Szentimentálé

6.

A lány akkor a férfi nyakába ugrott, és keserves zokogásba kezdett.
Nem tudta, mi a valóság, nem tudta, most álmodik-e?
- Ugye tényleg itt vagy? Csípj meg, s ha felkelek, nem akarok többé élni. Ugye az egész történet csak egy elégett papírra vetett történet?
- Itt vagyok, hisz látod. Hittél a csodában, így megajándékozott Téged. Megtörtént minden, de te megmentettél, és utánam jöttél. A szarvas pedig hármónkat mentett meg. - és egy könnycsepp gurult le csontos arcán.
A lány a hosszú ölelés után teát készített, a szokásos kancsóval, a szokásos mate teafűvel. Közben azon gondolkodott, miféle csodának voltak tanúi... az a szarvas. Az a vad teremtés annyira csodálatos volt, úgy ragyogott, mint a tavaszi napkelte, és olyan szelíden sétált oda hozzájuk a hóba. Elolvadt körülötte minden, s virágok bújtak ki léptei nyomán. Agancsain öklömnyi bokrocskákban virágzott a cseresznyevirág. A halvány rózsaszín illatos kötegekből hullottak a szirmok és a virágpor, mikor a férfi testéhez ért a szarvas. Hideg bőrét betakargatták, és a fagyos szempár mögül újra előbujt az a vérpezsdítő tekintet. Mikor már az utolsó virágszirom is lehullott a pompás állat agancsairól, lefeküdt, fejét a férfi kezére tette, és elaludt. Olyan szépen és csendesen pihent meg, teste nm hűlt ki, csak fakult a kép. Egyre homályosabb lett, míg a végén teljesen eltűnt. Beleveszett a téli fehérségbe, s az a kevés tavasz is elszállt, mit magával hozott. Hogy őrangyal volt-e? Minden jel arra mutat.
- Forr a víz Szentimentálé! - szólt a férfi az elvarázsolt lányra.
A lány odakapott, és jól meg is égette a kezét, és szentségelve tolta kezét a hidegvizes csap alá.
- Minden rendben? Segítsek? - kérdezte Hunter.
- Nem, dehogy, jól vagyok.. De te hogy vagy? - kérdezte feleszmélve, hogy tényleg itt van a konyhájában megint a férfi.
- Minden a legnagyobb rendben! Amíg aludtál Hunterrel a szarvast kerestük az erdőben.
A lány csodálkozva nézett, még a teát is visszaköpte a bögrébe:
- A szarvast? Ő eltűnt... nem láttad, hogy mennyire más volt, mint egy átlagos szarvas? Hiszen virágzott az agancsa!
- Túl sokat alhattál, vagy talán lázas voltál akkor ott kinn. Az egy közönséges szarvas volt. - állította a férfi.
A lány beleszürcsölt a csészébe, és kinézett az ablakon. És azt suttogta:
- Vakságot nem hazudok.
- Tesssék? - kérdezte a férfi.
- Semmi, csak dudorászok. - vágta rá gyorsan a lány. Szinte meg sem várta a kérdést.
Leült a kanapéra, ahova aztán a farkas is odafeküdt. Fejét a lány combjára hajtotta, és ott szuszogott békésen. A lány puha kezeivel a farkas füleit simogatta, bundáját pödörgette, mint kislányként az anyukája haját lefekvés előtt. Sok minden kavargott a fejében. De mégis a legjobban az zavarta, hogy a férfi csak egy szarvast látott. Nem pedig azt a csodát, amit a lány és a farkas.
Hunter össze vissza mocorgott a lány ölében, végül felült, Szentimentáléra nézett, és félredőlt buksival nézett rá. A lány ránézett, és azt mondta:
- Tudom, hogy te sem érted. De miért nem látta? Nem hinne a csodákban? Az olyan szörnyű lenne...
A farkas megnyalta a lány arcát, jelezve, hogy érti, és odafutott az ablakhoz.
- Ki akarsz menni Hunter? - a lány kérdésére, hangos vonyítás volt a válasz.
A farkas kifutott a hóba, s most kivételesen a lány is vele tartott. Sáljába bujtatta pici orrát, és kabátjának mélyére kezeit. A fenyvesek között bóklásztak. A lány megsimogatta minden fa törzsét, ami mellett elhaladt. Élőnek érezte az erdőt, s annak minden részletét. Közben a férfira gondolt, vajon mit csinálhat odabent egyedül?
Talán rájön, hogy nincs tisztában azzal, amit átélt.

