jó reggelt!

Csak annyit kérdezett: mi tart vissza?
Mi tart vissza attól, hogy elköltözzek, hogy valóra váltsam az álmaim?
Mi tart vissza a változástól?

Egy pillanatig a földet bámultam, ránéztem, elmosolyodtam, és válaszoltam: semmi! : )





Tegnap éjszaka egy erdőben jártam. Magas fák néztek le rám. Botorkáltam a sötétben valamit keresve.
A Hold, és a csillagok elvesztek, s fényük nem nyújtott vigaszt. Zokogva futottam a rengetegbe. Arcomat végig húzták a gyenge ágacskák, talpam alatt ropogott a vastag tűlevél réteg. Az erdő közepéig zakatolt hevesen a szívem.
Megláttam azt az ölelésnyi kis rétet. A közepében egy üveg doboz süllyedt majdnem teljesen a fekete földbe. Egy hosszú vörös hajú lány feküdt benne. Arcán mosoly ült. Hajába apró rózsaszín virágok gabalyodtak. Ölében tartotta két kezét összekulcsolva, melyeken bilincs égtlenkedett. Szinte már a húsába mart a nehéz vaskarika. Mégis a mosolya... mintha ezer angyal rajzolta volna.
Ismerős ez a lány még régről. Talán ott lakott, ahol én. Vagy közösek voltak a barátaink. S mikor ezek a gondolatok elhagyták az elmém, akkor jöttem rá, ez a lány én vagyok.
Én vagyok aki itt fekszik az erdő mélyén bezárva. Mélyen alszom, és mosolygok. Biztos épp mézédes az álom. Újra ez a lány akarok lenni. Csak erre bírtam gondolni.
Próbáltam eltörni az üveget, próbáltam kézzel, lábbal, kerestem a nyitját az okos kis szelencének; de semmi eredmény.
Még mindig sós könny áztatta komor arcomat. Nem tudok mit tenni. Talán segítséget kellene hívnom? Hiába tenném, csak én tudom felszabadítani magam. Ott ültem a koporsón, mikor egy farkast láttam a parányi rét túlsó felén. Felém lopakodott, lassan, szinte az idő is megállt közben. Mikor az üveghez ért, hatalmasat harapott a koporsó falába. Fájdalmas vonyításától befogtam a fülem, és csak annyit láttam, miközben elhalkult a hang, hogy az üveg eltört, s a farkas ott feküdt vérző sebekkel.
Leültem mellé, simogattam, babusgattam, de semmi eredmény. Szinte fájt neki minden érintés, mégis én még mindig nyugtattam, csitítgattam, hogy minden rendben lesz, és meggyógyul. Amikor már nem bírta a kínzásomat, belém harapott. Folyt a karomból a vér, mintha csak a csapot nyitottam volna meg otthon. Odakaptam a másik kezemmel, mire a farkas eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Mikor enyhült a vérzés, felkeltem, és tovább törtem az üveget. Már nem koporsó volt, hanem csak egy ágy.
A lányra néztem, megfogtam két vállát, és rángatni kezdtem. Torkom szakadtából üvöltöttem: Kelj már fel!
Semmi sem történt. Talán már elkéstem, és soha többé nem nyitja fel szemeit.
Abban a pillanatban, valami égetni kezdte a mellkasomat. Nem hittem a szememnek. A titok nyitja végig itt volt a nyakamban. Egy arany kulcs. A ruháimat megégette, s kulcsformájú égést hagyott a mellkasomon.
Kitéptem a nyakamból, s a bilincs zárjába dugtam. Kínok közt fordítottam el a kulcsot, ami közben leégette a húst az ujjaimról.


