impossible to find another you

Karácsonyi fények, mézeskalács illat, rengeteg bamba ember, díszes utcák, kivilágított terek.
És hol marad a szeretet?
Talán zsebeikben hordják az emberek.. Csak a legszomorúbb az egészben, hogy azokon a zsebeken hatalmas lyuk tátong. Az emberek elszórják a szeretetet, a kedvességet, és nem marad más, csak a hideg, téli undokság.
Maradnak lelketlen, fagyos szívű bohócok.
A tér végén a körhintán csak úgy szaladnak a színes fények, s a sok kisgyermek csillogó tekintettel vágyakozik el meseországba. Képzeletük felkapja őket, és egészen messzire viszi őket. Zsebeik újak és hibátlanok, nem úgy mint édesszüleiké. Felejthetetlen emlékek hada lapul az apró kabátokban. Megismételhetetlen játszadozások csordultig telítik a vastag pulcsik kenguruzsebeit.

S hogy az ember meddig marad gyerek? Meddig marad meg neki a karácsony varázsa, az titok.


Egy kislány furcsa tekintettel nyúl szövet kabátkája zsebének mélyére. Nem találja, amit keres, helyette egy gyűrű akad apró kezébe. Az ezüst karika már szinte fekete az évektől, és a tetején a fehér is sárgul. Nézegeti, vizsgálja, a körhinta szépsége eltörpül a gyűrűcske mellett. Már nem is akar felszállni, inkább felhúzta a gyűrűt, sarkon fordult, és odaszaladt az édesanyjához. Mosolya csak úgy szikrázott a sál mögül, szemében csíntalanság és kedvesség látszott, miközben kiabált:
- Anyu nézd, mit találtam!
Édesanyja beszédét félbe szakítva, valamelyest dühösen fordult a kislány felé. Mikor meglátta a gyűrűt, az a cseppnyi harag is elszállt. És kérdőre vonta a kislányt:
- Hol találtad kincsem?
A lányka fodros piros szoknyáját gyürkélve mesélte el, hogy a kabátzsebében találta, aztán lehúzta ujjáról, és odanyújtotta anyukájának.
Az édesanyja megtört mosollyal vette át a gyűrűt. Előtört belőle oly sok emlék, móka és kacagás, régi szerelmek és átvirrasztott éjszakák. Bolondos utazások és felejthetetlen pillanatokat éltmeg a gyűrűvel az ujján, de mégis őt az foglalkoztatta, kitől is van az a gyűrű.
Ő volt a kerek egész. Fiatal lelkének elveszett második fele. Nem kellett mesélni, szemeiből is olvasott. Szerette, és tisztelte Őt, mert a legjobb ember volt a világon.
Egy árvácska könnycsepp gördült le az arcán, és felhúzta a gyűrűt. Nem szólt semmit, kislánya arcát megsimogatta, puszit nyomott pici homlokára, megfogta kis kezét, és elindultak így kettesben hazafelé.









Nem mondom azt, hogy hiányzol, mert tudod nagyon jól. De legalább könnyítsd meg a dolgom, és ne gyere folyton vissza. Szeretlek, és annyit kérek csak karácsonyi csodának, bár lehetne még együtt töltött boldog percünk!


szevasz tavasz, aliz voltam, /dec 23, 3:24/

Белые ночи

Az éjszakát körbe ölelte a fehérség. Tejköd borult a folyópartra, a macskakövek sárgából szürkébe váltottak. Az utcasarkokat a fekete kandeláberek sem tudták megvilágítani. Apró fényük jelzőlámpaként villogtak a szálló ködben.
Csak egy sötét alak körvonalazódott a szürkeségben a lány szemei előtt. Olyan titokzatos volt, nem látott belőle semmit, egy apró részletet sem, így a kíváncsiság hajtotta felé. Ahogy közelebb ért, úgy tisztult a kép is az idegenről, aki a folyó sodrását bámulta a farkasordító hidegben. A lány odaért a férfihez, de ő még mindig csak a folyót leste. A lány kismacskaként lépdelt, lábujjhegyen közeledett, hogy ne törje meg a férfi csendjét. Mikor csak egy lépésnyire állt tőle, karát kinyújtotta, és mikor már majdnem hozzáért volna a férfi vállához, eltűnt. Beleveszett a köd fehérjébe.