Csak az ajtókilincs kattanására lett figyelmes, s azon töprengett, a lány miért ilyen nyers. Hiszen megmentette őt a biztos haláltól. Sírva borult a nyakába, s láthatóan örült. Arca csak akkor szürkült el, mikor a szarvasról kérdeztem.
- Szentimentálé mindig is álmodozó volt. Talán egyedül kellene kicsit hagynom. Talán jobb lesz, ha elmegyek. - gondolta magában Hunter - De ha itt hagyom soha többé nem fog rám emlékezni. Azt fogja hinni, álmodta, hogy életben vagyok. Nincs senkije. Nem hagyhatom itt, egy róla m elnevezett farkassal.
Ezerszer végig gondolta, és végig futotta az eseményeket. Kereste a hibát, hogy mi volt az az apró tüske. Aztán rájött:
- Utána kell mennem. Most!
Azzal felkapta kabátját, sapkáját majdnem az orráig húzta, és kevés kellett ahhoz, hogy elessen a verandán. Futott az erdőbe, s meglátta a lányt pár méterre. Hunter nem volt mellette, helyette egy őzet látott. A lány a kezét nyújtotta felé, gyengéden suttogott hozzá:
- Gyere szépség, ne félj tőlem.
Abban a pillanatban újra belészeretett. Elvarázsolta az a kép, ahogy az őz felé nyújtja karját, szinte majdnem beleesett a lábszárig érő vastag fehérségbe, de ő akkoris meg karja érinteni a vadat.
Hunter csak mosolygott, és legugolt, hogy véletlen se zavarja meg őket. Akkor halk ropogást hallott a háta mögül. Hátranézett félszemmel, s a másik Hunter osont felé. Mikor tekintetük összeért, a farkas megtorpant. A férfi akkor látta meg csak, milyen különleges szemei vannak a fiatal farkasnak, s a kezét nyújtotta, és Hunter gyengéden alábújt. Kemény kezei csak úgy súrolták a puha bundát. Azután ketten figyelték a lányt.
Az őz még mindig félt, de folyamatosan közelebb lépkedett. Kicsit bizonytalanul, de végül mégis egymáshoz értek. A lány mosolya mindent elárult a két leskelődőnek. Szerelmes ebbe az életbe, amit itt él.
Hunter megértette, hogy Szentimentálé már megbékélt a bánatával, s most új életét óvja tőle. Óvja, s vigyázza, hiszen az előzőt nem bírta szebbé tenni.
A két Hunter óvatosan felállt a hóból, és lassan lépdeltek a lány felé, mikor a férfi lába alatt egy ág roppant meg, mindketten ledermedtek, s a lány az őzzel ugyanoda pillantottak. Az őz, Huntertől ugyanúgy riadt meg, mint a lány a férfitől. Vadak, s vadászok szemtől szembe.
- Ők barátok, nem bánthatnak minket. - suttogta a lány, saját maga nyugtatására, s simogatta tovább a vadat.
Hunterék egyre közelebb jöttek, de az őz még mindig Szentimentálé érintését élvezte. Mikor a farkas már csak egy lépésre volt a vadtól, jól megnézte. Hatalmas barna szemein tükröződött a félelem, amit a lány érintése meg-meg tör. Foltos hát és vékony lábak; menekülésre született. Megszaglászta az őz lábait, mire az lehajolt a farkashoz. Összeért az orruk hegye, és abban a pillanatban eltűnt az ijedtség az őz szemeiből.
- Mintha kezetfogtak volna! - mondta a férfi.
- Igen, megbarátkoztak. - nézett rá a lány. Talán ilyen szépen, és boldogan nem is nézett rá soha.
Hunter megfogta a lány kezét, és ketten visszasétáltak a házba. A kanapén melegedve aludtak el, pont úgy összegabalyodva, mint mikor Hunter megjelent a lány erdei házikójánál.


