a 211. perc

a kétszáztizenegyedik percedre emlékszel?
volt benne valami varázslat, hogy emlékezz bármelyik percedre is?



álltunk egymással  szemben, körülöttünk az erdő, a hegyek. nem is ismerlek téged. egy anoním arc mosolyog vissza rám.
nem igazán tudok mit kezdeni magammal, egy ideig lóbálom a kezem, aztán keresztbe kulcsolom őket.

~ olyan szép a szeme, ahogy ilyen ijedten néz rám. zöldje pont illik a fenyőkhöz. az arcán az a kevés piros olyan, mint az alkony rózsaszín fénye. olyan szelíd. ennyire fél tőlem?

miért néz rám így? vigyorog a tekintete. olyan, mint mikor a gyilkos elámul az áldozat csodáján. furcsa. kutat a zsebében. most végem lesz, hátrébb lépek, ropog a lábam alatt a jeges hó. kést fog előrántani, és a szívembe mártja.

~ bár ne nézne rám így, mint akinek véres rongy lóg a zsebéből.. tényleg. itt az ajándékom, hátha megenyhül tőle.

a szemem elé tartottam a két kezem, és visszatartottam a lélegzetem. nem akarom látni, ahogy meghalok.
pár percig nem történt semmi, csak a szuszogását hallottam. kezeimen éreztem hideg érintését, és mikor már elvettem a szemeim elől, nem hittem el, amit látok.

~ milyen forró a keze. a havas jégsipkákat is megolvasztaná a hegytetőn.
-na gyere nézd, mi van nálam!- mosolyogtam.

egy kiselefánt csücsült a tenyerében. hirtelen, mintha semmi kétely nem lenne bennem, úgy mosolyogtam rá teljes kicsi szívemből.





nincs egyéb mesélnivalóm.

szevasz tavasz, alzi voltam.

210 filmkocka

ennyiből áll minden hét év.


hét évente jön a változás. hét évente borul fejemre a festékes vödör és hét évente kötök igazi barátságokat.
számolom a perceket, mikor leszek már 21, hogy megtudjam leszek-e valaha felnőtt és önálló, míg apukám szerint én már rég önálló vagyok.


apa és anya
ők voltak az első filmkockáim. első barátaim, első nagy veszekedésem és lázadásom.


az összes többi kocka valami lebuj, ahol megismertem pár arcot. van még pár rózsaszínre elszinezett túlhívott rész, már alig látni belőlük valamit. látom tisztán az összes fiút és lányt, akik voltak, vagy még vannak az életemben. érdekes, hogy mennyien eltűntetek, mennyien jöttetek vissza a filmembe.
kérdés, hogy a következő hét évben együtt leszünk-e?

majd fújjuk a füstöt a gangról, és röhögünk a butaságokon, amik megmaradtak az előző esti jégerezésből. meg majd sírunk, hogy hol vannak a szép napjaink? vagy hogy miért volt köztünk távolság jó pár éven keresztül?


leszünk még együtt. ne aggódj!






szevasz tavasz, alzi voltam, egy baráttól: )

a kétszázkilencedik sör után

a 209. söröm volt. ugyan nem veled volt az előző 208.
nem baj, azért sör volt az a sör.

- te mire gondolsz mindig?
- a sörre. azt hiszem a sörre.
- a sörre? én valami olyasmire gondolok mindig, ami mindig velem van. azt hiszem.

nagybetűvel talán sikerülne kipréselni magamból néhány példát, de nem akarok példákat hozni neked. sem annak miért fogsz elfelejteni egyszer.
bűntudat vagyok neked. miért nem tudsz megérteni, miért nem tudsz érezni olyan bonyolult dolgokat, amiket én.
pótcselekvés vagyok, mert gondolataidban nem járok piszkos cipővel, sem pedig puha mamuszban. csak ülök egy széken, vagy épp térdelek a kispuffon az asztalnál, és írok neked egy papírfecnire.

te meg kíváncsi vagy mit írok. mert megijeszt, hogy valaki gondolhat rád egy papírfecnin. kacifántos betűkkel, ahol a te neved nem jelenik meg, mégis tudni fogom..

tudni fogom kivel ittam a 209. söröm.




nem fogsz rám emlékezni, mert nem vagyok különleges, sem pedig első látásra. csak az akit mindig lyukas cipőben látsz. és vigyorogva ír, miközben te csúnyán nézel.

pont így, mint most. semmit sem értesz. összezavarlak és már nem szólunk egymáshoz.







így lesznek üresek a hétfő esték. veled, velem, nélkülünk.



szevasz tavasz, alzi voltam.

208-as járat

bár ülhetnék most a héven.

de nem teszem, mert mi csak röpke huncut gondolatok, és csupán hideg, nyirkos érintések vagyunk.. vagyunk mi egymásnak. van itt mézédes illat és nyers erő, mégis üresek ezek a szavak.
a fejemben az örök kutatás vagy. én a tiédben egy félre diagnosztizált beteg. vagyunk mi egymásnak a semmi.
pár percnyi forró tekintet, pár órányi lassú, csendes szendeség. reggeli kipihetlenség és munkahelyi galiba.
így leszünk mi egymásnak gyógyító pirula vagy épp komor história.

nem járok már messze, se közel.

szevasz tavasz, alzi voltam.

207 álmatlan éjszaka

amikor kint elsötétül az ég, s mikor a város már rég alszik, akkor köszönök be hozzád. úgy teszek, mintha melletted feküdnék, és úgy viselkedem, mintha sosem hagytalak volna el.
csukott szemeid olyan nyugodtak, arcod hófehér attól, amit álmodban látsz. végig simítom az arcod, a nyakad, a válladon siklik végig hullahideg kezem. megfogom tűzforró kis kezecskédet. görcsösen szorítasz az enyémre, és kinyílnak csillogó szemeid. csak merednek rám.
nem láthatsz engem, mégis érzed, hogy itt vagyok.
- ne félj. - suttogom.
te megrázod a fejed, és értetlenül nézel, még mindig. a takaró mögött bújik csodálkozásod igazi valósága.
- mosolyogj rám.
nem mersz. látom rajtad. könnyek gyűlnek a szemedbe, és akkor kezdek el fakulni. már megint fájdalmat okozok neked aliz.
nem akarok.
- elmegyek, ha elengeded a kezem.
- nem akarom. - suttogod, olyan halkan, hogy még én is alig hallom. és egyre csak szorítod a kezem.
nem mondod, de látom a szemeiden, mennyire.

találkozunk minden este. a nyomodban járok, mikor a villamos el akar gázolni. a nyomodban vagyok, mikor félsz, mikor boldog vagy, mikor szomorú vagy. ott vagyok, mikor fényképezel, mikor emlékeket kergetsz.
ott leszek, mikor újra szerelmes leszel.
ott leszek, mikor új utakra keveredsz.

betakargatlak, mikor kicsit megnyugszol, és a hajad simogatom, mint régen. pont úgy, mint régen. aludj csak, holnapra nem marad más, csak egy rossz álom, amit aztán leírsz, és a végére írod:

hiányzol !

kétszázhatodik fulladás

bolondulásba menekültem.

lesétáltam a lépcsőn, az utolsó kettőt mindig egyszerre léptem le. olyan vagyok, mint egy kisgyerek - gondoltam magamban - és azzal becsapódott mögöttem az ajtó.
-basszus esik.
nem hiszem el, miért kell megint esnie ennek a nyavalyás esőnek. pont most, pont ma kell esned, te hideg és nyirkos.
egymás után kapkodtam a lábaim, jó pár pocsolyát átugrottam, de volt, amibe már szándékosan gázoltam bele. nem igazán érdekelt engem aznap semmi. sem az emberek, sem a környezetem. csak te, hogy hogyan mondjam meg, már nem szeretnélek szeretni.
ez a legjobb megfogalmazás. szerelmes voltam az első pillanattól, és még mindig ezt a szerelmet nyúzom ki a belsőmből.
buszra szálltam, és vártam, hogy leteljen a 4 órás utam. közben átfutott az agyamon pár olyan dolog, amit sosem felejtek.
~ emlékszem, mikor először vigyorogtunk egymásra. sőt arra is, hogy hogyan adtam kezedbe a fényképezőgépet, amikor azt én soha senkinek. mikor mögötted állva irányítottam kezeidet, mikor elköszöntünk, mikor eljöttél hozzám, és egy olyan hetet töltöttünk el, amit örökre emlegetni fogok. minden egyes együtt töltött percért hálás vagyok, még a rosszakért is.
leszálltam a buszról, már nem esett az eső. rettentő hideg szél fújt, a busz is késett, te már háromszor kerestél, hol vagyok. olyan volt a hangod a telefonban, mint egy kis árvának.
túlzás, ha azt mondom én voltam a mindened? sajnos nem. az egyetlen, aki törődött veled, úgy igazán, aki veled sírt, aki veled nevetett, aki veled főzőcskézett, aki ápolgatott, mikor beteg voltál, aki vonatozott, aki buszozott, aki hazavitt magával, és akinek a szülei bármikor szívesen várták reggelizni.
mikor a ház elé értem, zihálva vettem a levegőt.
~ emlékszel eleinte mennyire béna voltam a dombok miatt? istenem hányszor szóltál rám, hogy "lépjünk oda neki" ?! csupán azért, mert be voltam lassulva.
beütöttem a kódot, és te már az ajtót nyitottad, mikor felértem. rám néztél, és egyből eleredtek a könnyeim.

-nem akarom-

bementem a szobádba, már láttam a cuccaimat, és a közös dolgainkat összekészítve. az összes kis cetlit megőrizted. azokat is, amiket akkor irkáltam, mikor duzzogtam, de beszélni akartam veled. a képeinket egy dvd-re kiírtad, a rajzaimat is a mappába tetted. az első papír levélkémet is odatetted, amit akkor hagytam ott, mikor a szupermenes pólót ott hagytam neked meglepinek. én tényleg emlékszem minden mozdulatodra. emlékszem, amikor játszottunk a konyhába, és valamit mókáztunk, erre arcon vágtalak, és szinte könnyezve kértem bocsánatot, hogy ezt én nem is akartam. emlékszem, milyen jól bántál az öcsémmel, hogy mennyire szeretted aput, meg anyut.
miért törtek rám ezek a gondolatok, hisz annyi baj volt velünk.
utáltad a kecskeméti barátaim többségét. nem bíztál bennem.

amikor sírva csókoltuk meg egymást, már tudtam, hogy rossz döntést hozok. csak az az egy baj volt, hogy itt két rossz döntést lehetett hozni. ha együtt maradunk, és azt, ha különválunk.
tudod mennyire nem akartam. lassan két éve bánom az egészet. annyira gyűlölöm, hogy rosszkor találkoztunk rossz helyen. hogy nem voltunk érettek a gondolkodáshoz.

nem tehettem mást. sírva futottam le a lépcsőházban. annyi gondolattal a fejemben, ami egy értelmes emberi fejben, talán nem is férhet el.













keserű hangok cikáznak most is a fejemben. hiányzol. hiányzik a jó. az, ahogy egymáshoz értünk, ahogy egymáshoz szóltunk. hiányzik minden, ami 'mi' voltunk!
körülbelül kétszázhatodjára fulladok bele ugyanabba a pocsolyába.







szevasz tavasz, aliz voltam.

a kétszázötödik nyári lámúr

augusztus 26.

mikor felkeltem szürke volt az ég. a napot elnyelve csillogtak a felhők fodrai odafenn. az ablakomon kis pöttyök árulkodtak az éjszakai viharról.
zsibbadt a lábam, mint mindig. kikecmeregtem a fürdőbe. a tükörbe bámulva láttam valakit, aki külsőre olyan, mint én. kicsit fáradtabb. ugyanazok a hajtincsek álltak ki, ugyanolyan zűrzavar a szemeiben. mégis olyan más volt, mint tegnap. vagy akár pár hónappal ezelőtt.
amikor víz érte az arcomat, kopogtak.
-ki lehet az?-
szinte egy szál semmibe nyitottam ajtót, fogkefével a számban. a kilincs kattanása után, lentről felfelé haladva néztem rajtad végig. csupa kosz voltál. a cipőd tiszta sár, mintha erdőkőn vágtattál volna keresztül űzött vadként. a nadrágod szakadt volt, és a pulcsid is. az arcod.. az arcod mintha egy angyalé lett volna. finom kis vonások, az az ajak, az a szempár, azok a kis kócos hajszálak...
nem tudtam szólni sem, bejöttél, leültél az asztalhoz, és vártál. te sem mondtál semmit. csak ziháltál.
végül csak megkérdeztem tőled, kérsz-e kávét? de te csak vállat vontál, és láttam a szemeidben gyűlő könnyeket. leültem melléd, átkaroltalak, babusgattalak,
s megszólaltál:
-nem megy.



amint a hangok elhagyták csöpp kis ajkaid, amint eljutottak a fülembe, ledermedtem. a nyelvem kiszáradt, és visszacsúszott a torkomba.
itt már tudtam, hogy te vadász vagy, nem pedig sebesült őzike.

azt hiszem eljött az ősz. belelihegett a nyakamba, megsimogatta a hajad, ellopta csókjaid. elcsente a 205. nyári lámúrt, ami akár lehetett volna utolsó is.







ijesztő, hogy álmodok igaz dolgokat, olyan emberekről, akiket csak pár lépésről ismerek. úgy álmodom, hogy akár a sajátom is lehetne.
sajnálom.
itt az ősz, mindannyiunknak.
levélhullás, arcpirosító, csípős szelek.
pulcsik és esernyők. bőrdzseki és lassan sál.



szevasz tavasz, találkozunk márciusban!

