a kétszázötödik nyári lámúr

augusztus 26.

mikor felkeltem szürke volt az ég. a napot elnyelve csillogtak a felhők fodrai odafenn. az ablakomon kis pöttyök árulkodtak az éjszakai viharról.
zsibbadt a lábam, mint mindig. kikecmeregtem a fürdőbe. a tükörbe bámulva láttam valakit, aki külsőre olyan, mint én. kicsit fáradtabb. ugyanazok a hajtincsek álltak ki, ugyanolyan zűrzavar a szemeiben. mégis olyan más volt, mint tegnap. vagy akár pár hónappal ezelőtt.
amikor víz érte az arcomat, kopogtak.
-ki lehet az?-
szinte egy szál semmibe nyitottam ajtót, fogkefével a számban. a kilincs kattanása után, lentről felfelé haladva néztem rajtad végig. csupa kosz voltál. a cipőd tiszta sár, mintha erdőkőn vágtattál volna keresztül űzött vadként. a nadrágod szakadt volt, és a pulcsid is. az arcod.. az arcod mintha egy angyalé lett volna. finom kis vonások, az az ajak, az a szempár, azok a kis kócos hajszálak...
nem tudtam szólni sem, bejöttél, leültél az asztalhoz, és vártál. te sem mondtál semmit. csak ziháltál.
végül csak megkérdeztem tőled, kérsz-e kávét? de te csak vállat vontál, és láttam a szemeidben gyűlő könnyeket. leültem melléd, átkaroltalak, babusgattalak,
s megszólaltál:
-nem megy.



amint a hangok elhagyták csöpp kis ajkaid, amint eljutottak a fülembe, ledermedtem. a nyelvem kiszáradt, és visszacsúszott a torkomba.
itt már tudtam, hogy te vadász vagy, nem pedig sebesült őzike.

azt hiszem eljött az ősz. belelihegett a nyakamba, megsimogatta a hajad, ellopta csókjaid. elcsente a 205. nyári lámúrt, ami akár lehetett volna utolsó is.







ijesztő, hogy álmodok igaz dolgokat, olyan emberekről, akiket csak pár lépésről ismerek. úgy álmodom, hogy akár a sajátom is lehetne.
sajnálom.
itt az ősz, mindannyiunknak.
levélhullás, arcpirosító, csípős szelek.
pulcsik és esernyők. bőrdzseki és lassan sál.



szevasz tavasz, találkozunk márciusban!

204-es szoba

mit írhatnék?

hogy szép Buda, meg hogy szép volt a tűzijáték?
vagy hogy boldog vagyok?

talán az vagyok, mert megint új vizekre kavarodtam. talán nem, mert ugyanaz az ember maradtam ettől még. ugyanazokkal a sebekkel, ugyanazokkal a sérelmekkel. semmi különbség.

többet iszok. talán ez a más.
nem eszek, mert minek. esténként bőven elég bedúrni a tejfölös rizspufit az arcomba.

nem vagy velem.
régen szóltam már hozzád D. -nem fogok, csak gondolok- régen szóltam akárkihez itt.
egyáltalán hall engem valaki?
kívülről már megint minden rendben van. belül megint rohad a lelkem.
lassan kezd büdös lenni, és azt már hiába takargatja a bájos vigyor.



nincs bennem történet.
talán egy utolsó utáni; megint álmodtam:

ültem az iskola padban, közben hevesen írtam, amit a tanár diktált. a grafit szinte elvágta a papírt maga alatt. mindig is véstem a ceruzát.
amikor épp nem mondott semmit a tanár, én csak kopogtam a ceruzámmal. felnéztem és egy te ültél velem szemben. bordó pulcsiban. rám mosolyogtál, és hozzám dobtál egy papírgalacsint.
a tanár morcosan felém fordult, és kérte csendes vékony hangon:
-add ide, kérlek.
-NEM- üvöltöttem, és sírva fakadtam. kiszaladtam a teremből, át a folyosón, ki az esőbe.
hazáig rohantam a zuhogásba. senki sem állt az utamba, és én mindegyik pocsolyán átgázoltam. otthon voltam, csurom vizesen, zihálva. elővettem a papírgalacsint, kibontottam, és akkor vettem észre:

tintával írtál.

elmosott mindent az eső.

felriadtam, és én lettem az eső.



Hiányzol.






szevasz tavasz, alzi voltam.

203. bejegyzés

takarózz be, még megfázol! -azzal lassan és hang nélkül csuktam be az ajtót.

egyedül vagyunk ebben a hatalmas lakásban. nem történik semmi. a tv villog, és én a telefon fényébe merülök. nem vettem észre még azt sem, hogy nincs adás.
görgetem az oldalakat, nem történik még mindig semmi.

"várlak" -írom, miközben arra gondolok, hogy elfelejtettem szólni, hogy ne csengess, mert az öcsém már alszik.
csak megérkezel, megölellek, és hozok neked egy pohár bort. szinte feketének látszik a halk fényű szobában.
ne nézz így, mesélj!-mondod szinte suttogva.
eltört a mécses. és ömlik a zápor az arcomra. rájövök nem mesélhetek.
bántanak a tények, apró kis karcolásokat ejtenek rajtam a mindennapok, nincsenek már izgatott szerelmes pillantások, sem pedig baráti ölelések.
maradt a semmi.-erőszakolom ki a torkom mélyéről.
csak nézett rám, megsimogatta az arcom, letette a poharat, és bement a szobába.

belépett a sötétkék szobába, orrát megcsapta a cukorka és a babaolaj illata. leült az ágyra, én közben az ajtófélfának támaszkodva néztem rá. olyan volt, mint álmomban.
azok az erdőt megszégyenítő zöldes-barnás szemek. az a kusza tekintet.
magam sem értem, miért ül itt.
de hiányzott.




szevasz tavasz, aliz voltam.