7.

Mihelyst Szentimentálé álombazuhant, Hunter nyitotta ki szemeit. Tekintete még álmos volt, és azon töprengett, milyen jó így hárman összekuporodva feküdni. A lány hajzuhatagja eltakarja mellkasát, lábaik összegabalyodva. Egyik kezével a lány hátát a tartja, a másikkal a vállát simogatja, s közben hallgatja az erdő  apró neszeit. A madarak csiripelnek, csacsogják, hogy "szép időnk lesz!". Hunter és a lány lábánál kucorodik Hunter. Szinte egy tökéletes kör alakban húzza össze magát, és hangos szuszogása töri meg csak a hatalmas csendet.
A férfi addig simogatta a lányt, míg az fel nem kelt. Szentimentálé ránéz. Tekintetük egymáséba fullad, és szavak nélkül kívánnak szép reggelt egymásnak. Hunter fejében még mindig az a nap járt, mikor Szentimentálé elutazott. Sosem értette meg igazán a dolgot, de megkérdezni sem akarta. Félt, hogy a lányban olyan sebeket tép fel, amik már majdnem begyógyultak.
Szentimentálé persze látja, hogy valami nyomja a férfi gondolatait:
- Baj van?
A férfi erősen rázza a fejét, és egy kicsit erőltetett mosollyal válaszol, de a lány nem hagyja:
- Még mindig az érdekel, igaz? Hogy miért jöttem el?
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.- mondta, kissé cinikusan Hunter.
- Jobb lesz talán, ha megosztom valakivel. - bújt hozzá a lány, és közben a férfi kezébe kulcsolta a sajátját. - Emlékszem minden pillanatára. December 4-e volt. Furcsa módon még az első hó nem esett le. Anyu aznap sokáig dolgozott, apu pedig otthon aludt, mert éjszakás volt előző nap. A szobámban kitakarítottam, és a kupi legalján megtaláltam a faház kulcsát. Már 2 év óta próbáltam valakire rásózni a házat. Mindent megtettem annak érdekében, hogy a városban maradjak, és hogy helyre hozzam azt, amit tulajdonképp nem is lehet. Átgondoltam, és bepakoltam egy táskányi meleg ruhát. Kötött pulcsikat, farmert, a bakancsomat. Mindent, amire szükségem lehet majd az erdőben. Talán túlbecsültem a dolgokat, hiszen tél elején kiköltözni a még hidegebb erdőbe, nem egy okos döntés. De mégis menekülni akartam Vancouverből.
- És pont a 21. születésnapod előtt? Pont akkor jöttél rá, hogy menekülnöd kell, amikor következő nap mindenki téged keresett volna a kívánságaival? - vág közbe Hunter.
- Hadd folytassam...- mondta Szentimentálé, mire a férfi bólintott. - Nem emlékeztem, hogy következő nap van a szülinapom. Elhiheted, hogy a legcsendesebb módot kerestem arra, hogy elmenjek. Senki sem volt otthon, a redőnyömet lehúztam, írtam egy cetlit anyának, hogy ne aggódjon értem, és elindultam. Igen tudtam, hogy negyedike van, de kiment a fejemből, hogy ennél rosszabb időpontot nem is találhattam volna. Nem gondoltam, hogy így magába bolondít az erdő. Gondoltam pár nap telefon, internet, és nyüzsgés nélkül, és aztán majd visszavágyok a városba.
- Négy éve történt. - szól ismét közbe Hunter.
-Tudom, de folytatom..- Hunter bólint - szóval, összepakoltam és a táskámat a hátamra tettem. Elindultam a városból kifelé, a kikötőig gyalog mentem, aztán felszálltam a kompra. Leültem a legelejére, és csak néztem, ahogy szeljünk a vizet. Csodálatos volt. Azt a pillanatot, csak egy idős férfi törte meg:
- Kér egy forró csokit a kishölgy? - kérdezte barátságosan.
Persze elfogadtam tőle, és közben beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte merre visz az utam, és én készségesen elmeséltem az addigi utamat. Felajánlotta, hogy Port McNeillig elvisz, ha már úgy is arra felé van fuvarja. Frank bácsi házisajttal és tejjel üzletelt. A saját vállalkozását egyedül csinálta. A mai napig nem értem, hogy bírt mindent egyedül csinálni, de elvarázsolt a kitartása egy életre.
- De McNeill-től Port Hardy -és a ház- még közel 50 km-re van..- vágta rá Hunter.
- Maradj nyugton, még a felénél sem tartok a történetnek. -szólt rá a lány, és folytatta:
-Az úton rengeteget beszélgettem az öreggel. Megkóstoltam az összes sajtot, amit csak készít. Még ajándékba is adott egy-két tömböt, mikor elbúcsúztunk. Sosem felejtem el az öreget. McNeill egyik külvárosi benzinkútjánál tett ki, ahol egy kék bicikli támaszkodott a falnak. Nagyon megtetszett, de ellopni bárki holmiját sosem lenne elég merszem. Bementem a benzinkút boltrészébe, ahol a pult mögül egy szőke hajú helyes srác vigyorgott rám. Megkérdeztem tőle, kié a bicikli? Erre azt felelte:
