt alvás a kanapén, az első szakadva röhögésünk a messzi mama kiszámíthatóságán, első olyan pillanatod, mikor azért csuklik el a hangod, mert az enyém is, az első "jobban vagy-e?", az első ölelésed, mikor már rég láttál, az első ölelésed, mikor először hagytalak egyedül
220 - az első bejegyzés, amit rólad írok


még sok pillanatot tesó
még soksoksok pillanatot nekünk tesó




szevasz tavasz, látom jön az ősz.

21 óra 9 perc

zúg a levegő

zihál a mellkas, a szív meghorpad





kopogtatja belül valami. kocckocckocc, na mi lesz már? jó lesz így, megoldjuk!
az érzés erőlködik, de mindhiába.
-csorba ez a kalapács a mindenit neki.. hozz egy másikat-telefonált az észnek a kis érzés.

kicseng a vonal, nincs összeköttetés. valami baj van a rendszerrel.













szevasz tavasz, hamar jön az ősz.

218 hiba, amit az emberiség elkövetett

tudjátok elcsodálkozom néha, milyen furcsa emberek élnek velünk egy bolygón. ahol a 'más érdeke', mint kifejezés nem is létezik, ahol jó tett helyében jót várj helyett brutálisan élik az emberek a szemet szemért világnézetet.
világnézetek- na igen, te miben hiszel? hiszel istenben, jézusban, jehovában, krisnában, visnuban, ganéshában, allahban, zeuszban vagy csupán abban, hogy minden megy a saját megírt maga módján?
vagy te ateista vagy? akkor mégis miben hiszel?

dá bum.
Magamban. sőt a Szeretteimben.


amit ti istennek hívtok, az ott van mindannyiunkban, apróban, és hatalmasban, növényben, állatban, és emberben.
de mit is hívunk mi embernek? hát az állatot. mondhatjátok, hogy farkas törvények uralkodnak, és hogy az erősebb győz, meg hogy a lassúbbat megeszi a gyorsabb- na de akkor mégis mi különbözteti meg mégis az embert az állattól?
csupán ennyi: az az ember, aki most épp magába néz ezeket olvasva. állat pedig az, aki elkezdi olvasni a bejegyzésem, és bármelyik szónál random be is zárja.

amikor megnyílik az ember elméje, rengeteg negatív dolgot vesz észre maga körül. nem csak másokban, hanem önmagában is. mindenkinek, -sőt nekem is- vannak vétkei, amikről inkább nem is venne tudomást, és legszívesebben csak eltörölné őket. nos, ha ember vagy, bevallod magadnak hibáid.
ha állat, akkor csak másra fogod. élőre és élettelenre. egy nap rájöttök, mennyi zsarnokságot művelünk egymással. ti kik háborúztok, ti kik ölik egymást, mégis mi értelme van azon vitázni, hogy istennek, vagy allahnak hívod? vagy épp azon, hogy fehér, vagy csokoládé színű a bőröd? vagy mi értelme van azon felháborodni, hogy valaki nem eszik húst, vagy azon, hogy valaki a saját neméhez vonzódik? mi a problémátok emberek? nem kaptátok meg a napi hajdú pétert? meg a napi valóságshowt?

ébredjetek már egy kis napfényre a tél közepén






szevasz tavasz, aliz 1 hét múlva már az erdő közepén lesz.

217 hamis pajtásom van

nem igazán foglalkozom a bosszúval; aki valaha is bántott, annak úgyis a saját karmájával kell szembenéznie.

még így lassan 22 évesen sem tudom elkerülni, -talán soha nem is fogom- hogy ne csámcsogjanak rólam az emberek.

egyébként az egész hetem egy bazi nagy de ja vu érzés, amivel nem tudok túl sok mindent kezdeni.. végre lezártam magamban rgy halom régi dolgot, visszaolvastam minden -kicsit sem túlzok- bejegyzésemet, és rájöttem, mennyire más most az életem, mint amit hittem, hogy lesz.

ez a rövid haj dolog sok embert megrázott, sőt olyanok is felkerestek, akikkel évek óta nem beszéltem, ezzel az indokkal: mi van a "sosem vágom le a hajam" dumával aliz?! 

nos, semmi. csupán annyi történik, hogy amíg a hogylétemmel nem törődtök, a kinézetemmel és a frizurámmal annál inkább. bájosak vagytok, igazán elragadó népség! 

gratulálok minden további pajtásomnak hitt alaknak, hogy egy olyan lánynak hisz helyettem, aki a hátuk mögött leostobázza, és még ki tudja minek hordja le őket .

sőt gratuláció, mi több, mély tisztelet jár magának a lánynak, hogy ilyen szépen szerepel.

ne féljetek, bosszúm sosem lesz, csak hatalmas mosolyom, amiért tudom, hogy egyszer ennek a lealázásnak a dupláját kapjátok vissza, saját filmetek producerétől! majd mikor el jön a nap, hogy segítséget kérnétek tőlem, akkor jöttök rá, már a nevemet sem tudjátok.