Ott térdeltem magam mellett, és vártam. Sírtam, fogtam a lány gyenge kezeit és szorítottam, és könyörögtem, hogy keljen fel. Már úgy tűnt minden elveszett, mikor hirtelen a sötétségből fény lett. A Nap kel. Szinte égette a szemem. Becsuktam, s mikor már nem éreztem a perzselő sugarakat, kinyitottam.
Mikor lenéztem magamra, már nem volt rajtam a kulcs nyoma. Már nem ömlött a vér a karomból.
Fehér ruha volt rajtam, csuklóimon virágból kötött karkötők, s ölemben egy tükör.
Belenéztem, és végre Alizt láttam.
Vörös hajamban virágok, a mosolyom, mint régen. És a szemeim... a szemeimben már nem volt zűrzavar.




szevasz tavasz, aliz eleget aludt.

still don't know

Hogy melyik a nehezebb, még mindig nem tudom.

Talán az, amikor este fáradtan érek haza, és senki sem vár.
Vagy az, amikor este fáradtan érek haza, és van itt valaki, de kicsit sem vár.




Elfutok az utca végéig és vissza. Akkor sem fogom megtudni.
A régi dolgok hiányoznak, vagy a közös társaság, esetleg az éjszakai videóbámulás. A játék a Macival, meg a macskával, aki életében nem utált még senkit jobban, mint engem..

Hiányzik minden szép. De ahogy ezek előtörnek belőlem, a rossz is kibukkan.
A féltékenykedés. Az álmatlan éjszakák, amiket egyedül kellett töltenem, pedig te mégis szorosan mellettem feküdtél.

Nem tudom.








szevasz tavasz, aliz nem tudja.

barát, aki belelát

Mesélek nektek egy fiúról.

Alig magasabb nálam. Kicsit kacsázva jár, magabiztosan. Kezeit nem lóbálja az égig. Ujjai vékonyak, keze törékeny, írásra termedt. Gumiarcú, kedves mosolyú. 

Szeret a Duna parton sétálni. Kavicsokat dobál a vízbe, s van, hogy drágaköveket is. Olyanokat, amelyek egy életnél is drágábbak. Nem önszántából sajnos. Ezeknek az ékszereknek lelke van, amik eltörlik derűs mosolyát. Éjszaka tőlük nem tud aludni, s nappal miattuk nem tud rá nézni senkire.

Elveszett belőle a remény. Minden hitét azokban a drágakövekben tartotta. Belezárta, mintha valami belső hang kérné tőle ezt.

Egyetlen egy drágaköve van, amit a szíve feletti zsebben tart. Ha a parton sétál, a kavicsokat dobálva el is feledkezik arról a kőről, ami ott lapul. Mikor már megy le a nap, biciklire száll, s közben kiesik a zsebéből az a kis smaragd kövecske. Szinte jéggé dermed, mikor meglátja. Csak nézi, jobb lábát a pedálra teszi, és elteker.

Üres zsebbel ér haza. Üres tekintettel dobja le ruháit és fürdik meg.

Csak áll a zuhany alatt, és azt képzeli, hogy a macskaköves utcákon ázik a zivatarban. Megissza az esti kakaóját, és lefekszik. Nincsenek álmai már. Se rosszak, se jók.

Új napra virrad. Ugyanolyan új napra, mint tegnap. És azelőtt, na meg azelőtt. Délután kisétált a Dunához. Egy folyóparti fűznek dőlt, és csak bámult a messzeségbe.

Kezével a füvet simogatta, becsukta szemét, és úgy vette a mértéktelenül tiszta levegőt.

Ujjai közé akadt az a smaragd darab, amit tegnap kiejtett a kezéből. Görgette a markában, s nem nézett rá.

Érdes felülete volt, alig volt nagyobb a kisujja körménél. Apró volt, mégis az egyik kedvence volt.

