2013. január 28., hétfő

a bejegyzés címe: utazó

Utazik a vonat, a busz.
Utazik a hajó is.

Utazik Aliz, utazik Berci,
s velük együtt a mosoly is.


Félelmeik otthon ülnek a szürke szobában.
Ijesztő az ágy és a pihenés. Vár az ismeretlen, az új. Vár minket mindenki. Vár Kecskemét, Pest, Veszprém és Pécs ugyanúgy. Magához ölelnek az emlékek, és simogatva fájnak.
Szeretnék még itt is és ott is lenni. Mindenhol, mindenkinek ugyanaz a bolond lány lenni. Hogy szerelmesek legyetek megint, hogy féltsetek, hogy bátorságot nyerjünk a másik aggályaiból.
Erőt nyerni a vitákból és mélységesen beszippantani az illatokat, hogy egy életre emlékeztessenek rád. Hogy fájjon a távolság, hogy ne keressek más utat. Hogy végre ne várjak semmire, csak csináljam.


Elég volt!
Nem álmodozni kell, hanem megélni minden pillanatot, mert a pillanat eltűnik, s csak a fejünkben játszódik újra, és újra. Csilliószor néztem vissza, az öleléseket, a csókokat, a nevetéseket.
A rossz már elmúlt.
Nincs többé szerelem.



szevasz tavasz, alzi voltam.

2013. január 26., szombat

képzeltem

A kulcsot a zárba véste, fordít, és kattan.
Kilincsre emelte barátságosan kis kezeit, és lábujjhegyen lépett be a lakásba.
Egy szoba volt, alig több. Ágy és szekrény. Takaró és kispárna, szekrény és íróasztal. A falak tengerszínűek, a parketta recsegett, az ablakok pedig homályosak voltak.
A falakon mindenütt képek. Kis kép, nagy kép, teli és üres keretek mindenhol. Az íróasztalon egy csorbult csésze, aljában még ott volt a reggeli tea íze. Mellette egy toll, egy ceruza és egy rakás összegyűrt papír. Szinte már hegyként tömörültek össze. S egyiksem volt üres.
A lakás minden szegletében ott volt az élet, ott volt a szenvedély. Csak épp ott nem, ahol Ő állt.
Puhatalpú vászoncipőben, kék farmerban, fekete szövetkabátban. Ott állt, hatalmas sárga sál mögé bújtatva azt a csintalan mosolyt, és csak arra figyelt, hová tűnt mindenki?
Levetette hófehér bojtos sapkáját, a sálát nyakáról letekerte, és még mindig lábujjhegyen állva figyelt. Egy pisszenést sem hallott. Ruháit a szobában széthordta, és közben a fürdőben engedett magának forró vizet. A konyhában sem talált senkit, se az ágy alatt.
Mikor már teljesen levetkőzött, törölközőbe tekerte magát, haját leengedte, talpáról a szöszt lesöpörte, és óvatosan lépett a forró vízzel teli kádba. Belefeküdt, fejét hátra borította, smaragd szemeit lehunyta, vett egy mély lélegzetet, és elmerült a vízben. Vörös festéket úgy engedte a haja magából, mintha vér oszlana fátyolosan a vízben. Nem kapkodott levegőért, érezte, hogy a víz magához húzza, és élteti.
Elképzelte, ahogy a hatalmas kék óceánon lebeg. Egyedül, csendesen, hullámzó testtel.
Mindig is félt a víztől, kicsi kora óta nem szerette. Tizenévesként sem mert túl messzire menni a Balatonba. Valójában semmilyen vízbe, és most a legnagyobb vágya, hogy a víz magába fogadja úgy, ahogy a sellőkkel teszi. Elmarja őket a szárazföldről, mikor senki sem figyel épp rájuk, s gyermekévé fogadja őket.
Szinte már a szíve sem dobogott, mikor megtört az álomkép.
Fuldokolva vette a levegőt, és mikor felnézett egy kék szempár fogadta. A meleg párától semmit sem látott, és szemei is már vörösek voltak a habos víztől. Mikor feleszmélt, a kád szélébe kapaszkodott, de az a szempár már sehol sem volt. Kimászott a már hideg vízből, és törölközőt terített magára. Lábairól és hajából folyt a víz, de ez cseppet sem érdekelte. Körbenézett a lakásban, s meglátta azt a szempárt. Az ajtón egy fekete képkeretben, onnan mosolygott rá. Ezer közül megismerte, hiszen a világon csak egy embernek ilyen kék a szeme. Pont, mint az óceáné.
Kövér könnyek gurultak le az arcán. Leeresztette sarkát, tekintete kitisztult, és úgy mosolygott, mint 14 évesen, mikor először látta őt.