204-es szoba

mit írhatnék?

hogy szép Buda, meg hogy szép volt a tűzijáték?
vagy hogy boldog vagyok?

talán az vagyok, mert megint új vizekre kavarodtam. talán nem, mert ugyanaz az ember maradtam ettől még. ugyanazokkal a sebekkel, ugyanazokkal a sérelmekkel. semmi különbség.

többet iszok. talán ez a más.
nem eszek, mert minek. esténként bőven elég bedúrni a tejfölös rizspufit az arcomba.

nem vagy velem.
régen szóltam már hozzád D. -nem fogok, csak gondolok- régen szóltam akárkihez itt.
egyáltalán hall engem valaki?
kívülről már megint minden rendben van. belül megint rohad a lelkem.
lassan kezd büdös lenni, és azt már hiába takargatja a bájos vigyor.



nincs bennem történet.
talán egy utolsó utáni; megint álmodtam:

ültem az iskola padban, közben hevesen írtam, amit a tanár diktált. a grafit szinte elvágta a papírt maga alatt. mindig is véstem a ceruzát.
amikor épp nem mondott semmit a tanár, én csak kopogtam a ceruzámmal. felnéztem és egy te ültél velem szemben. bordó pulcsiban. rám mosolyogtál, és hozzám dobtál egy papírgalacsint.
a tanár morcosan felém fordult, és kérte csendes vékony hangon:
-add ide, kérlek.
-NEM- üvöltöttem, és sírva fakadtam. kiszaladtam a teremből, át a folyosón, ki az esőbe.
hazáig rohantam a zuhogásba. senki sem állt az utamba, és én mindegyik pocsolyán átgázoltam. otthon voltam, csurom vizesen, zihálva. elővettem a papírgalacsint, kibontottam, és akkor vettem észre:

tintával írtál.

elmosott mindent az eső.

felriadtam, és én lettem az eső.



Hiányzol.






szevasz tavasz, alzi voltam.

203. bejegyzés

takarózz be, még megfázol! -azzal lassan és hang nélkül csuktam be az ajtót.

egyedül vagyunk ebben a hatalmas lakásban. nem történik semmi. a tv villog, és én a telefon fényébe merülök. nem vettem észre még azt sem, hogy nincs adás.
görgetem az oldalakat, nem történik még mindig semmi.

"várlak" -írom, miközben arra gondolok, hogy elfelejtettem szólni, hogy ne csengess, mert az öcsém már alszik.
csak megérkezel, megölellek, és hozok neked egy pohár bort. szinte feketének látszik a halk fényű szobában.
ne nézz így, mesélj!-mondod szinte suttogva.
eltört a mécses. és ömlik a zápor az arcomra. rájövök nem mesélhetek.
bántanak a tények, apró kis karcolásokat ejtenek rajtam a mindennapok, nincsenek már izgatott szerelmes pillantások, sem pedig baráti ölelések.
maradt a semmi.-erőszakolom ki a torkom mélyéről.
csak nézett rám, megsimogatta az arcom, letette a poharat, és bement a szobába.

belépett a sötétkék szobába, orrát megcsapta a cukorka és a babaolaj illata. leült az ágyra, én közben az ajtófélfának támaszkodva néztem rá. olyan volt, mint álmomban.
azok az erdőt megszégyenítő zöldes-barnás szemek. az a kusza tekintet.
magam sem értem, miért ül itt.
de hiányzott.




szevasz tavasz, aliz voltam.

csatt

ülj le a földre.
törökülésbe.
mondom törökülésbe.

jó, most tedd az öledbe kezeid.
jó, most szívd be, s most fújd ki.
számolj el százig. nem is, inkább ezerig.
elszámoltál?
most pislogj egyet, ha igen, pislogj kettőt, ha nem. most mondd el, mennyit pislogtál.

minek pislogsz, ha egyszer alszol?
minek nyitod ki szemeid, ha egyszer üresek?
minek nyitogatod az ajtót, ha nincs ki belépjen rajta?
minek?
minek iszol, eszel, s minek szarsz bele a levesembe? minek érzed magad?
mondd minek vagy?
miért vagy olyan naiv? FELEJTSD EL, hogy együtt legyél boldog.

csak egyedül lehetsz az.

miért vagy olyan kemény?
rád fekszem, és kopogsz, mint egy szívtelen bádog doboz.
a bordáid nyomják a könyököm.
szúrod a csípőm.
hidegek az ujjaid. fáj, ha rám fekszel.

lehetnél puha tűlevél takaró. lehetnél puha fű és lomb is.
mégis te inkább beton maradsz.
aszfalt a városban.
taposok rajtad, még sem formálódsz jobbá. nem leszel sem változatosabb, sem pedig kellemesebb. télen veszettül kemény, és fagyos. nyáron meg játszod az agyad, és dől belőled a forróság.
de ez nem szenvedély. csupán csak szenvedés.





szevasz tavasz, aliz és a beton.

tábor-tűz

mindig is menekültem.

űzött vad vagyok. hajamba kapnak az éjszaka lidércei. az erdő szemei követik loholásom nyomait.

-ne fuss! -szól a tölgy.

-ne szaladj előlem el! - suttogja a mélykék égbolt.

menekültem a pletykák, a szerencsétlen történetek és árnyak elől. elfutottam egy-két szerelem elől. elfutottam a múltam elől, s mégis...

itt újra rám köszönt. egy laza szia, egy könnyed heló.

tábortűz ropogása ringatott minket minden éjjel. valami teljesen más érzés volt, mint azelőtt. most az erdő ellenem fordult, és szembesített a legnagyobb hibámmal:

hogy képtelen vagyok szembeszállni önmagammal.

nincs mit belélegezni. nincs min gondolkodni.

megszerettem őket.

a kicsi kis naiv lelküket. pont olyanok, mint én voltam. érzékeny kisiskolások.

az egyik szőke a másik barna. zöld, kék, barna szemű vegyes kis társaság. ölelésekkel és csókokkal köszöntünk el egymástól. pedig nem lakunk egymástól kilométerekre. csupán percekre.

hiányozni fognak a reggeli tornák, a kürtszó. a pocakos szeretgetések.

az, hogy újra kicsit gyerek voltam. gyerek voltam az erdőben. nem voltak korhatárok, nem voltak külsőségek, sem pedig előítéletek.

nem voltak furcsa tekintetek, csak kedves pillantások, kötetlen beszélgetések.

krokodil méretű könnycseppekkel áztattuk egymás vállát. azt hiszem mindannyian egy élményt tettünk zsebre ezzel a héttel.

kívánhattam volna óra-perckor. de én csak annyit mondtam, mindenem megvan.

van munkám, családom, barátaim. életem. van végre életem. 

a szerelem sem késik, csak most épp mindketten máshol vagyunk. én itt az erdő belsejében elbújtatva, ő pedig a panelházak között. sörre szomjasan.
lángra tudott lobbanni minden.
az erdő, a vadak, a fák, a gombák, a vadak, és a gondolataim.
ó a gondolataim ezen járnak, lenne értelme így belekezdeni? valahol eljutok oda, hogy semmi sem érdekelne, valahol mégis megálljt parancsol minden.
s amik erősítenek, azok fognak elgyengíteni hamarosan engem.

szevasz tavasz, aliz a rengetegben.

-keser-édes

szerintem még a 21 évem alatt nem volt olyan dolog, amit ennyire akartam.
és nemvolt olyan dolog, amit ilyen odaadással és szerelemmel műveltem volna. ilyen igazán izzó tüzes szerelemmel. már 4 és fél éve ez a mindenem.

olyan görcsösen szorongattam ezt a szerelmet, hogy volt, hogy majdnem kicsúszott a kezeim közül, de volt olyan is, hogy beleégett, vagy épp befásodott.

végül megértem rá, és a sok idegeskedés, munka és depresszió meghozta gyümölcsét.
fényképész lettem.




azt hittem, majd a kapuban fogsz várni. a két év alatt folyamatosan abban a hitben éltem, hogy:

igen, ha vége lesz, ha végre a kezemben tartom ezt a fránya kék könyvet, 

majd visszatérsz egy ölelésre.

és majd a kapualjban vársz.

és majd megölelsz.

megölelsz.

megölsz.

megölsz most kicsit, hogy nem vigyorogtál rám.

hogy nem mondtad, milyen büszke vagy.

szevasz tavasz, kitűzök még pár célt. 

hátha az egyik végén mégis majd ott vársz a kapualjban egy ölelésért.

back to the forest

látni akarom, hallani, szimatolni, érezni, tapintani, simogatni, takargatni, ismerni, loholni, mászni, olvasni, ülni, állni, feküdni, aludni, ébredni.

ébredni a napfényre.
aludni a tábortűz pattogó hangjára.
feküdni a harmatos fűben.
állni a hegy tetőn.
ülni a verandán.
olvasni a gondolatok mögött.
mászni fel a meredeken.
loholni minden elől.
ismerni magam.
takargatni a lelkem.
simogatni a fákat.
tapintani a tűleveleket.
érezni a friss levegőt.
szimatolni a rét összes illatát.
hallani éjszaka a patak zúgását.
látni az erdőt.

emlékszem úgy keltem, hogy nem akarom látni az erdőt.
felszálltam a buszra, és azt gondoltam: mosolygok nektek, csak hagyjatok. számoltam a lovakat, a várostábláknál felkiáltottam, a benzinkúton nem pisiltem és a falukban integettem a rongyos arcú néniknek.
lovagolunk is? ingyen? komolyan? -megdobbant a szívem- én akkor ma vágtázok!

az út végén csak oda értünk, és gyermeki naivsággal azon gondolkodtam, vajon mennyi időbe telne megölelgetni az összes fát?
a bőröm nedves volt, az aznapi esőtől. a lábaimon alig álltam, és a fejem sajgott. talán tényleg kár volt elindulni.
volt ismerkedés, és éjszakai túra. kékes megmászás, sírás is, és nevetés.
akkor még minden este felhívott a hazugság. minden este ő ringatott álomba..meg is betegedtem két napra rá.
láz, és hangtalanság.

az erdő csendre intett, és tüzet rakott belém.
attól kezdve beleszerettem.
a furcsa zöld lombok szemként figyeltek rám. sötét törzsük egy testként borult fölém. a hűvös tél végi szellők súgtak szép bókokat, és babusgatták a csendet a fejemben. elcsendesedtünk, mikor a hegytetőn körbe néztem. távoli vizek hullámai zúgtak a fülemben.
fotózd le!- nem is figyeltem oda semmire- elkapott valami végtelen érzés, ami oda köt.

kiszöktem az utolsó este, és csókot nyomott a homlokomra. álmodtam őzeket és farkasokat magam köré. gondtalan nyugalmat, és földanyai szeretetet.
elbúcsúztunk, és megígértem, hogy visszatérek.

visszatérek hozzád.






szevasz tavasz, aliz júli 12-ig eltűnik.

zs kategória

újabb álomba keveredtem.

