2015. szeptember 25., péntek

236

nyári szerelmnek indult az egész.
én fiatal voltam, ő meg már vagy kétszáz éves. a szülei és más rokonai már rég nem éltek; csak a többi szeretője volt a társaságában.
emlékszem eleinte még furcsa is  volt, hogy ennyien szeretik ugyanolyan elhivatottsággal, mint én.
ugyan kicsit kopottas volt a kabátja, igaz épp egy új korszakba lépett ez a kétszáz éves srác. mégis mintha mindig is ismertük volna egymást. mintha mi egymásnak lettünk volna kitalálva.

első csókjait mindenkitől egy szép naplementénél lopta. mint ahogy az enyémet is. balaton volt, meg vitorlás. első gondolattal megmozgatta bennem azt a kis manót, aki bennem bújkált már 92' óta.
felébresztette, és nem hagyta nyugodni, amíg el nem csábítja és el nem veszi a szűzességét.
akkor már 2K1o volt.
decemberben egy dobozban köszönt rám. piros doboz volt, amibe rengeteg papír volt csomagolva, és azon belül egy valami.
ez a valami, olyan..

még mindig a hatása alatt vagyok. ott helyben leszaggatta rólam az összes ragtapaszt, és sírtam. mégis olyan káprázatos élmény volt. ott minden problémám elszállt, és esküszöm nektek, tudtam hova tartok vele együtt.

aztán persze -mint minden kapcsolatban- előjöttek a kétségek, hogy mások boldogabbá tehetik, vagy akár engem boldogabbá. én tévedtem a legnagyobbat, mikor azt hittem az emberi kapcsolatok megadják a miértjét a létezésemnek. egy percre elhittem, hogy én bizony extrovertált ember vagyok. butaság. nálam nagyobb malacka jellem nem létezik.
kell hozzám egy micimackó, hogy bátor legyek, hogy kössek egy csomót.
benne ez meg volt.

hónapokra elfeledkeztünk egymásról. évente mindig változott a rajongásom felé. de végre most eljutottam arra a szintre, mint ahol a legelején tartottunk.
újra hozzá mertem szólni. újra megböktem az oldalát, újra éreztem, hogy a kismanó ébredezik és táncol a gyomrom helyén.

helyén van mostmár minden.
fotós vagyok, az egyetlen igaz szerelem. csakis ez maradhat örökké velem.










a.