inspiráció egy csésze teából - a török hullám

Álmomban újra levelet olvastam, emlékszem minden sorára:

~ Szia Husi!

Szeretnék mesélni neked egy történetet. Ez egy török fiú története, aki kereste a boldogságot. Még mielőtt lelőnéd a poént, igen, megtalálta.

Szóval...

Hullámzott a tenger, robajlott a víztömeg, és süvített a szél. 

Belekapott a lány vörösen fénylő hajába, és érezte, ahogy simogatja. Lágyan ért hozzá, a puha szellő ujjaival játszott domborulatain, érintetlennek hitt arca fehér volt és szemei akár a legzöldebb smaragd, ajkai, akárcsak a legédesebb méreg. 

Mikor a fiú felébredt álmából a lány már eltűnt. Nem látta sem őt, sem pedig a tengert. Csak bámult meredten a plafonra, és azt suttogta, szinte száját sem nyitotta: megtalálom. 

Kimászott a frissen mosott takaró alól, nyújtózkodott egy hatalmasat, és kiment a konyhába. Elkészítette a teát, mondott egy fals imát és elkortyolgatta a forróságot. Imádta, ahogy a torkán végig szalad a meleg íz. Miután megitta, kiszaladt az utcára körbe nézett, és egyenesen előre neki vágott a kutatásnak. Talált hasonlóakat az álmában látott lányhoz, talált szebbet és csúnyábbat is, mégis tudta, hogy nem ők azok. Járta az utcákat, hihetetlen távolságokat tett meg a cél érdekében. Időtlen ideig rótta az országutakat, míg nem egy hatalmas város széléhez ért. Már maga sem tudta, hogy milyen városban van, csak azt tudta, ez egy újabb lehetőség, hogy meglássa az álombeli lányt. Szinte perceknek tűntek az elmúlt évek, és még mindig a lányt keresi. Nem álmodott újra, nem emlékezett egyik álmára sem, pedig a lány minden este homlokon csókolta, és hívta magához. Amikor a török fiú már megunta a keresést, úgy döntött új életet kezd ebben a hatalmas városban. Magáénak érezte a helyet, az embereket, mégis valami hiányzott. Persze ő elhesegette a gondolatot, hogy talán mégis tovább kellene keresnie a lányt. A fiú pár hónap után a városban megtalálta önmagát, a barátait, s az igaz szerelmet. A lány az álomból pedig szépen lassan elhalványult. A fiú boldognak érezte magát, pedig a szíve mélyén ő is tudta, hogy egyáltalán nem az. Egy nap aztán, újra vele álmodott, de már feladta a harcot, és nem fogott neki a keresésnek. Kisétált a lakásból, és a zsúfolt város egy szegletében várt. Várt valamiféle jelre, vagy biztatásra, s mikor megkapta a lélegzete is elállt. A lány jött vele szembe. Bár    nem volt rajta semmi sem olyan, mint az álmában, mégis az arca kitűnt a tömegből, és rögtön felismerte, hogy ő az. Elsétált mellette, utána nézett, és hazament. A következő nap, ugyanabban a percben, ugyanabban az utcában, megint látta azt a lányt, mostmár egymásra mosolyogtak, de a fiú még mindig nem szólt hozzá. A következő napokban, minden nap délután ugyanabban az órában és percben egymásra mosolyogtak, míg a fiú megszólította. A lány csengőbongó hangon válaszolt neki, és izgatottan várták a következő napot, mikor megint találkoztak. A fiú ígért egy meglepetést, és megígérte, hogy elviszi a lányt a tengerparthoz. Így is lett. Évek teltek el, mindennap találkoztak, és egymásra mosolyogtak, míg nem a tengerparton mosolyoghattak egymásra. A fiú a szemébe nézett, és elveszett abban a smaragd színű fényben, beledúrt a lány hajába, amin a nap fénye vörösen játszott, és akkor látta meg ott, hogy valóban Ő az a lány, ő az az álmából.