és akkor leszek igazán boldog.

szevasz tavasz, alizt már senki sem hívja aliznak.

216 gondolat veszett el

216 napja próbálom visszaadni a könyvedet.

nem azért kereslek, hogy a barátod legyek, hisz látod egyikőnknek sincs szüksége a másikra. nem akartam zavarni sem az sms-el januárban.

én csak visszaakarom adni a könyved, hogy végre végleg elfelejtődjön ez az egész.




csak kár, hogy életem legrosszabb és legszebb napjairól maradtál le.
szólj, ha azt akarod küldjem el postán, vagy adjam oda valamelyik pajtásodnak. de én ezt a könyvet csak kölcsön kértem. és vigyázok rá azóta is, mintha fontos lennél, vagy mintha ugyanannak tartogatnám, mint akit még janka mutatott be msn-en.





na mindegy. vár a zöld a teraszon.

szevasz tavasz, aliz vagyok..még neked is talán.

a 215 centis haj

mindenki fél valamitől.

én kifejezetten a víztől és a fodrásztól. a vizet inkább nem emlegetném, még küzdök vele, de azt mondta ne aggódjak, nyáron már kishableányként fogok viselkedni a kék mélyén.
a fodrász.
ott kezdődött, hogy mikor pici voltam, és végre már nőtt a hajam, anyukám rögtön elküldött fodrászhoz, hogy vágjon nekem fiús hajat. fülig érő bubihaj, tudjátok az a tipikus rendszerváltás utáni menő "cucc" amitől nem tudta senki a kisfiúról, hogy kisfiú avagy kislányról, hogy kislány. ezért a kislányokra pörgős szoknyát adtak, a fiúkra meg dragonball-os pólót.
az alapvető hiba ott indult, hogy én a pörgős szoknyához dragon ball-os pólót vettem. és a haj.
és máris összezavartam minden járókelőt.
mindig is utáltam, hogy le kell vágatni a hajam. mert anya azt mondta, vágassam le. tisztára hippi voltam kicsiként is, de a rendszer ellenem volt, persze érthető így utólag.
én vagyok az egyetlen, aki nem utálta meg a fésülködést ebben a zöldgumicukibékás generációban.

na mindegy.

évekig nem voltam fodrásznál, és évekig sanyargattam szüleimet, magamat, és a barátaimat a mindenhova bekúszó hajszálaimmal. még emlékszem olyan is volt, hogy haverom sms-ére ébredtem hajnalban egy átbulizott éjszaka után: "még a gatyámban is a vörös hajszálaid vannak" (zárójelben azért megjegyezném HAVER)
sosem felejtem el, mikor az általam készített sütiben találtam meg a hajam..pedig még előtte fel is kötöttem ahogy anyu mindig kéri tőlem.
mindig belegondoltam mi lenne, ha levágatnám a hajam?

sírnál aliz! -ordítottam magammal gondolatban, hogy juthat ilyesmi az eszembe- meg kinek kellenél rövid hajjal? így sem kellessz senkinek.. az éppen aktuális barátod is részben a szép hajad miatt szeret, és mutogat.

szóval sosem mertem levágni. úgy értem drasztikusan rövidre. mert az egészségügyi hajvég visszavágást mindig én csináltam. de azt, hogy elmenni fodrászhoz, és azt mondani: FIÚSRA! na azt soha..
meg amúgyis..
lehet, hogy hülyén állna,
lehet, hogy mindig elaludnád,
lehet, hogy utána nem nőne soha olyan gyorsasággal..
sok a volt a lehet! hagytam a fenébe.



valahogy egyébként mindig akkor jött ez a téma, mikor új barátom lett. és mindegyik kapcsolatnál arra lyukadtam ki, sosem lesz a régi, ha rövidhajú leszek. ha rátértem a témára, mindegyik lesápadva nézett rám, és láttam, ők jobban csípik a sérómat, mint én magam.