Megmutattad a helyes utat. Nem merülhetek el a sajnálatban. Hiszen akiket szeretek, megkövetelik tőlem az életet.
Köszönöm.




szevasz tavasz, aliz inkább tusol. : )

2013. január 21., hétfő

mese a barátságról

Emlékszem hideg éjszaka volt. Magányosan mosolyogtam az ablakban ülve. A gép villogott, írt, és én odaültem. Úgy köszönt, hogy sehogy. Aztán én mondtam neki, hogy szeretem a gumicukrot.
Válaszul mondott egy halom hülyeséget. Akkor még csak úgy éreztem, Ő lesz egy srác a világ másik feléről, aki igazán mókás.
De aztán egyre többet beszélgettünk, Ő sokat mondta, dagi vagyok, én úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Hívott töltött galambnak, hívott hableánynak, hívott Kollárnak, hívott mindennek, csak hogy megszabaduljon tőlem. Én mindig csak mosolyogtam rajta. Imádtam, hogy sosem volt gépnél éjfél előtt. És én mindig csak addig voltam. Írtam neki oldalakat, hogy rosszul vagyok. Kinevetett, és csak annyit tett, hogy reggel egy bejegyzés köszöntött:
Ne haragudj Kollár, de kockultam.
Megtört benne a csend és egyedül nekem, csakis nekem nyílt meg. És tudjátok mit? A legértékesebb ember, a szüleim és az öcsémen kívül. Számíthatunk egymásra, ha kell órákat várunk a másikra egy koszos kapualljban. De itt mégis vagyunk.
Imádom, ahogy vihog, mint valami elmebeteg akcióhős. Szeretem, hogy betölti azt az üres teret, ami bennem van. Szeretem, hogy imádja a halakat. Szeretem, hogy az ELTE tanulója volt. Szeretem, hogy egy másik univerzumban élünk, de mégis ugyanabban. Szeretem, hogy pótol Téged.
Pár éve úgy gondoltam, elfelejtett engem, és valahol, valahol hiányzott, hogy Kollár-nak hívjon.
Utálom a pofátlan embereket, de Ő valahogy olyan pofátlanul pofátlan, és így mégse olyan pofátlan. -most biztos nagyon nevet magán az illető- Sosem tudnék előtted sírni, és ez a legcsodásabb dolog.
De nem azért, mert szégyelleném, hogy könnyek gurulnak le az arcomon, hanem mert ha Veled vagyok, újra Aliz vagyok.
A világ végére is elmennék veled. Testvéremként szeretlek, felnézek Rád. És félek, hogy egyszer majd -nagyon soká- lesz neked, és nekem valaki, aki nem engedi, hogy Mi úgy legyünk, mint Hurka és Gyurka.
Ismered legféltettebb titkaimat, ismered azt a hihetetlen világot, ami bennem van. Meg van a jegyed Csodaországba.. 
Szeretlek.






szevasz tavasz, alzi somolyog.

2013. január 15., kedd

győzd még!

Apró lábait emelgette a hóba.
Bokája ki-be fordult, és térdéből lüktetett a vér. Combjain karmolásnyomok és csípője sajgott. Dereka recsegett, mint gyönge faág, s mellkasán látszott sűrűn kapkodja a levegőt. Nyakán lánc, szemei könnyezve hűltek a fagyban. Fülecskéin lágyan olvadtak a hópelyhek.
Ezer vadász puskáját próbálta kikerülni, de egy mégis eltalálta. Nem feküdt a csillogó fehérségben, inkább menekült, ijedten, vacogva, csöppnyi teste szinte megdermedt. Nem volt nála szebb, sem különlegesebb. Pöttöm buksija olyan ütemben sajgott, mint ahogy térdéből a vér csöpögött.
A sűrű fenyves takarta őt, védte, és magához ölelte. Keresgette társait, de ők addigra már a vadászok puskáját hűtötték. Remegő lábakkal hullott térdre, és a virágos tavaszi rétre gondolt.
Ez látszott mindig szemeibe. Mostanáig. Most ott háborgott benne ezeregy tenger és égett millió erdő porig. A szánalom bújkált benne. Parányi lelkét sem az angyalok, sem az ördögök nem fogadták magukhoz. Nem kellett ő már senkinek, csak az erdő próbált barátja maradni, mégis elárulta őt, hova tart és meddig megy.