Ránézett, s akkor látta csak meg, hogy egy apró kavicsot fogdos. Azzal a lendülettel a folyó hullámai közé dobta.

http://www.youtube.com/watch?v=uUWrcFpmI5U

szevasz tavasz, aliz  voltam.

csukott szem, szorult torok

Zokogva aludt el a párnám.
Ilyen keservesen már rég nem sírt senki és semmi miatt. Kifolyt belőle a lélek is.
Könnycseppjei áztatták hajam, és szipogása törte meg az éjszakai csendességet.
Álmomban őket láttam. Szeretteimet, kettecskén.
Először szüleimet. Egy terebélyes tölgyfa előtt álltak. Az öcsém középen, anyukám egy szép rózsaszín ruhában, apukám a kedvenc világoskék ingében. Átkarolta édesanyát, pont mint azon a képen, mikor az ujjára húzta a gyűrűt. Kattant a redőnyzár.
A következő párok a barátaim voltak. Gyuri, Dávid, és Noel. Lányokkal, akiket nem ismerek. Boldogan, ölelkezve álltak egy cseresznyefa előtt. Fáik teli virágokkal, méhecskékkel, az ágakon fecskék csücsültek. A barátaim úgy mosolyogtak, mint még sosem láttam őket. Velem sose mosolyogtak így, ez bizony szerelmes vigyor.
A redőnyzár megint kattant, és eltűntek.

Ott állt Ő egy rózsabokor előtt. Fehér rózsákkal volt teli.
Egyik kezével a szirmokat simogatta, másikkal pedig egy őzgidát simogatott. Mosolygott, pont azzal a mosollyal, mint mikor utoljára láttam. Félmosoly volt, egyik szeme kisebb lett tőle, mint a másik.
Elpirultam, és a fényképezőre szegeztem a tekintetem. Rekesz, záridő rendben. Vízszintes? Vízszintes.
Odafutottam, még mielőtt megtörténik az exponálás.
Megfogtam a kezét, s mire a negatív elcsípte a nap apró sugarait, Ő eltűnt. Egyedül álltam a rózsabokor előtt, de már közel sem volt olyan gyönyörű. A virágok feketébe borultak, és szirmaik vége úgy húzódott össze, mintha megégették volna őket.
A kezem már nem az övét szorította. A markomban egy gyűrű volt. Ránéztem, és láttam a képet, ahogy ott állunk ketten. Ő meg én, az őzikével.
Mint két szerelmes bolond.

Sosem lett közös képünk. Csak annak az emléke, hogy lehetett volna.





szevasz tavasz, aliz csak a fényképész lehet.

idegen szuszogás

Óramű pontossággal pattant ki a szemem.
Felültem az ágyon, a takaró a lábam köré gyűrődött.
Beletúrtam a hajamba, hogy lássak is valamit. Csak a redőnyön átszűrődő fények táncoltak a falon.

Már megint ez a furcsa érzés, hogy nem vagyok egyedül a szobában. A nyakamon érzem hűvös szuszogását.

Inkább visszafekszem. Azzal a lendülettel visszadőltem a párnámra, becsuktam a szemem, a hajamat kihúztam a nyakam alól és megfogtam a kezét.
Átfordultam a másik oldalamra.
Az orrunk összeért, és libabőrös lettem. A szabad kezével magához húzott, és homlokon csókolt. Hozzábújtam, szorosan öleltem, mintha az életemet óvnám. Még mindig csukott szemmel gabalyodtam bele.
Látni akarom - gondoltam, és kinyitottam a szemem.
Mikor megláttam az idegent, egy pillanatra megijedtem.
Ki ez? Vagy egyáltalán miért néz rám így?
És hogy hívják, és mit tett velem?
egyikre sem tudtam a választ. Mégis még mindig belé kapaszkodtam.
Fülembe súgott egy történetet egy lányról, aki az álmait kergette, de sosem érte el őket.
Ujjaival terítette szét tincseimet a párnán. Megcsókolt.
Olyan volt, mint egy szem cseresznye. Édes. Meleg. Friss. Tavaszi.

Felriadtam álmomból. Két lábra álltam, és nyújtózkodtam egy hatalmasat.
Nem tudom ki volt ő.
Talán csak egy szem cseresznye.




szevasz tavasz, aliz már nagyon várt!