rázott a hideg, libabőr ölelt és a szél babusgatott.
szóval gy kezdődik újra a keresés.
eltűnnek a gondolatok, és helyüket talányok veszik át:

hol maradnak a nagybetűk?
mostmár mindig csak a semmi íródik majd le? vagy talán lesz valamikor jobb?
hova fogok kerülni?
megint a koporsóban fogok aludni melletted? megint el fogok veszni abban a sűrű erdőben?
benned?


bár tudnám, merre jár az a barna haj.
bár tudnám, még hordod-e a bordó pulcsit.
bár tudnám, szeretsz.


zöld tekintet, szürke mackó. bordó pulcsi és két kerék.
dombok és lépcsők, szökőkút és panelrengeteg. jégkása és tészta.
borsófőzelék hidegen.
nagyon hiányzol nekem.






szevasz tavasz, aliz kéri, hogy felejtsetek.

the hunter

Mikor az ösvényhez értem, a hátamról levettem a puskát. Feltartottam, és úgy indultam befelé a sűrű erdőbe. Valahol messze farkas vonyítása törte meg a fátyolos csendet. Morgás és harc hangjait üvöltötte a hideg szél. Libabőrösek lettek a végtagjaim, megtorpantam. Nem láttam semmit, a hajnali ködtől. A Nap fénye sem segített. Már úgy tűnt eltévedtem, mikor egy fának támaszkodtam, és mély hasításokat éreztem a törzsön. Odapillantottam: egy ház. Jó az irány.
A fák szorosan ölelték egymást. Fehéret és zöldet láttam mindenhol, de végül kiértem a tisztásra, és megláttalak Téged.
Ott ültél a szirten. Lóbáltad a lábad, és melletted egy farkas ült. Ráhajtottad fejed, mintha a kedvesed lenne. A fegyver még mindig a kezemben volt, lehajtottam és halk léptekkel haladtam feléd.
Az őzek a rengetegből figyeltek engem. Most ők voltak a vadászok, s én a vad. Úgy tűnik az erdő véd téged  mindentől. Az állatok mintha csak a barátaid lennének. Féltik a boldogságod.
Egy botra léptem, ami olyan hangosan reccsent a lábam alatt, mintha a puskával lőttem volna. Megijedtem, és felkaptam a fegyvert. Mintha attól ijedtem volna meg, hogy a farkas nekem ugrik.
Meglepett arcot vágsz, miközben rád fogom a puskát.
Az ordas melletted csak néz. Szinte a lelkemig lát.
Tudja, hogy nem sül el a fegyver, mégis vakkant egyet, hogy észrevegyem, mit művelek. A fegyver kiesik a kezemből, és még mindig csak nézlek.
A hajadat olyan szépen fújja a szél. Meg tudnám számolni az összes hajszálat, még ilyen messziről is. A szemed világít a ködben, mintha egy macskától loptad volna. Nem tudom eldönteni, tényleg itt ülsz-e, vagy csak a képzeletem játszik?
A farkas odajön hozzám, megszaglássza a lábamat, és mellém ül. A kezemet nyújtom, és te belekapaszkodsz. Megölelsz.








Van, hogy az ember elkezd egy történetet, de ahhoz, hogy méltón fejezze be, meg kell ismernie a szereplőket. Azt, akit magáról mintázott, és azt is, akit csupán csak elképzelt egy ismeretlen arccal.

szevasz tavasz, jöhetnél melegíteni.

esti müzli

Megfogta kezem és szorította.
Vállaink összeértek, hajunk egymásba fonódott.

Egy vörös, egy barna tincs. Felváltva gabalyodott beléjük ezernyi virágszirom. Egy méregzöld, és egy halvány zöld szempár.
Legalább ha egymásra néznének, meglátnák a titok nyitját.


Most egymásra hagyatkoznak. Nincsenek képzeletbeli lovak, és farkasok..Még az őzek is elszaladtak. Most csak ketten vannak. Félnek egymástól, ugyanakkor féltik is a másikat.
Hová tűnik a szép?
Hová tűnik a rossz?

-Majd ő megválaszolja!
-Ki?
-Hát mi, kedves Alzi!


Nem fogtam fel az álmomat, csak annyit tudok, hogy olyan dolgokba vágok bele, ami meredek lesz ugyan, de szép út lesz.
Szép lesz minden megálló, de a végállomás lesz a leggyönyörűbb. Kattanhat a zár.







szevasz tavasz, elmúltál!

speechless

Nem igazán tudok mit mondani.
Mesélek a semmiről inkább.


-Mi volt?
-Semmi.

Hányszor hangzott el ez, és mégis mennyi minden történt...
Tegnap is semmi volt. Eget súroló semmi. Olyan 22 emeletnyi semmi.







(Jé, itt egy hatalmas zárójel: boldog szülinapot! Kár, hogy megvontad a lehetőséget, hogy jóvá tegyem a tavalyi nem-köszöntésemet..nem baj, így legalább végleg megszabadítottál a bűntudattól.)

újra homlokon csókolt

Tegnap éjjel annyit forgolódtam az ágyban, hogy szinte a szédüléstől aludtam el.


Nem voltam magasabb egy hüvelyknél. A virágok szirmai felém magasodtak, és a napfényt színesen szűrték meg. Pöpec is ott trappolt mellettem. Tengerkék felsőmnek a szélét rágcsálta, és úgy követte minden lépésem. A nagyra nőtt liliomszálak és rózsák valami különös idegen nyelven cseverésztek. A kis ibolyák cserfesen kuncogtak a hóvirágokkal egyetemben.
Az ösvény végén két fehér tulipán hajolt egymásra. Olyan kis kedvesen ölelték egymást, miközben Pöpeccel átbújtunk alattuk.
Itt egy kapu. Vagyis csak a kerete. Sötét meggy színben pompázott, és apró kamillákkal volt díszítve. Átlépve a kereten egy irgalmatlan hosszú asztalt láttunk, aminek a végén ott ült Nyúl úrfi.
Nyúl úrfi kifejezetten olyan volt, mint az a manó két napja. Emlékszem ezekre a szemekre. Igaz akkor nem teázgatott nyugodtan egy elvarázsolt erdő közepén.
Fehér porcelán csészéből itta a teát. Kis méhecskék voltak ráfestve, a kannák pedig egytől egyig színváltósak voltak.
Intettem, és köszöntem illedelmesen, ahogy ezt egy kis hölgytől várják:
-Szervusz Nyuszi úr! Látom türelmesen vártál.
Magam sem tudom, honnan pattant ki a fejemből, hogy épp rám vár. Hiszen ki tudja még, kiket vár.. vigyorkandúrokat, meg kalapos, fura figurákat.
- A hollón ugyanúgy lehet írni, mint repülni az íróasztalon! -mondta köszönés nélkül.
Pislogtam rá párat, és leültem vele teázni. Mintha csillió éve ismernénk a másikat.







szevasz tavasz, aliz voltam.

Pöpi

Pöpec az én kedves, képzeletbeli paripám.
Magas, szinte alig tudok felmászni rá. Patái hangosan trappolnak a macskakövön, s hosszú izmos lábai minden akadályt átugranak. Fekete zoknikat hord, és szügye széles, ölelnivaló. Nyaka olyan ívben hajol, mint a legszebb füzek a Tisza parton. Háta rövid, épp csak én férek rá. Sörénye és farka ébenfekete, ami tökéletesen illik a koszos homokszínéhez. Bóbitája a jobb szeme fölött lóg.
Azok a csudiszép sötét szemek... el lehet bennük veszni.

Egyetlen egy gond van Pöpeccel. Nem szereti a kockacukrot, sem a répát, de még a zabot sem.
Darált ész az ő kedvenc nasija. Ezért ritkán látom őt. Pontosan már 2 éve láttam utoljára, amikor loptam neki  eszet egy fiútól.
Pont olyan boldog voltam akkor, mint most. És Pöpec megint előbújt. Követ engem a szobába, az utcára, a kertbe. Mindenhol ott van, még a wc-re is utánam jön. Cserfes és huncut kis dög.
Csak én látom őt, meg az, kinek az eszét eszi.
Legalábbis ezt állítja. Az előző vacsorája sosem látta őt, sosem hallotta. Hogy a mostani fogja-e, az csak a fiútól függ, akitől ennivalót loptam a lovamnak.

Talán furcsa, de  Pöpec úgy változik, mint amilyen eszet rágcsál. Volt már ő teljesen koromfekete, sőt, hófehér paripa is. Láttam már őt páncélban, de virágkoszorúba bújva is. Láttam először kövéren, s csontig fogyva, mikor a leggonoszabb ember eszét ette. Hiába az én lovam, nem én éltetem őt; hanem azok az agytekervények, amiket másoktól lopok.
Ez a ló olyan, mint egy kaméleon és szivacs együtt. Amit magába szív,-ez esetben töm- ahhoz alkalmazkodik.

Most a legszebb. Ilyen szép és tökéletes alakja sosem volt még. Mintha csak egy művész rajzolta volna le, miután megkérdezi tőlem, hogy "milyen egy ideális pacó?".


Nos ilyen, mint most Pöpec.

álommanó

Homlokon csókolt, és hanyatt estem.

Felkeltem és a homokban sétáltam. Jobbról fák, balról folyó, fentről a csillagos ég mosolygott magában. Álltam és a lábaimat bámultam. Olyanok, mint két cipó. Két frissen sült pici kis zsemle.
Felnevetett valaki a fák közül. Nem igazán érdekelt, hogy ki játszik ilyet, így tovább játszottam.
Lábujjaim között fúródott ki a homok. Csikis volt, de mégis olyan selymes, és puha, mintha tejszínhabban taposnék. Megint kuncogtam. Próbáltam minél halkabban, hogy a fák most hátha nem nevetnek.
De egyre hangosabb volt a nevetés.
Abbahagytam, és hirtelen kaptam fel a fejem:
-csitt!-kiáltottam nevetve.
Úristen mit vihogok ennyit? -gondoltam magamban- Már megint minden hülyeségen nevetek. Legalább ilyenkor lennék komoly, amikor valaki leskelődik utánam.
Leültem a legszélső fa törzséhez törökülésbe, és vártam. Türelmesen fogok várni, amíg nem mutatkozik be. Vagy legalább mutassa magát.
Ismeretlen hang volt ez. Sosem hallottam még. Vajon csak ideképzelem a hangot?
Vagy valaki tényleg itt botorkál a sűrűben?
Ágreccsenést hallottam a hátam mögül. Odafordulok, és mit látok?
Egy manó. Sapkában. Borostával. Fura szerzet, olyan mint a Hófehérke egyik szereplője, csak épp fiatalabban. És nincs nála csákány.
Nem köszöntem neki, ő sem nekem. Csak bámultam. Nem mozdultam.
Felnevet, s azt mondja:
- Nagyokat pislogsz. Mert nagy zöld szemed van.
Akaratomon kívül, de elmosolyodok. Nem szóltam hozzá, talán a hangom is elment. Lehet, hogy csak én hallom magam.
- Nem. Én is hallak. - szól közbe a manó.- Üvöltenek a szemeid.


Felriadtam, és úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék.
Azt hiszem a manó leitatott álmomban.





szevasz tavasz, aliz voltam.

jó reggelt!

Csak annyit kérdezett: mi tart vissza?
Mi tart vissza attól, hogy elköltözzek, hogy valóra váltsam az álmaim?
Mi tart vissza a változástól?