május 31-én reggel azzal a tudattal keltem, hogy hajat kell vágnom. ott feküdtem mellette a galérián és gondolkodtam. ezt akarom? aztán ha véletlen elhagyjuk egymást, mi lesz velem? senki sem akar majd engem.. várjunk csak.. ha ennek vége..ha ennek bármikor is vége szakad, fog bárki is úgy akarni, mint ő?

elmosolyodtam, és rájöttem, senkit sem akarnék akkor.senkit sem annyira, mint őt.
szóval elküldtem itthonról, szerencsére aznap dolgozott.. mikor kattant a zár, én már a fürdőben álltam, mosott, vizes hajjal.
copfot kötöttem.
és lenyestem az ollóval.
aztán megláttam azt, aki valójában vagyok: fiús, egyszerű.
nem "hajlakk, göndörítés, illegetés, hajdobálás" ..csak simán aliz.





s hogy miért nem fogom megbánni soha? mert végre bátor voltam, csupán attól, hogy valaki szeret.

és remélem nem csak egy szimpla hajvágáshoz fog még (:








szevasz tavasz, alzi voltam megskalpolva: )

2:14 percnyi de ja vu

amikor megnézel egy filmet, és rájössz:
azért nem láttad eddig, mert a sors kivárta, hogy magadra ismerhess benne.



szóval félénk volt, nem is akart igazán semmit sem tőle, csak hogy fejtse meg a kis mondatait. aztán mikor a csontváz szerkóban suttogott a fülébe, nem is tudta hirtelen; sikítson, vagy élvezze a fülében csengő-búgó hangot.
aztán találkoztak, és azóta vannak, és lesznek.




csoda volt ez a délelőtt.

21-3-as katalizátor

a 213, poszt arról, hogy én bizony nehezen felejtek.


21. napja március hónapnak, miért vagy ilyen?
szomorúvá teszel, mikor jössz, szomorúvá teszel, mikor elmész.


küldtél valakit, aki a fele-másod, és aki pont annyira szeret, mint egyszer régen te. úgy néz, úgy viselkedik, egyáltalán hogy gondoltad, hogy majd nem ellenkezek? ellenkeztem teljes szívemből. pont ezek miatt az apróságok miatt.
tudtam, sosem fogom majd azt mondani, hogy szeretem, mert hát tudjuk: rossz ómen!

mégis őt küldted, hogy tanuljam meg újra mondani, lépésről lépésre. hogy minden mosoly mögött ott legyen egy betű, aztán annak hangja, ami közelebb visz. és mi hagyta el mindig a számat? hát, hogy utállak. mosolyogva, ölelgetve.
ahányszor kérte, mondjam neki, annyiszor hasított belém a szellemed, és a mai napra kicsordult a filter. nem bírtam már tovább és zokogtam a kényszeres hallgatásom miatt.
elmeséltem mindent,félálomban, közel az éjfélhez, és boldog születésnapot kívántam.


utállak téged, de ezt a kis küldöncödet még jobban.

a 2 12 kezű , azaz hogyan fogjunk edgárt

itt ez a fiú.


... amikor a szirt szélén álltam, lehunytam a szemem és elképzeltem megannyiszor az arcod. elképzeltelek szőkének, barnának, feketének, barátnak és ellenségnek. elképzeltelek mindig valaki másnak, hisz az álmaink az emlékeinkből táplálkoznak. álmodtalak szigorúnak, és engedékenynek is...


mégis.
olyannak sosem játszottalak, mint amilyen valóban vagy.
illedelmesen megkérted, had mutasd meg magad. "engedj be és meglátod bezárod mögöttem az ajtót! örökre" -mondtad.
ellenkeztem, ökölbe szorítottam a kis kezeim, a számat harapdáltam, szívverésem lehalkítottam és eljátszottam, hogy hazatalálok nélküled is. arra viszont nem gondoltam, hogy nélküled nem akarok hazamenni.


...vörösen csillogtak a hósipkák a lemenő napfénytől, szinte égették a szemem. leguggoltam és leültem a hóba. lógattam a lábam, és vártalak. csukott szemmel vártam, hogy megsimogasd a vállam, és suttogj a fülembe.
vicces, mikor közeledsz. vicces, ahogy ritmusra jár a lábad. de a legviccesebb, mikor elhitetem veled, hogy nem szeretlek...


kint üldögélek a lépcsőn, de te sehol sem vagy. a bagaretta füst marja a szemem, vagy csak hiányzol, nem tudom. de nem jó itthon egyedül. ígéretet kell tenned, hogy ezekután sosem hagysz magamra a gondolataimmal. sosem hagyhatsz magamra az emlékeinkkel és a vágyainkkal.

mindig közösen. együtt.