ültem a metrón és csak figyeltem.
üvöltött a fülemben a zene, és néztem ki a sötét ablakon, hogy suhannak a vezetékek.
felszállt egy lány. olyan hosszú hajú, plázából csöppent, csinosféle lány. egyetlen egy különbséget láttam a hozzá hasonló viháncka lányokhoz képest:
könnyes szemmel ült le velem szembe, és próbálta elfojtani magába.
mikor pillantásunk összeakadt, szipogott egyet, és lesütötte szemeit. én meg csak bámultam. kerestem a hibázó láncszemet.
csupa feketébe volt öltözve, és a telefonját bámulta, szorongatta a kis táskáját és lefelé kezdett görbülni a kis szája.
ebben a pillanatban esett le, hogy valaki, réges régen, pont ugyanezt gondolhatta rólam a buszon.
szegény lányt átöleltem volna legszivesebben, hogy bárkit is veszített el, az mindig is ott lesz vele. kicsit bűntudatot is érzek, hogy nem tettem ezt meg. inkább csak egy félszeg mosollyal jeleztem neki részvétem és együttérzésem.
nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ha egy kiskanálnyi szeretetet is, de legalább annyit adjunk másoknak..
csak egy kiskanálnyi.