S mikor ajkuk a másikhoz ért, akkor érezte meg mennyire édes méreg a szerelem.

Remélem tetszett, és remélem mindig ott maradnak a tengerparton ők ketten. 

Láttalak téged boldognak, és szomorúnak, de szerelmesnek most először. Tartsd meg azt a török fiút, hogy végre az igazi Aliz maradhass. Örökre. Pótolhat mindenkit, akit elvesztettél, pótolhat akárkit a múltadból. Még engem is ~

Régen álmodtam ilyen szépet, köszönöm.

szevasz tavasz, aliz hihetetlenül boldog.

drugs. you know, like memories.

Érzed.

Kívánod.

Nem bírsz nélküle élni.

Az életünk arról szól, hogy ezeknek a drogoknak éljünk. 

Futunk a dílerek után, mikor már kényszeresen kopogunk az asztal sarkán. Csikorgó fogakkal szaladunk a végtelen utcán egy kevéske emlékért. A kapucni mögül a legjobb barátod néz vissza rád, vigyorogva átnyújt egy fotót, amin ketten vagytok, és elkéri azt, amibe kerül ez: kicsi szíved egy darabját.

A rossz emlékek, a jó emlékek .. egyre megy ki a játék: valami olyasmire gondolni, ami már elmúlt,  és valószínűleg ugyanolyan úgysem lesz. Nem lesz ugyanolyan a szeretet, nem lesz  ugyanolyan a félelem, a barátság. Nem fogsz már pont úgy szeretni, nem fogsz ugyanúgy szerelmeskedni, de még ölelni sem.

Az emlékek dolga, hogy elszomorítsanak. Én mégis mosolygok rajtuk. Az utóbbi néhány évben megtanultam egyedül is mosolyogni. 

Nem is tudjátok mennyire jó álca ez egy szívnek, aminek a darabjait már rég eladták. 

Kívülről úgy tűnhet, minden rendben velem, mégis megkérdezed, - mi a baj? Suttogva hazudok, és csak annyit kívánok, hogy te legyél ő. Akármennyire próbálkozom, nem megy nélküle. Nem tudok mit tenni, elfutok a díleremig, és álomba ringatom magam azzal a fényképpel. Az álom egyfajta menekülési útvonal, ami mindig ott van az első tervek között. Lebegek tőle, szinte belémhasad az a kés, amit az álomtól kapok. 

Valahol elvesztem a fonalat, és arra kelek, hogy a napfény simogat a redőny résein át. Fények suhannak végig a testen, amiben lakok, cirógatják, és nyomot hagynak gyenge bőrén. Piros kis karcolások mindenhol, itt akarok kitörni belőle. Nem enged, fél mindentől, utál itt lenni. Nem szeretem, hogy még mindig ilyen. 

Csak egy úton szabadulhatok a függőségemtől. Megtalálni azt a testet, amit akkor elhagytam. Itt van valahol a lakásban. Vagy ha nincs itt, Szegeden megkeresem az öreg temető melletti utcában, vagy a belvárosi híd közepén. Esetleg Pesten a Margit-szigeten hagytam, vagy itthon a vasútállomáson. Talán a szökőkútban megfulladt, mikor beleestem. 

Nem tudom, csak azt hogy hiányzol Déw. 

Azóta az integetés óta várom, hogy megijessz az ajtó mögül előugorva, hogy - HÁ! Átvertelek Husi!
Először megvernélek, hogy hogy tehettél ilyet, aztán megölelgetnélek. És minden a régi lenne, nem lenne több dec. 23-a, énekelhetnél, míg gitározok. Megtanítanál végre gurulni négy keréken, én megtanítanálak, hogy kell bánni Bercivel. Várnál engem a vizsgák végén a sulikapuban, ott lennél az összes szülinapomon, minden nyáron egy hetet a Balatonon töltenénk, vitorláznánk, és nyár végén elennénk OSG-re, meghallgatni olyan koncerteket, amik nem is érdekelnek. Annyi tervem volt még, és te mindben ott vagy. Ott vagy minden egyes pillanatomban, mozdulatomban. Belehallak a szélbe, az esőbe. Látlak az összes fiúban, aki kicsit is hasonlít rád. 

Csak egy emlék vagy - az én függőségem igazi tárgya.

Irány Bcsaba, ott majd minden elfelejtődik.

szevasz tavasz, aliz keres.

Őz

Csak ültem és néztem, ahogy suhannak a fák. 

Gördültek fényes szemeim előtt, tudtam már közel a cél.
Valahol egy érzés szökött át a sínek között. Bár nem volt ismeretlen, azért megijedtem tőle. Belehasított a vonat falába és átszinezte vörösre. Félelembe merült a lelkem, belesajdult a fájdalomba.
Kinéztem újra, kék ég és fehér felhők fogadták vérző lelkem. Ugráltak és rám mosolyogtak. Elterelték a figyelmem arról, hogy mennyire összezúzódott a múlt és hogy mennyire bizonytalan a jövő.

Átgondoltam, egy őz vagyok.

Futok, amerre látok, el a puska elől. - félek a zöld illatos pusztáktól -
Félek a vasúti átjáróktól, amik mindig válaszokat várnak tőlem.

Piros vagy fehér?

Átfuthatnék az érzésen, de inkább megállok a síneken és várok. Várok arra a hirtelen suhanásra, amit kapok, amitől majd érzek is valamit a szívemben.
Ahogy lassan, majd gyorsan lüktet a vér az ereimben. Elvérzek, közben mégis mosolygödrök látszanak az arcomon. Lábaim görcsben, a karom mozdulatlan, a fejem sajog.
Azt hiszem, a piros utat választotta az őz. Menekvés, édes szabadulás. Vágtatnék vissza a sűrűbe, talán ha a fehéret választom, ez nem csak egy vágy lenne.




szevasz tavasz, aliz ma egy kavalkád.

home sweet home

Valami más volt. Valami teljesen új érzés volt ez.

Álltam a ötödik emeleten, néztem ki az ablakon. A messziségben a Mecsek domborodott, akárcsak egy gyönyörű női test, ami rettentő nagy távolságokat betakar zöld karjaival. Füst szállt ki a mellettem lévő ablakból, elszállt és vele együtt minden aggodalmam a naplementébe veszett.
Félőn tekintettem arra a panelre, ahol egy gorilla mászik a falon, vajon mikor fogom újra látni? Vajon mikor érezhetem ezt a hihetetlen honvágyat megint?
A telefonom a kezemben, a szemeim a domborulatokon, az eszem otthon, a szívem valahol elveszve, és rájöttem mennyire sokat köszönhetek. S hogy mennyire fog hiányozni a látvány.
Messze ez volt életem legrosszabb két napja. De nem azért, mert az emlékek súlya, vagy éppen az emberek látványa taszított. Nem.
Tudom, hogy soha nem fogok még egyszer beleszeretni egyetlen városba sem. Nem fogom domborulatait simogatni szemeimmel, nem fogom ujjaimmal végig húzni az óvodák kerítését, nem fogom lábaimmal rúgni a kavicsokat lefelé a dombon. Nem fogok futni lefelé a lejtőn, és nem fogok hatalmasakat zakózni az ismeretlen utcákon télen. Nem fogok a szökőkútban pancsolni egyik szobatárssal sem, és nem fogok szidkozódni, hogy miért nem vagyok otthon.
Egyszerűen belefáradtam ebbe. Mármint abba, hogy otthontalannak érzem magam. Sem Pécs, sem pedig Kecskemét nem volt az otthonom. Nekem az az otthonom, ahol ti vagytok. És ahol ti vagytok, ott vagyok én is. Pécsen, Kecskeméten, Budapesten, Dunakeszin, Békéscsabán, Salgótarjánon. Teljesen mindegy hol, de együtt. Nem feltétlen egymás mellett ülve, de együtt.

