2012. december 22., szombat

impossible to find another you

Karácsonyi fények, mézeskalács illat, rengeteg bamba ember, díszes utcák, kivilágított terek.
És hol marad a szeretet?
Talán zsebeikben hordják az emberek.. Csak a legszomorúbb az egészben, hogy azokon a zsebeken hatalmas lyuk tátong. Az emberek elszórják a szeretetet, a kedvességet, és nem marad más, csak a hideg, téli undokság.
Maradnak lelketlen, fagyos szívű bohócok.
A tér végén a körhintán csak úgy szaladnak a színes fények, s a sok kisgyermek csillogó tekintettel vágyakozik el meseországba. Képzeletük felkapja őket, és egészen messzire viszi őket. Zsebeik újak és hibátlanok, nem úgy mint édesszüleiké. Felejthetetlen emlékek hada lapul az apró kabátokban. Megismételhetetlen játszadozások csordultig telítik a vastag pulcsik kenguruzsebeit.

S hogy az ember meddig marad gyerek? Meddig marad meg neki a karácsony varázsa, az titok.


Egy kislány furcsa tekintettel nyúl szövet kabátkája zsebének mélyére. Nem találja, amit keres, helyette egy gyűrű akad apró kezébe. Az ezüst karika már szinte fekete az évektől, és a tetején a fehér is sárgul. Nézegeti, vizsgálja, a körhinta szépsége eltörpül a gyűrűcske mellett. Már nem is akar felszállni, inkább felhúzta a gyűrűt, sarkon fordult, és odaszaladt az édesanyjához. Mosolya csak úgy szikrázott a sál mögül, szemében csíntalanság és kedvesség látszott, miközben kiabált:
- Anyu nézd, mit találtam!
Édesanyja beszédét félbe szakítva, valamelyest dühösen fordult a kislány felé. Mikor meglátta a gyűrűt, az a cseppnyi harag is elszállt. És kérdőre vonta a kislányt:
- Hol találtad kincsem?
A lányka fodros piros szoknyáját gyürkélve mesélte el, hogy a kabátzsebében találta, aztán lehúzta ujjáról, és odanyújtotta anyukájának.
Az édesanyja megtört mosollyal vette át a gyűrűt. Előtört belőle oly sok emlék, móka és kacagás, régi szerelmek és átvirrasztott éjszakák. Bolondos utazások és felejthetetlen pillanatokat éltmeg a gyűrűvel az ujján, de mégis őt az foglalkoztatta, kitől is van az a gyűrű.
Ő volt a kerek egész. Fiatal lelkének elveszett második fele. Nem kellett mesélni, szemeiből is olvasott. Szerette, és tisztelte Őt, mert a legjobb ember volt a világon.
Egy árvácska könnycsepp gördült le az arcán, és felhúzta a gyűrűt. Nem szólt semmit, kislánya arcát megsimogatta, puszit nyomott pici homlokára, megfogta kis kezét, és elindultak így kettesben hazafelé.









Nem mondom azt, hogy hiányzol, mert tudod nagyon jól. De legalább könnyítsd meg a dolgom, és ne gyere folyton vissza. Szeretlek, és annyit kérek csak karácsonyi csodának, bár lehetne még együtt töltött boldog percünk!


szevasz tavasz, aliz voltam, /dec 23, 3:24/

2012. december 16., vasárnap

Белые ночи

Az éjszakát körbe ölelte a fehérség. Tejköd borult a folyópartra, a macskakövek sárgából szürkébe váltottak. Az utcasarkokat a fekete kandeláberek sem tudták megvilágítani. Apró fényük jelzőlámpaként villogtak a szálló ködben.
Csak egy sötét alak körvonalazódott a szürkeségben a lány szemei előtt. Olyan titokzatos volt, nem látott belőle semmit, egy apró részletet sem, így a kíváncsiság hajtotta felé. Ahogy közelebb ért, úgy tisztult a kép is az idegenről, aki a folyó sodrását bámulta a farkasordító hidegben. A lány odaért a férfihez, de ő még mindig csak a folyót leste. A lány kismacskaként lépdelt, lábujjhegyen közeledett, hogy ne törje meg a férfi csendjét. Mikor csak egy lépésnyire állt tőle, karát kinyújtotta, és mikor már majdnem hozzáért volna a férfi vállához, eltűnt. Beleveszett a köd fehérjébe.

Nem nézett rá, nem látta szemeinek ragyogását. Csak elképzelte.
Kezét visszadugta a zsebeibe, és leült egy padra a parton. A víz sodrása olyan nyugodt volt, olyan végtelennek tűnt. Pedig az is egyszer találkozik a nagy óceánnal. Belefolyik és összekeveredik édes a sóssal. Utazóból lesz a végtelen örök kék. A lány csukott szemmel gondolt a tengerre, a türkíz hullámokra, melyek a napfényben csillognak és szikráznak. Elvágyott erről a szürke tejködös folyópartról.
Sálját szorosabbra húzta, érezte a hűvös már a nyakát cirógatja. A fehér éjszaka pirosra csípte rózsaszín arcát, szemeit pedig csillogóra fényesítette a fagyos szél.

Gondolataiban a férfi járt. Ki volt ő és mit akarhat a folyótól? Mit akarhat tőle? Ott volt-e igazán, vagy csak álmodta az egészet?

Kezeit egymásba tette, és összedörgölte őket, hogy kicsit felolvadjanak..Lehunyta szemeit és azt kívánta, bárcsak újra láthatná az idegent. Mikor ezeket a szavakat suttogta, vállán érezte a férfi kezeit. Kinyitotta egyik szemét, és mint egy lidércek elől futó kislány úgy tekintett a saját vállára. Meglepődött, és a kézről haladt a karon felfelé, amíg egy vigyorgó kedves arcot talált.
A férfi leült mellé, és kezetfogtak. A kézfogás, még mindig tartott, mikor a férfi megszólalt: -Szervusz.
A lány csodálkozó tekintettel nézett rá. Nem szólt semmit, nyelt egy nagyot, s bólintott. Kilógó hajtincseit a kötött sapkája alá tűrte. Még mindig nem szólt semmit. Csak nézték egymás tekintetét, mire a férfi újra megszólalt: -Gyere el velem a tengerhez.
A lány kérdően nézett rá. Nem válaszolt semmit. Nagyokat sóhajtozott, és olyan gondolatok futottak végig a fején, amik kicsit sem vallanak rá: a félelmeit rangsorolta.
Mégis valami erősebb fojtotta el ezeket a félelmeket. Ő maga sem tudja, hogy mi, de érezte, jól dönt, ha bólogat a kérdésre.
Ketten, mint két folyó. Átutazták az egész világot, átkeltek idegen földeken és vizeken, míg megtalálták egymást. Most együtt csörgedeznek tovább az óceán felé, félelmek nélkül, az anyatermészet hangjára hallgatva. S ha egyszer elérik, rájönnek, mennyire boldogan találtak a másikra, azon a fehér éjszakán.

2012. december 10., hétfő

A bejegyzés címe elveszett

Mint ahogy én is.
Belefulladok a végtelen ürességbe.




Mit vártam erről a téltől? Talán, hogy meghazudtolja magát, és boldogan, mosolyogva nézek majd ki a hóesésbe? Hogy megszeretem a fenyőfa illatát? Vagy hogy eszek én is töltött káposztát?












Pedig nekem csak a szóköz hiányzik a két foga közül.



Sajnálom.



szevasz tavasz, aliz voltam. befejeztem.