Nem lesz vége a történetnek, majd ha belepusztul a menekülésbe.









szevasz tavasz, aliz voltam.

2013. január 12., szombat

differencia

szerintem.


Azaz aljas differencia a fejünkben, ami hol nehézzé, hol könnyűvé teszi a dolgokat.



De, mégis mi van akkor, ha valahol megakad a sor és nincs több 'neki', és nincs több 'nekem', hanem előkerül rejtekéből a 'nekünk'?

Van még jó pár ehhez hasonló érdekes, szenvedős kérdésem, de inkább le se írom, mert még arra gondolnátok, túl sok probléma és kétely vesz körül.
Pedig nincs így...
Most igazából nem is jutott eszembe semmi történet, vagy mese. Az a rengeteg stressz kiöli belőlem a meséket. Vizsgákra való tanulás, munka, másik munka, -igen, egyszerre több szart is bevállalok- persze közben muszáj társasági életet élnem, különben megzavarodok. 


Ha már megzavarodás, meg differencia hiány..
Itt vagy Te, aki megtiltja, hogy bele írjam a blogomba. Hát ezt mégis, hogy?! 
Olyan ember vagy, akiről minden blognak írni kellene.. Differencia van benned, ugyanúgy, mint bennem, és talán ezért nincs közöttünk majdnem hogy egyáltalán.






szevasz tavasz, aliz voltam.

2013. január 5., szombat

~ tökéletes

Egyre rövidebbek a nappalok, egyre hosszabbak az éjszakák.
Van, hogy másra vágyom, mint ami körülvesz. Teljesen másra. Olyan normálisra.

Nos, hogy kinek mi a normális, az megint másik kérdés.. Nekem az átlagos dolgok tűnnek normálisnak. Farmer, póló, óra, két beszélt nyelv, családalapítás 20 évesen.
Ezek mind normális dolgok, amiket én nem követelek meg magamtól. Sajnálom, hogy megbántom az embereket, pedig meg sem érdemelnék. Sajnálom, hogy nem felhőtlen a kapcsolatom a szüleimmel. Sajnálom, hogy az időmet számukra felesleges dolgokkal töltöm. Jó lenne, ha ők is látnák azt a hihetetlen világot, ami körbe vesz, és mibe beleneveltek.
Sajnálom, hogy ezt mondom, de anya, apa:
A ti hibátok, hogy álmodozó vagyok. Gyerekneveléshez ugyan nem értek, de tudom ti mit követeltek, és tudom, hogy én ennek a szöges ellentéte vagyok. Mást vártok el tőlem, mint amit megtanítottatok nekem. Én úgy nőttem fel, hogy azt mondtátok bármi lehetek, ha igazán küzdök érte. Most küzdök, harcolok saját magam, és ellenetek, a vizsgákkal, a vetélytársakkal.. és erre vállveregetés helyett csendet kapok. Mélységes, és szívet szorongató érzést, hogy nem hisztek a sikeremben.
Elhitettétek velem, hogy boldogsághoz az kell, hogy a szívemre hallgassak, hogy szeressem az embereket, és hogy sose hazudjak.

Talán nektek nem vagyok tökéletes. Talán nem lesz diplomám, és két csillió nyelvvizsgám. Talán sosem lesztek büszkék.




Felelőtlenül ugrált az utcán, kockás ingjén a gombokat nyomogatva. Farmer és deszkáscsuka. Vörös haja és zöld szeme volt. Barátságos tekintet, hatalmas vigyor.
Az emberek ennyit láttak belőle. Megadta a módját, hogy tökéletesnek tűnjön az élete. Sőt, színészkedésre adta a fejét.

Elveszett ez a 2012 is.
Szebbet és színészkedés mentesebbet. Köszönöm a sok követőt, és olvasót. Szerelmet és barátot.




szevasz tavasz, aliz voltam. 2013

2013. január 1., kedd

szia Maczkó

Félelmetes mennyi idő telt el.

Sokat felejt az ember állítólag.
Nekem valahogy nem sikerül. Két éve csak raktározok, mintha valami emlékzabáló mókus lennék.

Ígért mesét fogok most mesélni.
Egy medvéről szól, aki muffint evett, és utálta a banános habcsókot. Az illatát szerette, de az ízét már ennél sokkal kevésbé. Világvége tájt a szekrény mögé szeretett volna bújni. Igazából ebből semmi sem lett, hiszen a Maczkó nagyobb volt mint egy átlagos kis szekrény. Így hát a fényes bútort a szoba közepére tolta, és a hátamögé ült. Nézegette nagy lábait, s közben azon gondolkodott, vajon van-e még lehetőség mézre vadászni így világvége előtt. Válaszra nem talált, helyette egy furcsa repedésre lett figyelmes. A barlangja falán egy kis rést látott, ahonnan fény szökött ki. Felkelt, és odacammogott, hogy belekukucskáljon.
Hatalmas fehérséget látott, ami azért volt igazán meglepő, mert Maczkó esküdni mert volna ezer csupor mézre, hogy tavasz van. Hulló hópelyhek, futkározó őzek mindenütt, és vidámság. Megdörgölte hatalmas szemeit, és megint kíváncsian belenézett a résbe. Ugyanazt látta, és még mindig nem hitt szemeinek. Maczkó szeretett téli álmot aludni, de pont ennyire szerette a havat is. Gondolta magában, hátha álmodja az egészet. Már pedig ha álmodja, akkor ha erősen koncentrál, olyan apró macivá tud zsugorodni, hogy átférjen a pici lyukon. Becsukta szemeit, fogait összeszorította, és várt. Annyira ügyesen kívánt, hogy vigyorogva ment a téli álomvilágba, ahol az őzeket látta. Amikor ott volt, már nem érezte magát kisegér méretűnek, így hát tappancsait a hóban nézegette, s valahogy nem is érezte milyen hideg. Hempergett a hóban, hóangyalt és hómacit csinált. Amikor már unalmasnak találta a sok havat, úgy döntött keres magának játszó pajtást. Ahogy nézte a többi állatot, a tisztás másik végén egy kis őzet vett észre.
Odakullogott hozzá, olyan lassan, és kedvesen morogva, amennyire csak tudott, nehogy rögtön elijessze az őzgidát. Amikor odaért, mély hangon köszönt neki, és hívta játszani:
-Szervusz kicsi bambi szerzet!
A gida gy válaszolt:
-Szervusz idegen! Mi szél hozott erre Tél földjére?
-Tél földjére? - kérdezte Maczkó.
-Igen, ez itt Tél földje. Tél urfi uralja a vidéket, ameddig a szem ellát. - mondta az őz.
-Én Maczkó vagyok, téged hogy hívnak, mondd? - kíváncsiskodott.
-Én Fura vagyok. - felelte illedelmesen az őzgida.
A Maczkó egy pillanatra elgondolkodott: Egy ilyen aranyos őz, és ilyen veszettül fura neve van, hogy Fura?
Nem igazán értette, de elindultak ketten az erdőbe. Mivel nem találtak semmilyen elfoglaltságot, unalmukban újra beszélgetni kezdtek:
-Ki az a Tél urfi? Te is ismered őt? -kérdezte Maczkó.
-Nem láttam még sohasem. Állítólag fehér hosszú szakálla van, és hideget érzel a szívedben, ha hozzád beszél. -válaszolta Fura.
-Értelek. Nálunk, ahol én lakom, évente egyszer jön a Tél. Neki van még három testvére: Ősz, Tavasz, és Nyár. Őket ismered?
-Nem, még hallásból sem. Bemutatnál nekik?
-Gyere, Tavaszt bemutathatom neked...
Azzal sarkon fordultak mindketten, és elfutottak a résig, ahol a mackó kérte az őzikét, hogy nézzen bele. Virágos, zöld rét fogadta, s a látvány egyszerűen elvarázsolta őt. Habozás nélkül, kérlelni kezdte a medvét:
-Kérlek, mondd el hogy juthatunk ide!
-Hunyd le a szemed, és gondolj erősen a kedvenc dolgaidra, ettől a lelked melegséget fog érezni, és odarepít ahová csak szeretnéd!

 Talán így -egy kis segítséggel- mindketten megtalálják a boldogsághoz vezető utat.



szevasz tavasz, aliz voltam. -befejezetlenül