- Az enyém, de eladó..csak sajnos senkinek sem kell. Errefelé a hó miatt nem lehet vele sokat tekerni.
- Kár, hogy nem tudnám megfizetni.. Nagyon tetszik, mindig is egy ilyen biciklire vágytam. - mondtam.
- Hát cserébe is benne vagyok. Tetszik az órád. - s rámutat az órámra, amit még egyik régi szerelmemtől kaptam.
- Áll az alku! - vágtam rá sebesen, és már vettem is le az órát.
A fiúval még beszéltünk pár szót. Megmutattam neki, hogy az órát mindig fel kell húzni, különben leáll. Nagyon hálás volt. Biztos ajándékba vitte valakinek az órámat. Elmagyarázta melyik a legegyszerűbb útvonal Port Hardy-ba, de javasolta, hogy azért a stoppolást se hagyjam abba, különben mire Hardy-ba érek, letörik a lábam a sok tekeréstől. Nevettünk egyet, és elköszöntem tőle.
El is indultam.. hol sétáltam, hol pedig tekertem, de a stoppolás nem igazán ment, ugyanis egyre kevesebb autós járt erre. Már nagyon fáradt voltam, mikor egy szürke családi autó állt meg mellettem. Egy nő és két gyerek ült benne. A nő kiszólt az ablakon keresztül:
- Merre mész?
- Port Hardy. - válaszoltam röviden.
A nő nem szólt semmit, kiszállt, és felsegítette a biciklimet a csomagtartóra. Beszálltunk, a nő pedig a kezét nyújtotta felém:
- Elizabeth vagyok, ők pedig Lilly és Sam.
- Örvendek, köszönöm, hogy elvisznek.
Elizabeth kicsit furcsán nézett, mikor rájött, hogy én nem mondtam a nevemet. De nem hozta szóba.
- Mit csinálsz Port Hardy-ban? - kérdezte a két kislány kórusban.
- A papám házához megyek. Valójában Hardy mellett van az erdőben..
- Abba a koszos kis házba? Hiszen az már mióta lakatlan. - mondja az anyuka.
- Tudom, épp ezért megyek, hogy ne legyen az.
- Ilyen késői órán nem fogom engedni, hogy a sűrűben mászkálj egy biciklivel meg egy táskával.. amióta környezetvédelmi terület lett, nem csak őzek és nyulak mászkálnak, hanem farkasok és medvék is. Inkább az estét töltsd nálunk. Reggel pedig újult erővel vághatsz neki a kalandnak. - ajánlotta fel Elizabeth.
- Hát az anyukám azt tanította, tudjak nemet mondani, és hogy ne legyek pofátlan. Így is rengeteget segít azzal, hogy elvisz Hardy-ig.
- És azt nem tanította meg az anyukád, hogy késő este nem kellene a vadonban csatangolnod? - kérdezte, aztán együtt felnevettünk.
Elfogadtam a meghívást, és a lányok szobájában aludtam, az ő kérésükre. Meséltem nekik este, olyan volt, mint mikor Adam kicsi volt. Folyton egy ágyba aludtunk, pedig külön szobánk is volt.
Reggel, a lányok keltettek, hogy menjünk le reggelizni, és utána megmutatják a lovaikat. Hihetetlen cserfes kislányok voltak. Este nem igazán tűnt fel.. fáradtak voltak nagyon.
Miután megreggeliztünk, és körbevezettek a farmon, elköszöntem tőlünk, édesanyjuknak megköszöntem a törődést, felpakoltam magamra a táskámat, és a biciklivel elsétáltam a bekötőútig. Felszálltam a biciklire, és az ötödik földútig eltekertem. Szörnyű izomláz volt a lábamban, így mindegyik tekerésnél úgy fintorogtam, mint aki citromba harapott. Bár láthattam volna magamat kívülről. Kinevettem volna magamat.
Amikor a kisösvényhez értem, leszálltam a bicikliről, és a vállamra vettem. Elkezdtem befelé indulni, és csak reménykedni mertem, hogy jól emlékszem, hogy ez az az út, ami a házikóhoz vezet. Hosszú séta után, már gondolkodtam, hogy visszafordulok, de aztán megláttam egy öreg fenyőt, amire még kislányként egy házikót véstem. Akkor már tudtam, hogy közel a tisztás, aztán pedig a ház.
Mikor megláttam a tisztás végén a házat, pont olyan volt, mint régen: Széles tornác, hatalmas ablakok, sátortető, és kővel kirakott kémény. A táskámat ledobtam a tornácra, és a kulcs után kutattam. Bejöttem, és minden olyan volt, mint ahogy nagyapa hagyta. Mint ahogy most is áll.
- Gyere. - mondta Hunter, és felállt. Kezét nyújtotta.
- Mit csinálsz? - kérdezte a lány.
- Csak gyere, ne légy már mindig olyan kíváncsi. - mosolygott a férfi.
Átpakoltak mindent. A kanapét betolták oldalra, hogy lehessen a kinti szépséget csodálni róla. A konyhában kicserélték a polcok tartalmát, a hálóban új ágyneműt húztak, és az ablakhoz tolták az ágyat.

Szentimentálé az ablakra meredt, mikor meglátta a szarvast. Hátrafordult, és szinte kiabált:
- Hunter, nézd!
De csak a farkas futott oda, és hangosan ugatott a szarvasra. De az csak nézte őket. Bámulták egymást percekig, mikor a lány suttogva szólt megint:
- Hunter!
Semmi válasz. Sarkon fordult, és kifutott a nappaliba. Senki sem volt ott. kirohant mezítláb a teraszra, de ott sem volt a férfi.
A ház végébe ment, hogy megnézze a szarvast. Lábánál végig kísérte őt a farkas. Mikor a ház sarkához értek, mindketten kikukucskáltak, de a szarvas már sehol sem volt.
Szentimentálé mellkasába olyan fájdalom égett, mint mikor látta Huntert lezuhanni a szikláról.
Belehasított a valóság.
Visszament a házba, és szétdobált mindent, hogy valami nyomot találjon, hogy a férfi igenis ott volt. Hunter-hez kiabált:
- Hol a sapka?
Azt a sapkát kereste, amit a farkas hozott neki. De az állat csak nézett, nem értette, mit keres pótmamája. Szentimentálé zokogva kérlelte a farkast, hogy vigye oda neki a sapkát, de szegény Hunter-nek fogalma sem volt, mi történik.
Kiszaladt a tisztásra, hogy megnézze a helyet, ahol Hunter-rel feküdt, és ahol megjelent a szarvas. A sapka, és még jó pár ruhadarab hevert a vértől színes rózsaszín hóban. A lány akkor jött rá mi történt.
Hunter meghalt. Hiszen már rég halott volt, mikor lepihentek a rét mellett. Amikor megjelent a szarvas, nem Hunter menekült meg, hanem ő maga. A szarvas egy őrangyal volt. A szarvas, amit a vadász ejtett el, s most a vadász lett szarvassá. S mivel a farkas hordozta a nevét, úgy érezte, megmenekültek, és minden boldogan alakult.
Szentimentálé keserves sírása elhalkult, a farkashoz bújt:
- Te már boldogulsz egyedül is Hunter. - suttogta a farkas fülébe.
Felállt, és a szirthez ment. Széttárta karjait, mintha madár volna, s levetette magát a mélybe.





Talán írok egy boldog véget, ha egyszer arra kerekedik a történet.


szevasz tavasz, aliz voltam.

january the 11th

Kopogtak az esőcseppek a vonat ablakán. Hideg volt a kabinban, mégis egy szál polóban ült törökülésben.
Nem kért senki helyet magának, nem kért senki választ. Egyedül volt, mint a kisujja.
Fejében olyan vizek viharai tomboltak, melyeket, még a mesekönyv sem bír el; szemein át próbáltak kitörni. De hiába.
Nem csordult semmi, csak végtelen ürességet látott mindenben. A tájban, a sinekben, a fák között bújkáló vadak tekintetében. Nem félt attól, hogy bárki meglátja ebben a közömbös állapotban. Már nem érdekelte a mosolya, sem pedig az álarca, mit oly csodás módon használt. Őszintén eltűnt a tejködben. Hagyta, hogy az önsajnálat egy olyan mély helyre sodorja, amit még a holtak sem ismernek.
Felriadt, és csak az állomás hangját kapta el a füle. Süketítőnek érezte az összes apró kis neszt; mégsem fintorgott arcával. Élvezte a fájdalmat a gerinc minden egyes receptorával. Figyelmesen kerülte az embereket, de az arcukat most keserűen megvetette. Nem mosolygott vissza a köszönésekre. Nem szólt egy árva szót sem. Csak arra gondolt, amit az elmúlt 12 órában tudott meg:


Az előző nap találkozott egy fehérruhás alakkal. Ismeretlen volt, kezeit háta mögött kulcsolta, akárcsak valami hentes. Szemein a pokol tüze égett, mégis szavai nyugtatónak tűntek.
Olvass bele a könyvbe..- mondta a fehérruhás alak- a sorsod könyvébe.
A lány furcsán nézett, és elgondolkodott: ~ Elolvasnám, hogy mi történik holnap, elolvasnám életem legfontosabb eseményeit. Elolvasnám, hogy hívják majd a férjem és a gyerekeim. Persze a rosszat is látnám ugyanúgy.. Megéri vajon?
A lány úgy döntött, elolvassa a könyvet, ott ahol kinyílik. A többit pedig meglepetésként meghagyja magának. Úgy gondolta, így eleget tesz kíváncsiságának, és lelkiismeretének egyaránt.
Ám a fehérruhás alak, kicsit sem volt olyan patyolat, mint öltözéke mutatta. Az ördög volt maga. Szarvait sapka alá bújtatta, patáit fehér cipővel álcázta. Megbabonázta a könyvet, s a lány holnapjánál nyílt ki.
A lány mosolyogva kezdte olvasni az oldalt, de mire befejezte, könnyek gurultak le arcán. Rájött, élete egyik legszörnyűbb napja lesz a holnap, és soha sem fogja megérezni milyen az, amit elveszít.
Egy álom fog széthullani holnap. - suttogta magának.