Nem nézett rá, nem látta szemeinek ragyogását. Csak elképzelte.
Kezét visszadugta a zsebeibe, és leült egy padra a parton. A víz sodrása olyan nyugodt volt, olyan végtelennek tűnt. Pedig az is egyszer találkozik a nagy óceánnal. Belefolyik és összekeveredik édes a sóssal. Utazóból lesz a végtelen örök kék. A lány csukott szemmel gondolt a tengerre, a türkíz hullámokra, melyek a napfényben csillognak és szikráznak. Elvágyott erről a szürke tejködös folyópartról.
Sálját szorosabbra húzta, érezte a hűvös már a nyakát cirógatja. A fehér éjszaka pirosra csípte rózsaszín arcát, szemeit pedig csillogóra fényesítette a fagyos szél.

Gondolataiban a férfi járt. Ki volt ő és mit akarhat a folyótól? Mit akarhat tőle? Ott volt-e igazán, vagy csak álmodta az egészet?

Kezeit egymásba tette, és összedörgölte őket, hogy kicsit felolvadjanak..Lehunyta szemeit és azt kívánta, bárcsak újra láthatná az idegent. Mikor ezeket a szavakat suttogta, vállán érezte a férfi kezeit. Kinyitotta egyik szemét, és mint egy lidércek elől futó kislány úgy tekintett a saját vállára. Meglepődött, és a kézről haladt a karon felfelé, amíg egy vigyorgó kedves arcot talált.
A férfi leült mellé, és kezetfogtak. A kézfogás, még mindig tartott, mikor a férfi megszólalt: -Szervusz.
A lány csodálkozó tekintettel nézett rá. Nem szólt semmit, nyelt egy nagyot, s bólintott. Kilógó hajtincseit a kötött sapkája alá tűrte. Még mindig nem szólt semmit. Csak nézték egymás tekintetét, mire a férfi újra megszólalt: -Gyere el velem a tengerhez.
A lány kérdően nézett rá. Nem válaszolt semmit. Nagyokat sóhajtozott, és olyan gondolatok futottak végig a fején, amik kicsit sem vallanak rá: a félelmeit rangsorolta.
Mégis valami erősebb fojtotta el ezeket a félelmeket. Ő maga sem tudja, hogy mi, de érezte, jól dönt, ha bólogat a kérdésre.
Ketten, mint két folyó. Átutazták az egész világot, átkeltek idegen földeken és vizeken, míg megtalálták egymást. Most együtt csörgedeznek tovább az óceán felé, félelmek nélkül, az anyatermészet hangjára hallgatva. S ha egyszer elérik, rájönnek, mennyire boldogan találtak a másikra, azon a fehér éjszakán.

A bejegyzés címe elveszett

Mint ahogy én is.
Belefulladok a végtelen ürességbe.




Mit vártam erről a téltől? Talán, hogy meghazudtolja magát, és boldogan, mosolyogva nézek majd ki a hóesésbe? Hogy megszeretem a fenyőfa illatát? Vagy hogy eszek én is töltött káposztát?












Pedig nekem csak a szóköz hiányzik a két foga közül.



Sajnálom.



szevasz tavasz, aliz voltam. befejeztem.

ingerküszöbnek ez is jó lesz

Mindenkinek más.
Én a mai napig bírtam. A helyzet az, hogy nem kívánatos vagyok errefelé. Mármint a lakásban. Mármint ahova haza jöttem.
Jó dolog, mert így legalább elindulok valami olyan irányba, amit csak júniustól gondoltam elérhetőnek.

Jól vagyok, ígérem jobban leszek. Csak most túl sok hülyeség zúdult a nyakamba. Valójában minden!

Itt a hátamon az iskola, a vizsgáim, úgy érzem tök hülye vagyok minden tantárgyhoz. Elvesztettem az ítélőképességem, és mindezeknek ellenére még több melót vállalok. Magamra vállaltam, hogy megcsinálom a kiállítást, megfogadtam, hogy felköltözök Pestre, eldöntöttem, hogy még ennél is többet dolgozok, hogy megoldjam magam a gondjaimat. Nem tudom mi lesz mindezek következménye.
Talán teljes káosz, talán teljes siker.


Megbánni nem fogom, mert nem valaki másért csinálom. Csakis kizárólag saját magamért akarok elköltözni. Nyugodtan akarok készülni a vizsgákra, és saját kis zugot szeretnék, ahol akármikor belemerülhetek a saját aprócseprő dolgaimba.

Holnap meglátjuk, mire jutok munka ügyben. Remélem jó hírrel, vigyorogva térek haza, és azzal a tudattal, hogy a következő hónapot Pestről indítom.
Minden szurkolásra és biztatásra szükségem van. Segítsetek nekem beteljesedni, hogy emeltfővel, büszkén sétálhassak egyszer végig az utcán, a következőket gondolva: Igen, mindezt el tudtam érni, és mindezt boldogan és önkényesen hagytam itt.

Az elmúlt hétvégén rájöttem, hogy mik az igazán fontos dolgok.
Talán szeretek bambilelkű lenni, és szeretem eljátszani a "mindenki anyukája" posztot, de ezek meg is fizetődnek. Nem pénzben.. ezek a dolgok boldogítanak, és van, hogy visszaélnek vele az emberek. De ez sem szomorít el, mert az én sorsom az, hogy bambilelkű maradjak. Így lesz csak belőlem jó ember, így érzem magam valakinek. Nem tudnék senkivel gonosz lenni, vagy éppen lekezelő.



Kicsit félek a változástól, hogy megint belebetegszem, mint Pécsen. De vegyük azt alapul, hogy nem egyedül csinálom, és hogy nem másért. A barátaimmal együtt, én értem vágunk bele valami újba.




szeretlek benneteket.



szevasz tavasz, alzi voltam.

Szentimentálé

1. rész

A sziklák oldalát csak a zúgó kék hullámok ostorozzák, melyekben ott lapul az élet megannyi parányi szikrája. A magasban hatalmas zöld rengeteg, s a hegyek tetején fehér hósipkák, melyekről farkas ordít untalan. A sűrűben medve cammog illatos mézet keresve. Egy tisztásra jut, ahol őzek legelésznek csendesen. Nem félnek vadásztól, hisz tudják, errefelé, csak egy simabőrű lakik. Az erdő közepén egy fakunyhóban világít a tűz melege. Az ablakból pedig egy szempár figyel. Csodálja a vadakat, s miközben ezt teszi, végtelen nyugalom öleli körbe. Pedig inkább ő öleli át azt a bögre teát, amit már tegnap megfőzött. Ahogy a kandallóban ropog a tűz, ujjaira húzza kötött kék pulcsiját, fújja a forróságot a bögréből, és szürcsöl. Vár valamire, vagy inkább valakire.

Még a nagyvadak sem  tudják pontosan, miért él ilyen magányosan, mégis érzik, hogy teljesen más, mint azok az emberek, akik fegyverrel járják az erdőt. Az őzek ha a háza közelében járnak, gyönyörű zenét hallanak kiszökni az ablak résein. A farkasok pedig minden éjjel a teraszán alszanak, s őrzik az álmát. Madarak csicseregnek minden reggel, hogy álmából méltón keljen. A nagyvadak sosem érthetik meg csendes magányát, de boldogan élnek vele együtt. Befogadta a természet a kis faház lakóját, egyúttal magába is szippantotta. Nem akarta sosem ott hagyni ezt a csodát, így inkább csak figyelte, mikor jön érte egy hasonló simabőrű. Egy hasonló lélek, egy hasonló gondolat, egy hasonló tekintet.

Miközben a tea lassan a kancsóból is elfogyott, beesteledett, a dús erdő lakói is nyugovóra térnek lassan. A Nap már lepihent, és a rét végében szunyókál, sötét rózsaszín kontúrt vetve a horizontra. Befogad a látvány, magához öleli a rengeteg teremtményt. Az egyetlen emberi lény még mindig az ablakban csodál, a keretnek dőlve húzza magára a pokrócot, és lehunyja zöld szemeit. Álmában egy szarvast lát, a tisztás szélén a sziklákon. Torka szakadtából üvölt neki, mert látja a bokrok alatt bujkáló vadászokat, de a szarvas csak áll, és figyel. Méltóságteljesen, büszkén várja az ólom golyót a mellkasába. A lány térde hull, mikor a golyó célba talál, sírva fakad, és kopogásra ébred. Könnyeit pulcsijába törölve nyit ajtót, szemben áll vele egy férfi, és így szól:  Szervusz Szentimentálé!

Kedvesen a kezét nyújtotta a lány, ismerte a férfit régről. Vadász volt ő is, és emlékezett a trófeáira, miket dagadó mellkassal mutogatott neki. Sosem értette, miért csodálja  annyira a férfit, azt pedig végképp nem, mit keres most az erdő közepén, pont nála. Talán eltévedt, talán csak megpihenni szeretne egy hosszú vadászat után. Inkább megkérdezte: 

Miért jöttél?

Zöld sapkáját levette, egy kevés havat söpört le vörös kabátjáról, és mosolyra görbült a szája: Téged kereslek!

Az arcán a horizont rózsaszínje, szemeiben az egész erdő fénye látszott. Szentimentálé meglepődve bámulta a   férfit, aki már a kezeit lehelte a hidegben, s megkérdezte: 

Bejössz? Főzök egy teát..

Belépett, és miután levetkőzött leült az asztalhoz. Az egyik lábára tette a másikat, hogy megmelegedjen, és nézte, ahogy a lány odarakja a vizet forrni. A lány hátat fordítva a tűzhelynek, leült a férfivel szemben, s látszott szemében a rengeteg kérdés: 

Mesélsz?

A férfi még mindig mosolyogva nézett, a kezeivel a lányéért nyúlt, megszorította őket: 

Milyen hideg a kezed. - válaszolta, és elkezdte lehelni őket. Mikor már melegebb volt mindkettőjük keze, a férfi így szólt:

Mesélek Szentimentálé, ha te is elmeséled, miért élsz egyedül az erdő közepén, vadakkal körülvéve..?

A lány gyorsan elhúzta kezeit, felállt, és ebben a pillanatban a teafőző fütyülni kezdett. Odafutott, és közben könnyes szemmel válaszolt, mosolya mögé bújva: 

Mert szeretek itt lenni. Távol az emberi gonoszságtól, távol minden furcsa gondolattól. Itt csak én vagyok, és a vadak. A vadak vigyáznak rám, óvnak, féltenek, magukhoz fogadtak. Máshol nem éreztem magam igazán otthon, csak itt. - eközben a teafüvet beleszórta a forró vízbe, cukrot tett bele, és az asztalhoz vitt két bögrét.

A férfi maga sem tudta, mit tehetne azért, hogy ne féljen tőle a lány. Olyan volt, mint egy őz, aki a réten pihen, s a fák felől zajt hall. Pont úgy fél a lány, mintha ő csak a vadász lenne, pedig ő inkább szarvas lenne: 

Én nem a vadász vagyok! Eltűntél, pedig én azt hittem, ha eltűnünk, akkor legalább közösen fogunk...

A lány csak hallgatott, nem mert a férfi szemébe nézni. Inkább szürcsölte a teát, törökülésbe húzta a lábait, és várt. Az ablak felé nézett, ahol a teraszon két farkas feküdt, összegabalyodva, egymást melegítve. Ütemes szuszogásuk megnyugtatta őt, elkalandozott, és már nem is figyelt, mit mond a férfi neki. 

Persze Szentimentálé figyelmetlenségét nehéz volt nem észre venni, így a férfi elhallgatott. És megitta a teát és várt, amíg a lány figyel rá: Nem ülünk a kanapéra, onnan jobban látod őket, és a kandalló jobban melegítene mint a bögre tea..

A lány felállt a székről, odacsoszogott a kanapéhoz, és leült, ugyanúgy törökülésbe, bögrével a kezében. A férfi mellé ült, és a pokróccal betakarta magukat. Egészen közel húzódott a lányhoz, szinte olyanok voltak, mint a farkasok a teraszon. Átölelte, s az arcát a lány válla és nyaka közé tette. A lány már csak a kandalló tüzét bámulta, most kifejezetten melegebbnek érezte, mint máskor. Talán a férfi jelenléte miatt. Szentimentálé a férfi fejére hajtotta fejét, és így ültek egész este, nem aludtak, csak nézték, ahogy a tűz ég, teáztak, és várták, hogy valamelyikőjük szóljon valamit.

Reggel van. A nap előbújt a rét mögül, a fák között köd futkározik, és amikor  tisztáshoz ér a fényben szívódik fel. A lány és a férfi már álmukból kelnek fel. A férfi zsibbadt testtel bújik ki a takaró alól, és arcon csókolja a lányt. Felhúzza cipőjét, kabátját, sálat teker a nyaka köré. