240

mikor ajtót nyitottam, nem is hittem szememnek. ott állt teljes száznyolcvanegy centijével és eltakarta a beszűrődő fénysugarakat.
csupa sár volt, azért mindenesetre behívtam, és leültettem. valójában nem is köszöntünk egymásnak.
mikor rá néztem, inkább fogtam magam és kiszaladtam a konyhába. zavaromban inkább neki kezdtem kávét főzni.
mikor visszatértem egy hatalmas bögre feketével, megfújtam és letettem elé. ahogy mindig is.
megálltam az ajtóban, támasztottam az ajtófélfát. de még mindig nem szóltunk semmit egymáshoz.

- merre jártál eddig? -kérdeztem.

Ő csak vállat vont, és szürcsölt.

- szétnéztem itt- ott. -jött a válasz.

- nem hittem, hogy még látni foglak. sőt meg is ígérted, hogy az volt az utolsó alkalom. hogy elmész, és majd talán találkozunk egy másik életben. én ezt mind komolyan is vettem. 

sírtam, zokogtam, kértelek többször is. mindez tegnap előtt volt.

- az ember nem mindig tud úgy tenni, ahogy azt ígéri. bár nagyon igyekeztem tényleg betartani. muszáj volt, hogy lássalak, még egyszer utoljára. tudom, hogy ez most neked nagyon rossz, és már biztosan sikerült elengedni az egészet.

- két teljes nap alatt?- bámultam rá hatalmas kerek szemekkel.

- ez nem két nap volt Aliz.

lesütött szemmel ült ott, én meg vakartam a fejem búbját, most épp nem az idegességtől, mint amúgy, hanem most tényleg-tényleg nem értettem mi történik. tegnap elött felhívott, egyértelmű volt. ma meg közli, hogy ez nem két napja volt.

- akkor mégis megmagyaráznád az utolsó telefonhívásod?

- felhívtalak, hogy jövök hozzád, aztán nem jöttem. nem emlékszel semmire?

nézett rám kérdőn, és még mindig nem értettem. talán már nem is nagyon akartam.

- csak Odin miatt jöttem. tudod mindig mondtad, neked ha kisfiad lesz, Dávid lesz.

akkor belém hasított. mintha egy jégcsapot húztak volna ki a szívemből.

ez bizony nem két nap volt, hanem 9 hosszú év.

le kellett hogy üljek. odavágtam mellé a kisszéket, és lehuppantam. odafordultam felé, vállára döntöttem a nehéz fejem, és becsuktam a könnyes kis szemem.

- Aliz.... Anyácska, Odin felkelt. - úgyhogy lecammogtam a galériáról, és mire leértem kacagással fogadott, elvittem egy tiszta pelusért és közben elmeséltem neki, mit álmodtam. 

mivel ez már csak így szokott lenni nálunk. 

hátamra vettem és kitipegtünk a fürdőből, aztán minden ment úgy, ahogy tegnap. 

meg előtte. meg azelőtt.

szevasz tavasz, aliz voltam.

239 dal

emlékszem mikor veled tök boldog voltam,arra mikor először mondtam, hogy kalács,
mikor tekertünk kempóval,
mikor a fiúkhoz átmentünk éjszaka takarítani,
mikor a gangon ittuk reggel a kávét,
mikor ti jöttetek hajnalban kelteni,
mikor még a seggem is lerázódott a döcögős úton a bmx-ről,
mikor országot szeltem egy szerelmes pillantásért,
mikor folyton ment a képzelt város,
és mikor szégyeltem magam utána.
meg amikor folyton fotóztunk épp valamit,
mikor kerítést másztunk,
mikor azt hittem szerelmes vagyok,
meg amikor hatan aludtunk nálatok.
arra mikor elvesztettelek,
vagy mikor megszülettél,
mikor megismertem,
mikor először ragadtam nála.

nem is baj, ha ezeket néha újraélem,
újraérzem.
még én vagyok mind,
de már egyben mégsem.

annyira szép, hogy néha előveszek egy számot, és minden megoldódik.

nem félek már utazni,
nem félek már senkivel összeakadni a metrón,
nem félek azt mondani, hogy hülye vagy,
nem félek attól, hogy újra kórház lesz a vége.
nem félek én már semmitől,
mert annyi minden ragadt rám,
annyi ember maradt rám,
hogy miattatok vagyok az, aki most.
és miközben a kincses szigetet bámulom,
már éssel is kezdhetek mondatot.
megnyugodtam, végre vágyok újra.

bár mégis csak egy kedvenc zeném van.
az a norbert kristof szám, ami akkor ment a fejemben,
mikor én feküdtem zöldben,
te meg lettél csak úgy hirtelen.
annál szebb szám nincs is,
nálunk szebb pillanat nem is lesz soha.

238

nem szeretném leírni mi bánt.
pedig mégis akarom.


de inkább..
vétel, vétel