Nem tudta eldönteni, elmondja-e barátainak, mennyire bolond volt, hogy elolvasta könyvét. Elmesélte volna, hogy tudják, nekik sosem szabad elfogadni egy ilyen ajánlatot. De valahol úgy érezte, nem akar ő már semmibe belefolyni. Csak várni a halált.
Várni az utolsó lap, utolsó írásjelét. Minden egyes napot úgy megélni, hogy senki se lássa, mi a baj, hogy senki se lássa a fájdalmat. Hogy senki sajnálatát ne kelljen elfogadnia.
Egyetlen dolgot nem gondolt még át. Azt, hogy akik szeretik, és törődnek vele, észre fogják venni, mi történik. Észreveszik a sápadt arcon, a mosolyra éhező szájon, a fantáziába menekülő szemeken. S ők megérdemlik a valóságot, bármennyire is fájhat kimondani az ilyesmit.
Egy mosoly, erőt adhat egy másikhoz. Nem kell elmerülni a viharban, és nem kell úgy éreznie, hogy nincs aki megkérdezné: " jobban vagy? "  Mert aki számít, megkérdezi, belesúgja fülébe, mikor senki sem látja. Titok marad a félelem, és átveszi helyét a gondoskodás.







Nehéz lenne nélkületek megélni a történteket. 
Szeretlek benneteket.




szevasz tavasz, aliz  kíváncsi volt.

szesziszeg

Érdekes, hogy az élet, olykor-olykor elvesz dolgokat tőlünk. Elveszi a rajongást, a tüzet. Elveszi a barátokat, és a szerelmeket. Mégis, ahogy az idő múlik, Sors Urfi megszán minket, és visszadja sorban ezeket.

Szólhat erről ezer mese, és történet, de olyan igazi, mint az enyém, egyik sem lesz.

Fel, s alá járkált a lány. Nem volt benne félelem, csupán izgatottság. Ijedtség, hogy az a hely, ami a pokolnak számított, most újra megmutatja foga fehérjét. Újra belemar, és kitépi szívének egy apró kis darabját, megrágja, és kiköpi a folyóba. Vér fog folyni és nem lesz kék az ég.
Felvette ruháit, és sálba csomagolta magát. Fel szállt a vonatra, gondolkodás nélkül, és aludt, míg el nem érte a tábla határát. Álmodott valami komor sötét helyről, de már ez sem érdekelte.
Ott akart lenni, és szembenézni aggályaival. Pofont adni a helynek, és újra látni a folyót, ami akkor régen elmosta a szép emlékeket.
Nem volt egyedül. Vele volt Sors Urfi új küldöttje, aki kézenfogva kísérte őt az éjszakában. Nincs benne semmi érdekes. Mégis valahogy olyan más, mint a többi ember.
Mosolya kicsit sem hazudik. Kezei hidegek, lapockája zöld, és felemás zoknit hord. Szereti a kávét, és a bagarettát, no meg a játékot és a jó filmeket.
A lány maga sem tudta, miért olyan érdekes neki a küldönc. Csak annyit tudott, magának akarja tudni, hogy az a mosoly sose hagyja el. Ijesztő, hogy a lány már fogalmazni sem tud.
Fejetetejére állt, s most tényleg olyan, mintha Csodaországban lenne, hiszen Sors Urfi térkép gyanánt a fiút küldte.





csilliószor Szeged!


szevasz tavasz, alzi voltam.