~

mosolyodba bújnék

csillagok

Féltve őrzött álmok, ámuló vágyak, szerelmes versek és szeleburdi csacsogások néznek le ránk minden éjjel. Tele élettel, reménnyel. Mosolyogva lesnek minket. Azon a millió éven mosolyognak, amit mi sosem láthatunk. Ismerik a világunkat, amióta csak homokszemből egy hatalmas lélegző gömb született. Sajnos mi az övéket sosem fogjuk így megismerni. Egy talpalattnyi földről lessük őket, csodálva, szerelmesen, várjuk a válaszokat, és próbáljuk velük feledni a múltat.
A fűben fekve társunk csak a csend. Csak ül mellettünk, átkarol, betakar, és melegnek érezzük a végtelen fűtenger hideg harmatos csillogását. A sípoló hűvös szél csókolgatja arcomat, és mosolyra húzza a számat.

Nézem a hatalmas kék vászont, a hófehér fényfoltokat számolom, míg megszorítod a kezem, és felmutatsz egyre: - Látod? Olyan magányos, mégsem érdemli meg. A legfényesebben világító csillag, bevilágítja az egész világot, és mégis egyes egyedül van. Ilyen vagy te is.

Tartózkodva nézek rád, és tekintetem elárul engem, mit érzek és gondolok: ugyanezt. Nincs ember, aki nálad szebben ragyogna, nincs melletted bánat, se kétely.
Fekszünk egymás mellett, karjaink belesüppednek a zöld tengerbe, az ujjaim görcsösen szorítják a tieidet. Olyan távol fekszel tőlem, mégis.. Érzem a szívverésed, a bőrömön érzem szuszogásod mélységét, érzem minden egyes mozdulatod a szél cirógatásában. Leveszem szemeim egy pillanatra a csillagokról, feléd fordulok, és belémhasít, hogy mégsem vagy itt. Nem tudom mit tehetnék, inkább visszafordulok a csillagokhoz, és várom a tekintetet, ami majd megment a semmi közepéről.

És így lesz.

A csillagok közt nincs boldogság, vagy bánat. Ők mutatják végtelen fényed útját. Hogy merre tarts, hogy kinek szorítsd a kezét, hogy kivel nevess a legjobbakat. És hogy kik legyenek azok, akiket a szívedbe zársz. A legbelsőbb szobába, ahonnan nincs menekvés. Amelyik szobán nemhogy kulcslyuk, kilincs, de még ajtó sincs. A bejáratot a csillagok mutatják nekünk, s a kijáratot a szív sem ismeri.
A csillagok értünk hullnak és teljesítik legszebb álmainkat. Becsüljétek őket !


szevasz tavasz, aliz csillagokat les.

thank god, it's wonderland

"Jó lenne, ha minden a régi lenne"

Hányszor kérleltem, hogy legyen így. Hányszor próbáltam helyre hozni mindent. Megtettem mindent, egyetlen dolgot kivéve: várni.
Nem szeretek várni, úgy gondolom, az a gyengék játéka. Küzdöttem, hogy visszakapjak mindent, és mindenkit, de nem működött a módszer. Valahol a Feladás határán járva leültem törökülésbe, ölembe tettem a kezem, sóhajtottam egy mélyet a tejködbe, és vártam.
Vártam valamiféle csodára, amitől jobb lesz majd, amitől kicsit újra érezhetem az egészet. Hogy fontos vagyok nekik is, pont úgy, mint ők nekem. Nem történt semmi, annyira nagy volt a csend, hogy elgondolkodtam, talán már nem is vagyok ebben a világban. Talán már nem is létezem, és csak kezükbe temetik arcukat, hogy hová lettem.
De nem így volt. Ők is ugyanúgy mellettem ültek a határon. Csak a tejködtől nem láttuk egymás fáradtságát. Nem láttunk semmit tisztán, nem hallottunk és éreztünk semmit. Csak tátongó ürességet, és hogy messze jár a múlt, hogy messze járunk egymástól.
Azt a bizonyos múltat is, legjobb lenne meg nem történtnek nyilvánítani, de ezt is csak együtt lehet elérni. Bátrak voltunk mindannyian, és átléptük a határt. Ugyanabban a pillanatban, és mihelyst két lábbal álltunk ott, a köd feloszlott, és vele minden kétségünk és bánatunk.
Akkor ott álltunk egymással szemben, elhidegült arccal, és rájöttünk, hogy a ködtől, rosszul olvastuk a táblát:
amíg mi azt olvastuk Feladás, valójában Odaadás volt. Elmosolyodtunk, és elsétáltunk együtt.
Elfelejtettük a múltat, de mégis minden olyan volt, mint régen. Ugyanaz a társaság, ugyanaz a móka. Mostmár minden rendben, minden a helyén. Én a helyemen, és ők is. Egymás mellett, kacsó a kacsóban, mosoly a mosolyban.

Szóval köszönet, hogy itt vagyunk mindannyian.


szevasz tavasz, aliz sosem lesz többé egyedül.

the white rabbit again

Tökéletes napra kelt, még csillagos volt az ég, mikor elindult. Hűvös volt  a hajnal, és lépteit leste a hold féltölte. Mikor a temetőhöz ért olvasta a neveket, számolta mennyi lépést kell tennie a végéig.
Gyenge szívében megfogalmazódott egy kérdés, de el is illant, mikor egy fehér valami ugrált el előtte. Nem látta mi az, de utána ment, benézett a végtelen borostyán közé, fák mögött mászkált, mint valami lidérc, de végül egy sírkő mögött lelt rá a fehérségre. Egy fehér nyúl remegett a fűben, szemeiben egy végtelen történet látszott.Úgy döntött magával viszi. Fel kapta a nyuszit és tovább indult.
Leült a fülkébe és a fehér nyuszit simogatta, ujjaival dörzsölgette apró füleit, egy dalt dudorászott neki:

' nyúl és macska,

házban laknak,

volna benne minden,

rajtuk lakkcipő, cilinder,

néha így álmodom. '

A fülkéből figyelte közben a suhanó fákat, számolta a megállókat. Itt a végállomás, de a nyuszi még mindig a kezében volt. Ott volt mikor a metróra szállt, és ott volt, mikor az iskola utcájához ért. Belépett a kapun, és megkereste az osztályt, leült a hátsó padba, és a nyuszit babusgatta. Rengeteg új arcot látott befutni az osztályterem ajtaján, mindegyikőjük derűsen mosolygott, megölelték egymást, pacsik csak úgy csattantak. Ő is elmosolyodott, és tudta, hogy jól döntött. Életében először, nincs hiba a döntésében. Vicces új társai szóval bírták, és mikor már észbekapott, a téren ült velük, mezítláb, egy-két  csésze tea társaságában. Akkor már kicsit sem érezte azt a bújkáló félelmet a lelkében, és meglátta, hogy nincs már az ölében a kis fehér nyuszi. Köd előtte, köd utána, talán már sosem látja viszont.


szevasz tavasz, aliz kétsége elugrált.

L, mint J

Sajnállak.
Olyan embereket vesztettél önzőséged és kétszínűséged miatt, akik imádtak téged. Miért jó ilyennek lenned?  Miért kell más neve mögé bújnod, miért kell olyanokat tenni, amit csak azért teszel, hogy eleget tegyél annak, ami valójában nem vagy?! Más akarsz lenni, mint aki valójában lehetnél.
Sosem voltál egyikünknek sem jó barátja, főleg nem szerelme. Egyáltalán hogy van még benned annyi tartás, hogy köszönj az utcán és hozzám szaladj egy ölelésért, amikor te is tudod, már semmi sem olyan, mint akkor régen?
Hányszor próbáltam helyre rakni a bunkóságodat, és hányszor húztalak ki a kulimászból? Én nem tudom megszámolni a kezeimen.. Te megtudod számolni hányszor segítettél rajtam, úgy igazán?

Sajnálom, hogy még én sem tudtam jó embert faragni belőled, azt hogy még így is megkapod azt az ölelést, és hogy még így is örök életemben emlékezni fogok rád, mint arra a lányra, aki lehetővé tette, hogy 3 hihetetlen különleges embert ismerjek meg, akik mostanra jóbarátaim lettek.

Talán miattuk és az ő beléjük fektetett energia, szeretet és törődés miatt nem fogok sose haragudni rád, úgy istenigazából. Ha nem lennél, és nem lennél olyan, amilyen, őket sosem ismerem meg, és most szegényebb lennék.

De megköszönni sosem fogom, amit velük és velem tettél, vagy épp teszel. Még ha ezzel én rengeteg tapasztalatot is nyerek: )