Benneteket szeretlek a világon a legjobban. Nincs pillanatom, hogy ne gondolnék arra, mennyire fontosak vagytok, hogy mennyire oda vagyok meg vissza egy-egy beszélgetésünkért, egy-egy jellegzetes mozdulatotokért, mondásotokért. Ettől érzem magam Csodaországban. Nem kellenek zsebek. A zsebek ti vagytok nekem, belőletek merítem minden erőmet, boldogságomat, lelkesedésemet.

: )


szevasz tavasz, aliz az öccsével alszik: D

A vörös szörny

A lány lefeküdt, meleg takaróját magára húzta. Csiklandozta a hideg, ami az ablak résein szökött be. Haja illatát szagolgatta, édeskés illata megtörte az esti csendet, szinte a fényekkel táncolt a szines illat. Keze puha volt és gyenge, apró körmei csillogását nézte a kintről beszűrődő fényeknél. Szemeit nyitva tartotta, és elméjében csöppnyi gondolatok kavarogtak. Miközben az élete értelmén gondolkozott, egy hangra lett figyelmes, ami az ágy alól jött. Nem mert lenézni, hirtelen belegondolt milyen szörnyűségek lehetnek odalent: elfelejtett barátok, emlékek, megtört szerelmek és elmulasztott vágyak rengetege. Inkább az orráig húzta a takarót és figyelt, szemeivel és füleivel egyaránt. Megint hallotta az az ijesztő hangot. Egyszer csak kopogás törte meg az opálos csendet. Szinte tejköd volt a szobába a forró lehelletétől. Mintha az ágy szélén két ujjával sétált volna felé az a hang, kocogott ritmusosan a körme, míg elért a lány szeme elé. Megállt, és a lélegzete is megállt a lánynak, mikor meglátta a hangot. Felemelkedett az ágy alól, vörös volta bőre, a szemei, a haja, a körme, egyszóval mindene. Hatalmas vigyor volt az arcán, de a szemein mégis a félelem látszott.
A lány gyenge kezét a szörny felé nyújtotta, mire az elhúzta magát, és legörbített szájjal elővett egy jegyzetfüzetet, és leírta: utálsz?
A lány félve suttogta: - sosem utálnálak, 19 évig itt laktál az ágyam alatt.. utáltalak valaha is? ezt nekem kéne kérdeznem, hisz folyton megijesztessz, aztán csak vigyorogsz.
A kis Vörös megint vigyorgott, és újra írni kezdett: akkor sem, ha megtudnád, hogy én vettem el a kedvenc mackódat?
A lány hátat fordított, és mondta: -nem, akkor sem.
Persze a szíve mást nyögött volna. Sajnálta azt a mackót, és bánta, hogy hosszú idő után a polcra tette. De az igazság az, hogy attól még ugyanúgy az ő mackója volt. A Vöröskének semmi joga nem lett volna őt elvinni tőle. Mégis miután este a lányhoz bújt a mackó, a szörnyikére gonodolt, arcon csókolta volna, és úgy bújt volna hozzá, mint édesanyjához az újszülött csecsemő. A lány sorozatos rémálmai utána polcra száműzte a mackóját, mondván: " ő nem véd a rémálmoktól ". Így a szörnyecskéhez menekült a mackó.
A lány visszafordult, de a szörnyecske már sehol sem volt. El akarta volna neki mondani, hogy valójában sosem hibáztatná, saját maga helyett; mégis valamiféle árulást érez a kis szívében.
Lehunyta szemeit, és emlékezni kezdett, az összes elcsépelt ijesztésre, a közös kuncogásokra, amikor a mackót majdnem széttépték ketten a Vöröskével; és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a kis szörny a szemébe tudna nézni. Újra.



szevasz tavasz, aliz álmodik.

kedd, ami Vasárnap

Nyitott ablaknál ülök, lesem a felhők habozását, lesem a fűszálak hajladozását, lesem ahogy a busz elpöfög a szoba előtt, lesem az autókat, számolom őket. Hol süt a nap, hol fúj a szél.
Ugyanaz a nap süt az arcomra, mint a tiédre, mégis.. nem mellettem ülsz, nem rakod a karod a padra, a hátam mögé.
Ugyanaz a szél kócolja hajunkat, mégsem érzed szőke tincseim illatát, és én sem pöndörgetem a hajszálaidat az ujjam köré.
Mikor leszállok az ablakpárkányról, mindig azon gondolkodom, vajon melyik pillanatban esek el, és töröm ki a nyakam. Ez igazából csupán azért érdekes, mert belegondolok mennyivel másabb lenne akkor az életem, ha ez tényleg megtörténne. Vajon hiányozna a futás, amikor sosem szerettem? Vagy hiányozna, amikor nyujtózáskor görcsöl a vádlim és a combom?
Valószínűleg igen. Amikor elveszítünk valamilyen képességet, barátot, akárkit, akármit; akkor az befolyásolja az elkövetkezendő időket. Befolyásolja a gondolkodásod, a tudatod, viselkedésed mások felé.
Ez mind szép és jó, de ki mondja meg, hogy amit teszel az helyes, avagy semmiképp sem az.
Én tudom a választ persze, és megsúgom te is.

Igazából még mindig elszomorít az a hely. Visszaolvastak pár bejegyzést nekem, -a sajátaim közül- és rájöttem, mennyire bíztam Szófiában. Mennyi energiát, pénzt, szeretetet, törődést áldoztam bele, és a köszönet, egy sárga csekk lett. Amit sem kifizetni, sem eltörölni, sem kidobni nem lehet. Az a számla beleégett a fejembe, és nincs mese, elérte, hogy egy életen át utáljam emiatt azt a helyet.
Úgy érzem magam, mintha a mese most érne a végéhez, mintha jövőhét kedden jönne a Vasárnap. Azért nagybetűs Vasárnap, mert amióta itthon vagyok, úgy érzem minden nap péntek, vagy szombat. Sosem jön a Vasárnap, és küld engem vissza a busszal azokhoz a dombokhoz. Rossz érzés fog el, tényleg félek attól, hogy újra ott kell lennem, még ha ilyen nagyon kevéske időt is.
Remélem mikor a flasztert éri a lábam, megnyugszom a melegtől, és megbékél a kis lelkem, mert még mindig sokan vannak, akik ott várnak rám.



szevasz tavasz, aliz utazik.

majális a fejben

Már tegnap éjszaka megakartalak írni.

Van úgy, hogy az ember boldog, - vagy csak annak érzi - olyan igazán felhőtlenül boldog.

Látszólagosan szép az idő, sok a gyerek, sok barát, hideg sör, kukorica, rózsaszín vattacukor, meg miegymás.
Másrészt a feje tetején áll minden és semmi kedved a ringlispilt nézni, túl gyors, túl ijesztő, mégis felülsz rá.~

A zsebemben hordom csodaországot. Jó lenne tudni, hogy melyik zsebembe, mert rengeteg zsebem van. Talán ott van az összesben egy egy darab, és csodaországot csak zsebenként kisadagokban kapom. Az is lehet, hogy épp a mosásban van az a ruhadarab, aminek a zsebében van. De az is lehet, hogy már rég kinőttem, vagy éppen kidobtam, mert elszakadt.
Az is lehet, hogy még meg se vettem azt a ruhát. Vagy lehet, hogy éppen most rakják fel a vállfára, vagy épp árazzák le.
Nem tudom, én csak annyit tudok, hogy fel akarom venni !

~ Ez a körhinta csak forog, belebolondulok, mennyire elszédíti a fejem. Nincs se eleje, se vége. Csak forog. Meghasadok ettől az érzéstől. Úgy érzem nincs értelme, mégis olyan szép, ahogy szédít és bolondít.
Nem tudok semmit se tenni, felszállni félek, kavarogni akarok a világgal, és már pénzem sincs, hogy befizessem magam.

Sajnálom.


szevasz tavasz, aliz elbújt.