Egy pillanatig a földet bámultam, ránéztem, elmosolyodtam, és válaszoltam: semmi! : )





Tegnap éjszaka egy erdőben jártam. Magas fák néztek le rám. Botorkáltam a sötétben valamit keresve.
A Hold, és a csillagok elvesztek, s fényük nem nyújtott vigaszt. Zokogva futottam a rengetegbe. Arcomat végig húzták a gyenge ágacskák, talpam alatt ropogott a vastag tűlevél réteg. Az erdő közepéig zakatolt hevesen a szívem.
Megláttam azt az ölelésnyi kis rétet. A közepében egy üveg doboz süllyedt majdnem teljesen a fekete földbe. Egy hosszú vörös hajú lány feküdt benne. Arcán mosoly ült. Hajába apró rózsaszín virágok gabalyodtak. Ölében tartotta két kezét összekulcsolva, melyeken bilincs égtlenkedett. Szinte már a húsába mart a nehéz vaskarika. Mégis a mosolya... mintha ezer angyal rajzolta volna.
Ismerős ez a lány még régről. Talán ott lakott, ahol én. Vagy közösek voltak a barátaink. S mikor ezek a gondolatok elhagyták az elmém, akkor jöttem rá, ez a lány én vagyok.
Én vagyok aki itt fekszik az erdő mélyén bezárva. Mélyen alszom, és mosolygok. Biztos épp mézédes az álom. Újra ez a lány akarok lenni. Csak erre bírtam gondolni.
Próbáltam eltörni az üveget, próbáltam kézzel, lábbal, kerestem a nyitját az okos kis szelencének; de semmi eredmény.
Még mindig sós könny áztatta komor arcomat. Nem tudok mit tenni. Talán segítséget kellene hívnom? Hiába tenném, csak én tudom felszabadítani magam. Ott ültem a koporsón, mikor egy farkast láttam a parányi rét túlsó felén. Felém lopakodott, lassan, szinte az idő is megállt közben. Mikor az üveghez ért, hatalmasat harapott a koporsó falába. Fájdalmas vonyításától befogtam a fülem, és csak annyit láttam, miközben elhalkult a hang, hogy az üveg eltört, s a farkas ott feküdt vérző sebekkel.
Leültem mellé, simogattam, babusgattam, de semmi eredmény. Szinte fájt neki minden érintés, mégis én még mindig nyugtattam, csitítgattam, hogy minden rendben lesz, és meggyógyul. Amikor már nem bírta a kínzásomat, belém harapott. Folyt a karomból a vér, mintha csak a csapot nyitottam volna meg otthon. Odakaptam a másik kezemmel, mire a farkas eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Mikor enyhült a vérzés, felkeltem, és tovább törtem az üveget. Már nem koporsó volt, hanem csak egy ágy.
A lányra néztem, megfogtam két vállát, és rángatni kezdtem. Torkom szakadtából üvöltöttem: Kelj már fel!
Semmi sem történt. Talán már elkéstem, és soha többé nem nyitja fel szemeit.
Abban a pillanatban, valami égetni kezdte a mellkasomat. Nem hittem a szememnek. A titok nyitja végig itt volt a nyakamban. Egy arany kulcs. A ruháimat megégette, s kulcsformájú égést hagyott a mellkasomon.
Kitéptem a nyakamból, s a bilincs zárjába dugtam. Kínok közt fordítottam el a kulcsot, ami közben leégette a húst az ujjaimról.


Ott térdeltem magam mellett, és vártam. Sírtam, fogtam a lány gyenge kezeit és szorítottam, és könyörögtem, hogy keljen fel. Már úgy tűnt minden elveszett, mikor hirtelen a sötétségből fény lett. A Nap kel. Szinte égette a szemem. Becsuktam, s mikor már nem éreztem a perzselő sugarakat, kinyitottam.
Mikor lenéztem magamra, már nem volt rajtam a kulcs nyoma. Már nem ömlött a vér a karomból.
Fehér ruha volt rajtam, csuklóimon virágból kötött karkötők, s ölemben egy tükör.
Belenéztem, és végre Alizt láttam.
Vörös hajamban virágok, a mosolyom, mint régen. És a szemeim... a szemeimben már nem volt zűrzavar.




szevasz tavasz, aliz eleget aludt.

still don't know

Hogy melyik a nehezebb, még mindig nem tudom.

Talán az, amikor este fáradtan érek haza, és senki sem vár.
Vagy az, amikor este fáradtan érek haza, és van itt valaki, de kicsit sem vár.




Elfutok az utca végéig és vissza. Akkor sem fogom megtudni.
A régi dolgok hiányoznak, vagy a közös társaság, esetleg az éjszakai videóbámulás. A játék a Macival, meg a macskával, aki életében nem utált még senkit jobban, mint engem..

Hiányzik minden szép. De ahogy ezek előtörnek belőlem, a rossz is kibukkan.
A féltékenykedés. Az álmatlan éjszakák, amiket egyedül kellett töltenem, pedig te mégis szorosan mellettem feküdtél.

Nem tudom.








szevasz tavasz, aliz nem tudja.

barát, aki belelát

Mesélek nektek egy fiúról.

Alig magasabb nálam. Kicsit kacsázva jár, magabiztosan. Kezeit nem lóbálja az égig. Ujjai vékonyak, keze törékeny, írásra termedt. Gumiarcú, kedves mosolyú. 

Szeret a Duna parton sétálni. Kavicsokat dobál a vízbe, s van, hogy drágaköveket is. Olyanokat, amelyek egy életnél is drágábbak. Nem önszántából sajnos. Ezeknek az ékszereknek lelke van, amik eltörlik derűs mosolyát. Éjszaka tőlük nem tud aludni, s nappal miattuk nem tud rá nézni senkire.

Elveszett belőle a remény. Minden hitét azokban a drágakövekben tartotta. Belezárta, mintha valami belső hang kérné tőle ezt.

Egyetlen egy drágaköve van, amit a szíve feletti zsebben tart. Ha a parton sétál, a kavicsokat dobálva el is feledkezik arról a kőről, ami ott lapul. Mikor már megy le a nap, biciklire száll, s közben kiesik a zsebéből az a kis smaragd kövecske. Szinte jéggé dermed, mikor meglátja. Csak nézi, jobb lábát a pedálra teszi, és elteker.

Üres zsebbel ér haza. Üres tekintettel dobja le ruháit és fürdik meg.

Csak áll a zuhany alatt, és azt képzeli, hogy a macskaköves utcákon ázik a zivatarban. Megissza az esti kakaóját, és lefekszik. Nincsenek álmai már. Se rosszak, se jók.

Új napra virrad. Ugyanolyan új napra, mint tegnap. És azelőtt, na meg azelőtt. Délután kisétált a Dunához. Egy folyóparti fűznek dőlt, és csak bámult a messzeségbe.

Kezével a füvet simogatta, becsukta szemét, és úgy vette a mértéktelenül tiszta levegőt.

Ujjai közé akadt az a smaragd darab, amit tegnap kiejtett a kezéből. Görgette a markában, s nem nézett rá.

Érdes felülete volt, alig volt nagyobb a kisujja körménél. Apró volt, mégis az egyik kedvence volt.

Ránézett, s akkor látta csak meg, hogy egy apró kavicsot fogdos. Azzal a lendülettel a folyó hullámai közé dobta.

http://www.youtube.com/watch?v=uUWrcFpmI5U

szevasz tavasz, aliz  voltam.

csukott szem, szorult torok

Zokogva aludt el a párnám.
Ilyen keservesen már rég nem sírt senki és semmi miatt. Kifolyt belőle a lélek is.
Könnycseppjei áztatták hajam, és szipogása törte meg az éjszakai csendességet.
Álmomban őket láttam. Szeretteimet, kettecskén.
Először szüleimet. Egy terebélyes tölgyfa előtt álltak. Az öcsém középen, anyukám egy szép rózsaszín ruhában, apukám a kedvenc világoskék ingében. Átkarolta édesanyát, pont mint azon a képen, mikor az ujjára húzta a gyűrűt. Kattant a redőnyzár.
A következő párok a barátaim voltak. Gyuri, Dávid, és Noel. Lányokkal, akiket nem ismerek. Boldogan, ölelkezve álltak egy cseresznyefa előtt. Fáik teli virágokkal, méhecskékkel, az ágakon fecskék csücsültek. A barátaim úgy mosolyogtak, mint még sosem láttam őket. Velem sose mosolyogtak így, ez bizony szerelmes vigyor.
A redőnyzár megint kattant, és eltűntek.

Ott állt Ő egy rózsabokor előtt. Fehér rózsákkal volt teli.
Egyik kezével a szirmokat simogatta, másikkal pedig egy őzgidát simogatott. Mosolygott, pont azzal a mosollyal, mint mikor utoljára láttam. Félmosoly volt, egyik szeme kisebb lett tőle, mint a másik.
Elpirultam, és a fényképezőre szegeztem a tekintetem. Rekesz, záridő rendben. Vízszintes? Vízszintes.
Odafutottam, még mielőtt megtörténik az exponálás.
Megfogtam a kezét, s mire a negatív elcsípte a nap apró sugarait, Ő eltűnt. Egyedül álltam a rózsabokor előtt, de már közel sem volt olyan gyönyörű. A virágok feketébe borultak, és szirmaik vége úgy húzódott össze, mintha megégették volna őket.
A kezem már nem az övét szorította. A markomban egy gyűrű volt. Ránéztem, és láttam a képet, ahogy ott állunk ketten. Ő meg én, az őzikével.
Mint két szerelmes bolond.

Sosem lett közös képünk. Csak annak az emléke, hogy lehetett volna.





szevasz tavasz, aliz csak a fényképész lehet.

idegen szuszogás

Óramű pontossággal pattant ki a szemem.
Felültem az ágyon, a takaró a lábam köré gyűrődött.
Beletúrtam a hajamba, hogy lássak is valamit. Csak a redőnyön átszűrődő fények táncoltak a falon.

Már megint ez a furcsa érzés, hogy nem vagyok egyedül a szobában. A nyakamon érzem hűvös szuszogását.

Inkább visszafekszem. Azzal a lendülettel visszadőltem a párnámra, becsuktam a szemem, a hajamat kihúztam a nyakam alól és megfogtam a kezét.
Átfordultam a másik oldalamra.
Az orrunk összeért, és libabőrös lettem. A szabad kezével magához húzott, és homlokon csókolt. Hozzábújtam, szorosan öleltem, mintha az életemet óvnám. Még mindig csukott szemmel gabalyodtam bele.
Látni akarom - gondoltam, és kinyitottam a szemem.
Mikor megláttam az idegent, egy pillanatra megijedtem.
Ki ez? Vagy egyáltalán miért néz rám így?
És hogy hívják, és mit tett velem?
egyikre sem tudtam a választ. Mégis még mindig belé kapaszkodtam.
Fülembe súgott egy történetet egy lányról, aki az álmait kergette, de sosem érte el őket.
Ujjaival terítette szét tincseimet a párnán. Megcsókolt.
Olyan volt, mint egy szem cseresznye. Édes. Meleg. Friss. Tavaszi.

Felriadtam álmomból. Két lábra álltam, és nyújtózkodtam egy hatalmasat.
Nem tudom ki volt ő.
Talán csak egy szem cseresznye.




szevasz tavasz, aliz már nagyon várt!

léteznék.

A napok egyre sűrűbbek.
Történik a semmi.
Történik az, hogy ellökök mindenkit, és történik az, hogy megijesztek mindenkit.
Vagyok valaki, aki nem tud megküzdeni a sztereotípiákkal.
Valaki, aki megbetegszik a tavaszi téltől.

Hol jársz tavasz? Napsütésre szomjazom. Zöld illatra, friss rózsaszín virágokra.
Mi ez a szürkeség?
Mi ez a mocsok, ami körbevesz?
És mi ez a hatalmas düh, ami fortyog bennem?

Változom azt hiszem.
Valami olyan bújik elő belőlem, amitől eddig óvtam magam: teljes mentesség.
Megszűnt a szükség, hogy szeressek. Már nem kell szeretnem senkit. Az a pár ember, aki viszont szeret, azok a régi énemet látják, s kapják majd. Az ismeretlenek pedig hidegen hagynak.
Csalódtam én már sokat.
De ez a hét a teteje volt mindennek. Ez már a mazsola a habon, és a túlcsordult pohár első kibuggyanó cseppje.

Elég volt mindenből. Magamért élek, nem másokért.







szevasz tavasz, aliz hív téged.

2008. március 21.

Csörgött a telefon, álmosan nyúltam felé.
Hajnal 2 volt, még épp csak belemerültem abba az édes álomba.
-Háló?
-Kelés van Bucika 20 lettél! Vénülsz jajaj!
-Jézusom Aliz hagyj aludni, mert így nem fogok tudni eléd menni, aztán majd durcáskodsz vasárnapig!

Vigyorogva feküdtem vissza. Talán egy köszönöm kieshetett volna a torkomon, ha már eddig fenn maradt, és rám gondolt.
Jó lenne ha mindig így gondolna rám. Szeretem őt.
Mindegy, inkább alszom, mert sosem fogok tudni felkelni kilenckor.
Mikor kinyitottam a szemem, a napsugarak szinte égették. A kedvenc pulcsiját veszem fel, és a kék farmert. A sapka sem maradhat ki. -Jó ez a piros, nagyon eltalálta a karácsonyi ajándékát a kis gyagya.- Fel a cipőt, aztán indulás, mert elkésem.
Szép lesz a mai nap. Jön, hogy boldogság töltse be az ürességet.
Hónapok óta nem láttuk egymást. A szülinapja óta egyszer találkoztunk, akkor is csak egy fél napra, és akkor is esett az eső. Most egy egész hétvégét lesz itt. Talán nem ijesztem el.
Végre itt a lehetőség. Itt a lehetőség, hogy végre megtudja. Érzem, hogy nem felesleges az, amit érzek. Mégis valahol bújkál bennem a kisördög.
Nem akarom elveszíteni. De azt sem, hogy másé legyen.
Fiatal még, de valahogy mégis. Ő az, aki kell. Minden mozdulatom mellől hiányzik..
Gondolataim csak úgy röpülnek az idővel. Itt állok, és várok. Jön a vonat, jön a mosoly.
Várom.

Rám csapta a telefont. Olyan hideg volt. Most biztos haragszik, hogy felkeltettem. Nem baj, holnapra úgyis elfelejti.
Én már nem igazán tudok aludni.
Szétizgulom a csöpp fejem. Nem tudom, jó ötlet-e pont a szülinapján találkozni. Inkább innia kéne a többiekkel. Nem rám pazarolnia egy egész hétvégét.
Meg vajon mi lehet azzal a csajjal? Hogy is hívják, talán Petra..? Áh mindegy. Hülye liba. Bárcsak ne törte volna így össze Dávidot.
Madárszóra ébredtem. Jó nap lesz! Vonat, Dávid, Szeszi.
Remélem megint kicsit jókedvre derítem szegényt. A legjobb formámat kell hoznom, hogy boldog legyen a 20. szülinapja.
Mikor már a cipőmet húzom, eszembe jut, hogy a fogkefém még a fürdőben van. Halkan lopakodok be cipővel a lakásba. Ha anyu észreveszi lenyel egyben.
A vonaton azt a mackót simogattam, amit ajándékba viszek neki. Fekete hatalmas mackó. Szinte nagyobb volt a nagy golyó fejemnél is. Barátságos kis gomb szemek, és puha pocak. Végülis ez kell egy 20 éves férfinek. Egy mackó. Egy bolond lánytól.
"Bár adhatnék többet" -gondoltam. Egy ölelést, ami csókot vált.
Úristen már megint hl jár a fejem?! A legjobb barátom. Az is marad, mindörökre.
Felveszem a dzsekimet, és leugrok a vonatról. Próbálok úgy menni, hogy az emberek takarjanak.
Hogy meg fog ijedni, hogy hol vagyok!
Felnevetek, és egy kék szempárral találkozik az enyém. Lebuktam. Már megint a hangos kacagásom buktat le.


Hol van már? Lekéste volna? Ugyan, akkor felhívott volna.
Nocsak nocsak.. hogy bújkál azzal a hatalmas mackóval. Na jó, úgy teszek, mintha nem látnám..
Mit kuncog? Muszáj odanéznem. Imádom, ahogy vigyorog a kis vámpír fogaival. Zabálnivaló.


Odafutottam, és a nyakába ugrottam. Nem igazán tudom, miért, ez csak úgy jött. Nem kell megmagyaráznom! Hiányzott nekem. Nagyon.


Sosem öleltem még ilyen szorosan. El sem akarom engedni ezt a lányt. 

-  Szia Husi. - a fiú hatalmas cuppanós puszit nyom a lány arcára.
- Szia Déw. - mondja mosolyogva.




Bár lett volna eszünk akkor. Bár lett volna elég bátorságunk.
Talán most a 25. szülinapodat ünnepelhetnénk.

Még most is szeretlek.

szevasz tavasz, aliz voltam.

‎"azért írj, hogy sose vessz el."

Jársz a fejben, mintha már ide születtél volna.
Régen volt már az ölelés. Az első őszinte ölelés.
Nem tűnsz el, pedig már lassan utállak. Utálom, hogy te irányítassz minden érzést bennem. Utálom, ahogy rám törsz álmomban, és utálom azt, ahogy nézel rám közben.
Barátod voltam, nem szerelmed, mégis visszajársz. Hagyj békén, mert nem tudok létezni.
Hiába kérted, hogy írjak minden nap. Hiába kérted, hogy számoljak be mindenről. Mi lett a vége?
Elmeséltem mindent, és ellenem használod most fel. Nem elég, hogy elvesztettelek, de még el is rendezed, hogy ne kelljen más. Csak te.
Hogy sose vesszek el... nem veszek el, mert ketrecben tartassz.
Haragszom rád, és magamra. Haragszom rád, mert kihasználod a lelkem. Bennem élősködsz, mint valami parazita. Takarodj az életemből. Elég volt sírni utánad, elég volt az is, hogy a baleset után anyukád szemébe nézzek.
S hogy magamra miért haragszom? Mert még mindig hiányzol. Hiányzik, hogy nem lesz ember, aki megbízzon bennem. Hiányzik, hogy valaki annyira szeressen, mint te.
Vagy, hogy legalább én szeressek annyira valakit, mint téged.

Képtelen vagyok, mert nem hagyod. Belém költöztél, lassan úgy érzem én leszek te. A viselkedésed, a megnyilvánulásaid, most az én vonásaimat mutatják.

Belebetegszem. Hagyj végre békén.

Szentimentálé

6.

A lány akkor a férfi nyakába ugrott, és keserves zokogásba kezdett.
Nem tudta, mi a valóság, nem tudta, most álmodik-e?
- Ugye tényleg itt vagy? Csípj meg, s ha felkelek, nem akarok többé élni. Ugye az egész történet csak egy elégett papírra vetett történet?
- Itt vagyok, hisz látod. Hittél a csodában, így megajándékozott Téged. Megtörtént minden, de te megmentettél, és utánam jöttél. A szarvas pedig hármónkat mentett meg. - és egy könnycsepp gurult le csontos arcán.
A lány a hosszú ölelés után teát készített, a szokásos kancsóval, a szokásos mate teafűvel. Közben azon gondolkodott, miféle csodának voltak tanúi... az a szarvas. Az a vad teremtés annyira csodálatos volt, úgy ragyogott, mint a tavaszi napkelte, és olyan szelíden sétált oda hozzájuk a hóba. Elolvadt körülötte minden, s virágok bújtak ki léptei nyomán. Agancsain öklömnyi bokrocskákban virágzott a cseresznyevirág. A halvány rózsaszín illatos kötegekből hullottak a szirmok és a virágpor, mikor a férfi testéhez ért a szarvas. Hideg bőrét betakargatták, és a fagyos szempár mögül újra előbujt az a vérpezsdítő tekintet. Mikor már az utolsó virágszirom is lehullott a pompás állat agancsairól, lefeküdt, fejét a férfi kezére tette, és elaludt. Olyan szépen és csendesen pihent meg, teste nm hűlt ki, csak fakult a kép. Egyre homályosabb lett, míg a végén teljesen eltűnt. Beleveszett a téli fehérségbe, s az a kevés tavasz is elszállt, mit magával hozott. Hogy őrangyal volt-e? Minden jel arra mutat.
- Forr a víz Szentimentálé! - szólt a férfi az elvarázsolt lányra.
A lány odakapott, és jól meg is égette a kezét, és szentségelve tolta kezét a hidegvizes csap alá.
- Minden rendben? Segítsek? - kérdezte Hunter.
- Nem, dehogy, jól vagyok.. De te hogy vagy? - kérdezte feleszmélve, hogy tényleg itt van a konyhájában megint a férfi.
- Minden a legnagyobb rendben! Amíg aludtál Hunterrel a szarvast kerestük az erdőben.
A lány csodálkozva nézett, még a teát is visszaköpte a bögrébe:
- A szarvast? Ő eltűnt... nem láttad, hogy mennyire más volt, mint egy átlagos szarvas? Hiszen virágzott az agancsa!
- Túl sokat alhattál, vagy talán lázas voltál akkor ott kinn. Az egy közönséges szarvas volt. - állította a férfi.
A lány beleszürcsölt a csészébe, és kinézett az ablakon. És azt suttogta:
- Vakságot nem hazudok.
- Tesssék? - kérdezte a férfi.
- Semmi, csak dudorászok. - vágta rá gyorsan a lány. Szinte meg sem várta a kérdést.
Leült a kanapéra, ahova aztán a farkas is odafeküdt. Fejét a lány combjára hajtotta, és ott szuszogott békésen. A lány puha kezeivel a farkas füleit simogatta, bundáját pödörgette, mint kislányként az anyukája haját lefekvés előtt. Sok minden kavargott a fejében. De mégis a legjobban az zavarta, hogy a férfi csak egy szarvast látott. Nem pedig azt a csodát, amit a lány és a farkas.
Hunter össze vissza mocorgott a lány ölében, végül felült, Szentimentáléra nézett, és félredőlt buksival nézett rá. A lány ránézett, és azt mondta:
- Tudom, hogy te sem érted. De miért nem látta? Nem hinne a csodákban? Az olyan szörnyű lenne...
A farkas megnyalta a lány arcát, jelezve, hogy érti, és odafutott az ablakhoz.
- Ki akarsz menni Hunter? - a lány kérdésére, hangos vonyítás volt a válasz.
A farkas kifutott a hóba, s most kivételesen a lány is vele tartott. Sáljába bujtatta pici orrát, és kabátjának mélyére kezeit. A fenyvesek között bóklásztak. A lány megsimogatta minden fa törzsét, ami mellett elhaladt. Élőnek érezte az erdőt, s annak minden részletét. Közben a férfira gondolt, vajon mit csinálhat odabent egyedül?
Talán rájön, hogy nincs tisztában azzal, amit átélt.

Csak az ajtókilincs kattanására lett figyelmes, s azon töprengett, a lány miért ilyen nyers. Hiszen megmentette őt a biztos haláltól. Sírva borult a nyakába, s láthatóan örült. Arca csak akkor szürkült el, mikor a szarvasról kérdeztem.
- Szentimentálé mindig is álmodozó volt. Talán egyedül kellene kicsit hagynom. Talán jobb lesz, ha elmegyek. - gondolta magában Hunter - De ha itt hagyom soha többé nem fog rám emlékezni. Azt fogja hinni, álmodta, hogy életben vagyok. Nincs senkije. Nem hagyhatom itt, egy róla m elnevezett farkassal.
Ezerszer végig gondolta, és végig futotta az eseményeket. Kereste a hibát, hogy mi volt az az apró tüske. Aztán rájött:
- Utána kell mennem. Most!
Azzal felkapta kabátját, sapkáját majdnem az orráig húzta, és kevés kellett ahhoz, hogy elessen a verandán. Futott az erdőbe, s meglátta a lányt pár méterre. Hunter nem volt mellette, helyette egy őzet látott. A lány a kezét nyújtotta felé, gyengéden suttogott hozzá:
- Gyere szépség, ne félj tőlem.
Abban a pillanatban újra belészeretett. Elvarázsolta az a kép, ahogy az őz felé nyújtja karját, szinte majdnem beleesett a lábszárig érő vastag fehérségbe, de ő akkoris meg karja érinteni a vadat.
Hunter csak mosolygott, és legugolt, hogy véletlen se zavarja meg őket. Akkor halk ropogást hallott a háta mögül. Hátranézett félszemmel, s a másik Hunter osont felé. Mikor tekintetük összeért, a farkas megtorpant. A férfi akkor látta meg csak, milyen különleges szemei vannak a fiatal farkasnak, s a kezét nyújtotta, és Hunter gyengéden alábújt. Kemény kezei csak úgy súrolták a puha bundát. Azután ketten figyelték a lányt.
Az őz még mindig félt, de folyamatosan közelebb lépkedett. Kicsit bizonytalanul, de végül mégis egymáshoz értek. A lány mosolya mindent elárult a két leskelődőnek. Szerelmes ebbe az életbe, amit itt él.
Hunter megértette, hogy Szentimentálé már megbékélt a bánatával, s most új életét óvja tőle. Óvja, s vigyázza, hiszen az előzőt nem bírta szebbé tenni.
A két Hunter óvatosan felállt a hóból, és lassan lépdeltek a lány felé, mikor a férfi lába alatt egy ág roppant meg, mindketten ledermedtek, s a lány az őzzel ugyanoda pillantottak. Az őz, Huntertől ugyanúgy riadt meg, mint a lány a férfitől. Vadak, s vadászok szemtől szembe.
- Ők barátok, nem bánthatnak minket. - suttogta a lány, saját maga nyugtatására, s simogatta tovább a vadat.
Hunterék egyre közelebb jöttek, de az őz még mindig Szentimentálé érintését élvezte. Mikor a farkas már csak egy lépésre volt a vadtól, jól megnézte. Hatalmas barna szemein tükröződött a félelem, amit a lány érintése meg-meg tör. Foltos hát és vékony lábak; menekülésre született. Megszaglászta az őz lábait, mire az lehajolt a farkashoz. Összeért az orruk hegye, és abban a pillanatban eltűnt az ijedtség az őz szemeiből.
- Mintha kezetfogtak volna! - mondta a férfi.
- Igen, megbarátkoztak. - nézett rá a lány. Talán ilyen szépen, és boldogan nem is nézett rá soha.
Hunter megfogta a lány kezét, és ketten visszasétáltak a házba. A kanapén melegedve aludtak el, pont úgy összegabalyodva, mint mikor Hunter megjelent a lány erdei házikójánál.


7.

Mihelyst Szentimentálé álombazuhant, Hunter nyitotta ki szemeit. Tekintete még álmos volt, és azon töprengett, milyen jó így hárman összekuporodva feküdni. A lány hajzuhatagja eltakarja mellkasát, lábaik összegabalyodva. Egyik kezével a lány hátát a tartja, a másikkal a vállát simogatja, s közben hallgatja az erdő  apró neszeit. A madarak csiripelnek, csacsogják, hogy "szép időnk lesz!". Hunter és a lány lábánál kucorodik Hunter. Szinte egy tökéletes kör alakban húzza össze magát, és hangos szuszogása töri meg csak a hatalmas csendet.
A férfi addig simogatta a lányt, míg az fel nem kelt. Szentimentálé ránéz. Tekintetük egymáséba fullad, és szavak nélkül kívánnak szép reggelt egymásnak. Hunter fejében még mindig az a nap járt, mikor Szentimentálé elutazott. Sosem értette meg igazán a dolgot, de megkérdezni sem akarta. Félt, hogy a lányban olyan sebeket tép fel, amik már majdnem begyógyultak.
Szentimentálé persze látja, hogy valami nyomja a férfi gondolatait:
- Baj van?
A férfi erősen rázza a fejét, és egy kicsit erőltetett mosollyal válaszol, de a lány nem hagyja:
- Még mindig az érdekel, igaz? Hogy miért jöttem el?
- Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.- mondta, kissé cinikusan Hunter.
- Jobb lesz talán, ha megosztom valakivel. - bújt hozzá a lány, és közben a férfi kezébe kulcsolta a sajátját. - Emlékszem minden pillanatára. December 4-e volt. Furcsa módon még az első hó nem esett le. Anyu aznap sokáig dolgozott, apu pedig otthon aludt, mert éjszakás volt előző nap. A szobámban kitakarítottam, és a kupi legalján megtaláltam a faház kulcsát. Már 2 év óta próbáltam valakire rásózni a házat. Mindent megtettem annak érdekében, hogy a városban maradjak, és hogy helyre hozzam azt, amit tulajdonképp nem is lehet. Átgondoltam, és bepakoltam egy táskányi meleg ruhát. Kötött pulcsikat, farmert, a bakancsomat. Mindent, amire szükségem lehet majd az erdőben. Talán túlbecsültem a dolgokat, hiszen tél elején kiköltözni a még hidegebb erdőbe, nem egy okos döntés. De mégis menekülni akartam Vancouverből.
- És pont a 21. születésnapod előtt? Pont akkor jöttél rá, hogy menekülnöd kell, amikor következő nap mindenki téged keresett volna a kívánságaival? - vág közbe Hunter.
- Hadd folytassam...- mondta Szentimentálé, mire a férfi bólintott. - Nem emlékeztem, hogy következő nap van a szülinapom. Elhiheted, hogy a legcsendesebb módot kerestem arra, hogy elmenjek. Senki sem volt otthon, a redőnyömet lehúztam, írtam egy cetlit anyának, hogy ne aggódjon értem, és elindultam. Igen tudtam, hogy negyedike van, de kiment a fejemből, hogy ennél rosszabb időpontot nem is találhattam volna. Nem gondoltam, hogy így magába bolondít az erdő. Gondoltam pár nap telefon, internet, és nyüzsgés nélkül, és aztán majd visszavágyok a városba.
- Négy éve történt. - szól ismét közbe Hunter.
-Tudom, de folytatom..- Hunter bólint - szóval, összepakoltam és a táskámat a hátamra tettem. Elindultam a városból kifelé, a kikötőig gyalog mentem, aztán felszálltam a kompra. Leültem a legelejére, és csak néztem, ahogy szeljünk a vizet. Csodálatos volt. Azt a pillanatot, csak egy idős férfi törte meg:
- Kér egy forró csokit a kishölgy? - kérdezte barátságosan.
Persze elfogadtam tőle, és közben beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte merre visz az utam, és én készségesen elmeséltem az addigi utamat. Felajánlotta, hogy Port McNeillig elvisz, ha már úgy is arra felé van fuvarja. Frank bácsi házisajttal és tejjel üzletelt. A saját vállalkozását egyedül csinálta. A mai napig nem értem, hogy bírt mindent egyedül csinálni, de elvarázsolt a kitartása egy életre.
- De McNeill-től Port Hardy -és a ház- még közel 50 km-re van..- vágta rá Hunter.
- Maradj nyugton, még a felénél sem tartok a történetnek. -szólt rá a lány, és folytatta:
-Az úton rengeteget beszélgettem az öreggel. Megkóstoltam az összes sajtot, amit csak készít. Még ajándékba is adott egy-két tömböt, mikor elbúcsúztunk. Sosem felejtem el az öreget. McNeill egyik külvárosi benzinkútjánál tett ki, ahol egy kék bicikli támaszkodott a falnak. Nagyon megtetszett, de ellopni bárki holmiját sosem lenne elég merszem. Bementem a benzinkút boltrészébe, ahol a pult mögül egy szőke hajú helyes srác vigyorgott rám. Megkérdeztem tőle, kié a bicikli? Erre azt felelte:
- Az enyém, de eladó..csak sajnos senkinek sem kell. Errefelé a hó miatt nem lehet vele sokat tekerni.
- Kár, hogy nem tudnám megfizetni.. Nagyon tetszik, mindig is egy ilyen biciklire vágytam. - mondtam.
- Hát cserébe is benne vagyok. Tetszik az órád. - s rámutat az órámra, amit még egyik régi szerelmemtől kaptam.
- Áll az alku! - vágtam rá sebesen, és már vettem is le az órát.
A fiúval még beszéltünk pár szót. Megmutattam neki, hogy az órát mindig fel kell húzni, különben leáll. Nagyon hálás volt. Biztos ajándékba vitte valakinek az órámat. Elmagyarázta melyik a legegyszerűbb útvonal Port Hardy-ba, de javasolta, hogy azért a stoppolást se hagyjam abba, különben mire Hardy-ba érek, letörik a lábam a sok tekeréstől. Nevettünk egyet, és elköszöntem tőle.
El is indultam.. hol sétáltam, hol pedig tekertem, de a stoppolás nem igazán ment, ugyanis egyre kevesebb autós járt erre. Már nagyon fáradt voltam, mikor egy szürke családi autó állt meg mellettem. Egy nő és két gyerek ült benne. A nő kiszólt az ablakon keresztül:
- Merre mész?
- Port Hardy. - válaszoltam röviden.
A nő nem szólt semmit, kiszállt, és felsegítette a biciklimet a csomagtartóra. Beszálltunk, a nő pedig a kezét nyújtotta felém:
- Elizabeth vagyok, ők pedig Lilly és Sam.
- Örvendek, köszönöm, hogy elvisznek.
Elizabeth kicsit furcsán nézett, mikor rájött, hogy én nem mondtam a nevemet. De nem hozta szóba.
- Mit csinálsz Port Hardy-ban? - kérdezte a két kislány kórusban.
- A papám házához megyek. Valójában Hardy mellett van az erdőben..
- Abba a koszos kis házba? Hiszen az már mióta lakatlan. - mondja az anyuka.
- Tudom, épp ezért megyek, hogy ne legyen az.
- Ilyen késői órán nem fogom engedni, hogy a sűrűben mászkálj egy biciklivel meg egy táskával.. amióta környezetvédelmi terület lett, nem csak őzek és nyulak mászkálnak, hanem farkasok és medvék is. Inkább az estét töltsd nálunk. Reggel pedig újult erővel vághatsz neki a kalandnak. - ajánlotta fel Elizabeth.
- Hát az anyukám azt tanította, tudjak nemet mondani, és hogy ne legyek pofátlan. Így is rengeteget segít azzal, hogy elvisz Hardy-ig.
- És azt nem tanította meg az anyukád, hogy késő este nem kellene a vadonban csatangolnod? - kérdezte, aztán együtt felnevettünk.
Elfogadtam a meghívást, és a lányok szobájában aludtam, az ő kérésükre. Meséltem nekik este, olyan volt, mint mikor Adam kicsi volt. Folyton egy ágyba aludtunk, pedig külön szobánk is volt.
Reggel, a lányok keltettek, hogy menjünk le reggelizni, és utána megmutatják a lovaikat. Hihetetlen cserfes kislányok voltak. Este nem igazán tűnt fel.. fáradtak voltak nagyon.
Miután megreggeliztünk, és körbevezettek a farmon, elköszöntem tőlünk, édesanyjuknak megköszöntem a törődést, felpakoltam magamra a táskámat, és a biciklivel elsétáltam a bekötőútig. Felszálltam a biciklire, és az ötödik földútig eltekertem. Szörnyű izomláz volt a lábamban, így mindegyik tekerésnél úgy fintorogtam, mint aki citromba harapott. Bár láthattam volna magamat kívülről. Kinevettem volna magamat.
Amikor a kisösvényhez értem, leszálltam a bicikliről, és a vállamra vettem. Elkezdtem befelé indulni, és csak reménykedni mertem, hogy jól emlékszem, hogy ez az az út, ami a házikóhoz vezet. Hosszú séta után, már gondolkodtam, hogy visszafordulok, de aztán megláttam egy öreg fenyőt, amire még kislányként egy házikót véstem. Akkor már tudtam, hogy közel a tisztás, aztán pedig a ház.
Mikor megláttam a tisztás végén a házat, pont olyan volt, mint régen: Széles tornác, hatalmas ablakok, sátortető, és kővel kirakott kémény. A táskámat ledobtam a tornácra, és a kulcs után kutattam. Bejöttem, és minden olyan volt, mint ahogy nagyapa hagyta. Mint ahogy most is áll.
- Gyere. - mondta Hunter, és felállt. Kezét nyújtotta.
- Mit csinálsz? - kérdezte a lány.
- Csak gyere, ne légy már mindig olyan kíváncsi. - mosolygott a férfi.
Átpakoltak mindent. A kanapét betolták oldalra, hogy lehessen a kinti szépséget csodálni róla. A konyhában kicserélték a polcok tartalmát, a hálóban új ágyneműt húztak, és az ablakhoz tolták az ágyat.

Szentimentálé az ablakra meredt, mikor meglátta a szarvast. Hátrafordult, és szinte kiabált:
- Hunter, nézd!
De csak a farkas futott oda, és hangosan ugatott a szarvasra. De az csak nézte őket. Bámulták egymást percekig, mikor a lány suttogva szólt megint:
- Hunter!
Semmi válasz. Sarkon fordult, és kifutott a nappaliba. Senki sem volt ott. kirohant mezítláb a teraszra, de ott sem volt a férfi.
A ház végébe ment, hogy megnézze a szarvast. Lábánál végig kísérte őt a farkas. Mikor a ház sarkához értek, mindketten kikukucskáltak, de a szarvas már sehol sem volt.
Szentimentálé mellkasába olyan fájdalom égett, mint mikor látta Huntert lezuhanni a szikláról.
Belehasított a valóság.
Visszament a házba, és szétdobált mindent, hogy valami nyomot találjon, hogy a férfi igenis ott volt. Hunter-hez kiabált:
- Hol a sapka?
Azt a sapkát kereste, amit a farkas hozott neki. De az állat csak nézett, nem értette, mit keres pótmamája. Szentimentálé zokogva kérlelte a farkast, hogy vigye oda neki a sapkát, de szegény Hunter-nek fogalma sem volt, mi történik.
Kiszaladt a tisztásra, hogy megnézze a helyet, ahol Hunter-rel feküdt, és ahol megjelent a szarvas. A sapka, és még jó pár ruhadarab hevert a vértől színes rózsaszín hóban. A lány akkor jött rá mi történt.
Hunter meghalt. Hiszen már rég halott volt, mikor lepihentek a rét mellett. Amikor megjelent a szarvas, nem Hunter menekült meg, hanem ő maga. A szarvas egy őrangyal volt. A szarvas, amit a vadász ejtett el, s most a vadász lett szarvassá. S mivel a farkas hordozta a nevét, úgy érezte, megmenekültek, és minden boldogan alakult.
Szentimentálé keserves sírása elhalkult, a farkashoz bújt:
- Te már boldogulsz egyedül is Hunter. - suttogta a farkas fülébe.
Felállt, és a szirthez ment. Széttárta karjait, mintha madár volna, s levetette magát a mélybe.





Talán írok egy boldog véget, ha egyszer arra kerekedik a történet.


szevasz tavasz, aliz voltam.

january the 11th

Kopogtak az esőcseppek a vonat ablakán. Hideg volt a kabinban, mégis egy szál polóban ült törökülésben.
Nem kért senki helyet magának, nem kért senki választ. Egyedül volt, mint a kisujja.
Fejében olyan vizek viharai tomboltak, melyeket, még a mesekönyv sem bír el; szemein át próbáltak kitörni. De hiába.
Nem csordult semmi, csak végtelen ürességet látott mindenben. A tájban, a sinekben, a fák között bújkáló vadak tekintetében. Nem félt attól, hogy bárki meglátja ebben a közömbös állapotban. Már nem érdekelte a mosolya, sem pedig az álarca, mit oly csodás módon használt. Őszintén eltűnt a tejködben. Hagyta, hogy az önsajnálat egy olyan mély helyre sodorja, amit még a holtak sem ismernek.
Felriadt, és csak az állomás hangját kapta el a füle. Süketítőnek érezte az összes apró kis neszt; mégsem fintorgott arcával. Élvezte a fájdalmat a gerinc minden egyes receptorával. Figyelmesen kerülte az embereket, de az arcukat most keserűen megvetette. Nem mosolygott vissza a köszönésekre. Nem szólt egy árva szót sem. Csak arra gondolt, amit az elmúlt 12 órában tudott meg:


Az előző nap találkozott egy fehérruhás alakkal. Ismeretlen volt, kezeit háta mögött kulcsolta, akárcsak valami hentes. Szemein a pokol tüze égett, mégis szavai nyugtatónak tűntek.
Olvass bele a könyvbe..- mondta a fehérruhás alak- a sorsod könyvébe.
A lány furcsán nézett, és elgondolkodott: ~ Elolvasnám, hogy mi történik holnap, elolvasnám életem legfontosabb eseményeit. Elolvasnám, hogy hívják majd a férjem és a gyerekeim. Persze a rosszat is látnám ugyanúgy.. Megéri vajon?
A lány úgy döntött, elolvassa a könyvet, ott ahol kinyílik. A többit pedig meglepetésként meghagyja magának. Úgy gondolta, így eleget tesz kíváncsiságának, és lelkiismeretének egyaránt.
Ám a fehérruhás alak, kicsit sem volt olyan patyolat, mint öltözéke mutatta. Az ördög volt maga. Szarvait sapka alá bújtatta, patáit fehér cipővel álcázta. Megbabonázta a könyvet, s a lány holnapjánál nyílt ki.
A lány mosolyogva kezdte olvasni az oldalt, de mire befejezte, könnyek gurultak le arcán. Rájött, élete egyik legszörnyűbb napja lesz a holnap, és soha sem fogja megérezni milyen az, amit elveszít.
Egy álom fog széthullani holnap. - suttogta magának.


Nem tudta eldönteni, elmondja-e barátainak, mennyire bolond volt, hogy elolvasta könyvét. Elmesélte volna, hogy tudják, nekik sosem szabad elfogadni egy ilyen ajánlatot. De valahol úgy érezte, nem akar ő már semmibe belefolyni. Csak várni a halált.
Várni az utolsó lap, utolsó írásjelét. Minden egyes napot úgy megélni, hogy senki se lássa, mi a baj, hogy senki se lássa a fájdalmat. Hogy senki sajnálatát ne kelljen elfogadnia.
Egyetlen dolgot nem gondolt még át. Azt, hogy akik szeretik, és törődnek vele, észre fogják venni, mi történik. Észreveszik a sápadt arcon, a mosolyra éhező szájon, a fantáziába menekülő szemeken. S ők megérdemlik a valóságot, bármennyire is fájhat kimondani az ilyesmit.
Egy mosoly, erőt adhat egy másikhoz. Nem kell elmerülni a viharban, és nem kell úgy éreznie, hogy nincs aki megkérdezné: " jobban vagy? "  Mert aki számít, megkérdezi, belesúgja fülébe, mikor senki sem látja. Titok marad a félelem, és átveszi helyét a gondoskodás.







Nehéz lenne nélkületek megélni a történteket. 
Szeretlek benneteket.




szevasz tavasz, aliz  kíváncsi volt.

szesziszeg

Érdekes, hogy az élet, olykor-olykor elvesz dolgokat tőlünk. Elveszi a rajongást, a tüzet. Elveszi a barátokat, és a szerelmeket. Mégis, ahogy az idő múlik, Sors Urfi megszán minket, és visszadja sorban ezeket.

Szólhat erről ezer mese, és történet, de olyan igazi, mint az enyém, egyik sem lesz.

Fel, s alá járkált a lány. Nem volt benne félelem, csupán izgatottság. Ijedtség, hogy az a hely, ami a pokolnak számított, most újra megmutatja foga fehérjét. Újra belemar, és kitépi szívének egy apró kis darabját, megrágja, és kiköpi a folyóba. Vér fog folyni és nem lesz kék az ég.
Felvette ruháit, és sálba csomagolta magát. Fel szállt a vonatra, gondolkodás nélkül, és aludt, míg el nem érte a tábla határát. Álmodott valami komor sötét helyről, de már ez sem érdekelte.
Ott akart lenni, és szembenézni aggályaival. Pofont adni a helynek, és újra látni a folyót, ami akkor régen elmosta a szép emlékeket.
Nem volt egyedül. Vele volt Sors Urfi új küldöttje, aki kézenfogva kísérte őt az éjszakában. Nincs benne semmi érdekes. Mégis valahogy olyan más, mint a többi ember.
Mosolya kicsit sem hazudik. Kezei hidegek, lapockája zöld, és felemás zoknit hord. Szereti a kávét, és a bagarettát, no meg a játékot és a jó filmeket.
A lány maga sem tudta, miért olyan érdekes neki a küldönc. Csak annyit tudott, magának akarja tudni, hogy az a mosoly sose hagyja el. Ijesztő, hogy a lány már fogalmazni sem tud.
Fejetetejére állt, s most tényleg olyan, mintha Csodaországban lenne, hiszen Sors Urfi térkép gyanánt a fiút küldte.





csilliószor Szeged!


szevasz tavasz, alzi voltam.

a bejegyzés címe: utazó

Utazik a vonat, a busz.
Utazik a hajó is.

Utazik Aliz, utazik Berci,
s velük együtt a mosoly is.


Félelmeik otthon ülnek a szürke szobában.
Ijesztő az ágy és a pihenés. Vár az ismeretlen, az új. Vár minket mindenki. Vár Kecskemét, Pest, Veszprém és Pécs ugyanúgy. Magához ölelnek az emlékek, és simogatva fájnak.
Szeretnék még itt is és ott is lenni. Mindenhol, mindenkinek ugyanaz a bolond lány lenni. Hogy szerelmesek legyetek megint, hogy féltsetek, hogy bátorságot nyerjünk a másik aggályaiból.
Erőt nyerni a vitákból és mélységesen beszippantani az illatokat, hogy egy életre emlékeztessenek rád. Hogy fájjon a távolság, hogy ne keressek más utat. Hogy végre ne várjak semmire, csak csináljam.


Elég volt!
Nem álmodozni kell, hanem megélni minden pillanatot, mert a pillanat eltűnik, s csak a fejünkben játszódik újra, és újra. Csilliószor néztem vissza, az öleléseket, a csókokat, a nevetéseket.
A rossz már elmúlt.
Nincs többé szerelem.



szevasz tavasz, alzi voltam.

képzeltem

A kulcsot a zárba véste, fordít, és kattan.
Kilincsre emelte barátságosan kis kezeit, és lábujjhegyen lépett be a lakásba.
Egy szoba volt, alig több. Ágy és szekrény. Takaró és kispárna, szekrény és íróasztal. A falak tengerszínűek, a parketta recsegett, az ablakok pedig homályosak voltak.
A falakon mindenütt képek. Kis kép, nagy kép, teli és üres keretek mindenhol. Az íróasztalon egy csorbult csésze, aljában még ott volt a reggeli tea íze. Mellette egy toll, egy ceruza és egy rakás összegyűrt papír. Szinte már hegyként tömörültek össze. S egyiksem volt üres.
A lakás minden szegletében ott volt az élet, ott volt a szenvedély. Csak épp ott nem, ahol Ő állt.
Puhatalpú vászoncipőben, kék farmerban, fekete szövetkabátban. Ott állt, hatalmas sárga sál mögé bújtatva azt a csintalan mosolyt, és csak arra figyelt, hová tűnt mindenki?
Levetette hófehér bojtos sapkáját, a sálát nyakáról letekerte, és még mindig lábujjhegyen állva figyelt. Egy pisszenést sem hallott. Ruháit a szobában széthordta, és közben a fürdőben engedett magának forró vizet. A konyhában sem talált senkit, se az ágy alatt.
Mikor már teljesen levetkőzött, törölközőbe tekerte magát, haját leengedte, talpáról a szöszt lesöpörte, és óvatosan lépett a forró vízzel teli kádba. Belefeküdt, fejét hátra borította, smaragd szemeit lehunyta, vett egy mély lélegzetet, és elmerült a vízben. Vörös festéket úgy engedte a haja magából, mintha vér oszlana fátyolosan a vízben. Nem kapkodott levegőért, érezte, hogy a víz magához húzza, és élteti.
Elképzelte, ahogy a hatalmas kék óceánon lebeg. Egyedül, csendesen, hullámzó testtel.
Mindig is félt a víztől, kicsi kora óta nem szerette. Tizenévesként sem mert túl messzire menni a Balatonba. Valójában semmilyen vízbe, és most a legnagyobb vágya, hogy a víz magába fogadja úgy, ahogy a sellőkkel teszi. Elmarja őket a szárazföldről, mikor senki sem figyel épp rájuk, s gyermekévé fogadja őket.
Szinte már a szíve sem dobogott, mikor megtört az álomkép.
Fuldokolva vette a levegőt, és mikor felnézett egy kék szempár fogadta. A meleg párától semmit sem látott, és szemei is már vörösek voltak a habos víztől. Mikor feleszmélt, a kád szélébe kapaszkodott, de az a szempár már sehol sem volt. Kimászott a már hideg vízből, és törölközőt terített magára. Lábairól és hajából folyt a víz, de ez cseppet sem érdekelte. Körbenézett a lakásban, s meglátta azt a szempárt. Az ajtón egy fekete képkeretben, onnan mosolygott rá. Ezer közül megismerte, hiszen a világon csak egy embernek ilyen kék a szeme. Pont, mint az óceáné.
Kövér könnyek gurultak le az arcán. Leeresztette sarkát, tekintete kitisztult, és úgy mosolygott, mint 14 évesen, mikor először látta őt.



Megmutattad a helyes utat. Nem merülhetek el a sajnálatban. Hiszen akiket szeretek, megkövetelik tőlem az életet.
Köszönöm.




szevasz tavasz, aliz inkább tusol. : )

mese a barátságról

Emlékszem hideg éjszaka volt. Magányosan mosolyogtam az ablakban ülve. A gép villogott, írt, és én odaültem. Úgy köszönt, hogy sehogy. Aztán én mondtam neki, hogy szeretem a gumicukrot.
Válaszul mondott egy halom hülyeséget. Akkor még csak úgy éreztem, Ő lesz egy srác a világ másik feléről, aki igazán mókás.
De aztán egyre többet beszélgettünk, Ő sokat mondta, dagi vagyok, én úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Hívott töltött galambnak, hívott hableánynak, hívott Kollárnak, hívott mindennek, csak hogy megszabaduljon tőlem. Én mindig csak mosolyogtam rajta. Imádtam, hogy sosem volt gépnél éjfél előtt. És én mindig csak addig voltam. Írtam neki oldalakat, hogy rosszul vagyok. Kinevetett, és csak annyit tett, hogy reggel egy bejegyzés köszöntött:
Ne haragudj Kollár, de kockultam.
Megtört benne a csend és egyedül nekem, csakis nekem nyílt meg. És tudjátok mit? A legértékesebb ember, a szüleim és az öcsémen kívül. Számíthatunk egymásra, ha kell órákat várunk a másikra egy koszos kapualljban. De itt mégis vagyunk.
Imádom, ahogy vihog, mint valami elmebeteg akcióhős. Szeretem, hogy betölti azt az üres teret, ami bennem van. Szeretem, hogy imádja a halakat. Szeretem, hogy az ELTE tanulója volt. Szeretem, hogy egy másik univerzumban élünk, de mégis ugyanabban. Szeretem, hogy pótol Téged.
Pár éve úgy gondoltam, elfelejtett engem, és valahol, valahol hiányzott, hogy Kollár-nak hívjon.
Utálom a pofátlan embereket, de Ő valahogy olyan pofátlanul pofátlan, és így mégse olyan pofátlan. -most biztos nagyon nevet magán az illető- Sosem tudnék előtted sírni, és ez a legcsodásabb dolog.
De nem azért, mert szégyelleném, hogy könnyek gurulnak le az arcomon, hanem mert ha Veled vagyok, újra Aliz vagyok.
A világ végére is elmennék veled. Testvéremként szeretlek, felnézek Rád. És félek, hogy egyszer majd -nagyon soká- lesz neked, és nekem valaki, aki nem engedi, hogy Mi úgy legyünk, mint Hurka és Gyurka.
Ismered legféltettebb titkaimat, ismered azt a hihetetlen világot, ami bennem van. Meg van a jegyed Csodaországba.. 
Szeretlek.






szevasz tavasz, alzi somolyog.

győzd még!

Apró lábait emelgette a hóba.
Bokája ki-be fordult, és térdéből lüktetett a vér. Combjain karmolásnyomok és csípője sajgott. Dereka recsegett, mint gyönge faág, s mellkasán látszott sűrűn kapkodja a levegőt. Nyakán lánc, szemei könnyezve hűltek a fagyban. Fülecskéin lágyan olvadtak a hópelyhek.
Ezer vadász puskáját próbálta kikerülni, de egy mégis eltalálta. Nem feküdt a csillogó fehérségben, inkább menekült, ijedten, vacogva, csöppnyi teste szinte megdermedt. Nem volt nála szebb, sem különlegesebb. Pöttöm buksija olyan ütemben sajgott, mint ahogy térdéből a vér csöpögött.
A sűrű fenyves takarta őt, védte, és magához ölelte. Keresgette társait, de ők addigra már a vadászok puskáját hűtötték. Remegő lábakkal hullott térdre, és a virágos tavaszi rétre gondolt.
Ez látszott mindig szemeibe. Mostanáig. Most ott háborgott benne ezeregy tenger és égett millió erdő porig. A szánalom bújkált benne. Parányi lelkét sem az angyalok, sem az ördögök nem fogadták magukhoz. Nem kellett ő már senkinek, csak az erdő próbált barátja maradni, mégis elárulta őt, hova tart és meddig megy.

Nem lesz vége a történetnek, majd ha belepusztul a menekülésbe.









szevasz tavasz, aliz voltam.

differencia

szerintem.

Azaz aljas differencia a fejünkben, ami hol nehézzé, hol könnyűvé teszi a dolgokat.

De, mégis mi van akkor, ha valahol megakad a sor és nincs több 'neki', és nincs több 'nekem', hanem előkerül rejtekéből a 'nekünk'?

Van még jó pár ehhez hasonló érdekes, szenvedős kérdésem, de inkább le se írom, mert még arra gondolnátok, túl sok probléma és kétely vesz körül.

Pedig nincs így...

Most igazából nem is jutott eszembe semmi történet, vagy mese. Az a rengeteg stressz kiöli belőlem a meséket. Vizsgákra való tanulás, munka, másik munka, -igen, egyszerre több szart is bevállalok- persze közben muszáj társasági életet élnem, különben megzavarodok. 

Ha már megzavarodás, meg differencia hiány..

Itt vagy Te, aki megtiltja, hogy bele írjam a blogomba. Hát ezt mégis, hogy?! 

Olyan ember vagy, akiről minden blognak írni kellene.. Differencia van benned, ugyanúgy, mint bennem, és talán ezért nincs közöttünk majdnem hogy egyáltalán.

szevasz tavasz, aliz voltam.

~ tökéletes

Egyre rövidebbek a nappalok, egyre hosszabbak az éjszakák.
Van, hogy másra vágyom, mint ami körülvesz. Teljesen másra. Olyan normálisra.

Nos, hogy kinek mi a normális, az megint másik kérdés.. Nekem az átlagos dolgok tűnnek normálisnak. Farmer, póló, óra, két beszélt nyelv, családalapítás 20 évesen.
Ezek mind normális dolgok, amiket én nem követelek meg magamtól. Sajnálom, hogy megbántom az embereket, pedig meg sem érdemelnék. Sajnálom, hogy nem felhőtlen a kapcsolatom a szüleimmel. Sajnálom, hogy az időmet számukra felesleges dolgokkal töltöm. Jó lenne, ha ők is látnák azt a hihetetlen világot, ami körbe vesz, és mibe beleneveltek.
Sajnálom, hogy ezt mondom, de anya, apa:
A ti hibátok, hogy álmodozó vagyok. Gyerekneveléshez ugyan nem értek, de tudom ti mit követeltek, és tudom, hogy én ennek a szöges ellentéte vagyok. Mást vártok el tőlem, mint amit megtanítottatok nekem. Én úgy nőttem fel, hogy azt mondtátok bármi lehetek, ha igazán küzdök érte. Most küzdök, harcolok saját magam, és ellenetek, a vizsgákkal, a vetélytársakkal.. és erre vállveregetés helyett csendet kapok. Mélységes, és szívet szorongató érzést, hogy nem hisztek a sikeremben.
Elhitettétek velem, hogy boldogsághoz az kell, hogy a szívemre hallgassak, hogy szeressem az embereket, és hogy sose hazudjak.

Talán nektek nem vagyok tökéletes. Talán nem lesz diplomám, és két csillió nyelvvizsgám. Talán sosem lesztek büszkék.




Felelőtlenül ugrált az utcán, kockás ingjén a gombokat nyomogatva. Farmer és deszkáscsuka. Vörös haja és zöld szeme volt. Barátságos tekintet, hatalmas vigyor.
Az emberek ennyit láttak belőle. Megadta a módját, hogy tökéletesnek tűnjön az élete. Sőt, színészkedésre adta a fejét.

Elveszett ez a 2012 is.
Szebbet és színészkedés mentesebbet. Köszönöm a sok követőt, és olvasót. Szerelmet és barátot.




szevasz tavasz, aliz voltam. 2013

szia Maczkó

Félelmetes mennyi idő telt el.

Sokat felejt az ember állítólag.
Nekem valahogy nem sikerül. Két éve csak raktározok, mintha valami emlékzabáló mókus lennék.

Ígért mesét fogok most mesélni.
Egy medvéről szól, aki muffint evett, és utálta a banános habcsókot. Az illatát szerette, de az ízét már ennél sokkal kevésbé. Világvége tájt a szekrény mögé szeretett volna bújni. Igazából ebből semmi sem lett, hiszen a Maczkó nagyobb volt mint egy átlagos kis szekrény. Így hát a fényes bútort a szoba közepére tolta, és a hátamögé ült. Nézegette nagy lábait, s közben azon gondolkodott, vajon van-e még lehetőség mézre vadászni így világvége előtt. Válaszra nem talált, helyette egy furcsa repedésre lett figyelmes. A barlangja falán egy kis rést látott, ahonnan fény szökött ki. Felkelt, és odacammogott, hogy belekukucskáljon.
Hatalmas fehérséget látott, ami azért volt igazán meglepő, mert Maczkó esküdni mert volna ezer csupor mézre, hogy tavasz van. Hulló hópelyhek, futkározó őzek mindenütt, és vidámság. Megdörgölte hatalmas szemeit, és megint kíváncsian belenézett a résbe. Ugyanazt látta, és még mindig nem hitt szemeinek. Maczkó szeretett téli álmot aludni, de pont ennyire szerette a havat is. Gondolta magában, hátha álmodja az egészet. Már pedig ha álmodja, akkor ha erősen koncentrál, olyan apró macivá tud zsugorodni, hogy átférjen a pici lyukon. Becsukta szemeit, fogait összeszorította, és várt. Annyira ügyesen kívánt, hogy vigyorogva ment a téli álomvilágba, ahol az őzeket látta. Amikor ott volt, már nem érezte magát kisegér méretűnek, így hát tappancsait a hóban nézegette, s valahogy nem is érezte milyen hideg. Hempergett a hóban, hóangyalt és hómacit csinált. Amikor már unalmasnak találta a sok havat, úgy döntött keres magának játszó pajtást. Ahogy nézte a többi állatot, a tisztás másik végén egy kis őzet vett észre.
Odakullogott hozzá, olyan lassan, és kedvesen morogva, amennyire csak tudott, nehogy rögtön elijessze az őzgidát. Amikor odaért, mély hangon köszönt neki, és hívta játszani:
-Szervusz kicsi bambi szerzet!
A gida gy válaszolt:
-Szervusz idegen! Mi szél hozott erre Tél földjére?
-Tél földjére? - kérdezte Maczkó.
-Igen, ez itt Tél földje. Tél urfi uralja a vidéket, ameddig a szem ellát. - mondta az őz.
-Én Maczkó vagyok, téged hogy hívnak, mondd? - kíváncsiskodott.
-Én Fura vagyok. - felelte illedelmesen az őzgida.
A Maczkó egy pillanatra elgondolkodott: Egy ilyen aranyos őz, és ilyen veszettül fura neve van, hogy Fura?
Nem igazán értette, de elindultak ketten az erdőbe. Mivel nem találtak semmilyen elfoglaltságot, unalmukban újra beszélgetni kezdtek:
-Ki az a Tél urfi? Te is ismered őt? -kérdezte Maczkó.
-Nem láttam még sohasem. Állítólag fehér hosszú szakálla van, és hideget érzel a szívedben, ha hozzád beszél. -válaszolta Fura.
-Értelek. Nálunk, ahol én lakom, évente egyszer jön a Tél. Neki van még három testvére: Ősz, Tavasz, és Nyár. Őket ismered?
-Nem, még hallásból sem. Bemutatnál nekik?
-Gyere, Tavaszt bemutathatom neked...
Azzal sarkon fordultak mindketten, és elfutottak a résig, ahol a mackó kérte az őzikét, hogy nézzen bele. Virágos, zöld rét fogadta, s a látvány egyszerűen elvarázsolta őt. Habozás nélkül, kérlelni kezdte a medvét:
-Kérlek, mondd el hogy juthatunk ide!
-Hunyd le a szemed, és gondolj erősen a kedvenc dolgaidra, ettől a lelked melegséget fog érezni, és odarepít ahová csak szeretnéd!

 Talán így -egy kis segítséggel- mindketten megtalálják a boldogsághoz vezető utat.



szevasz tavasz, aliz voltam. -befejezetlenül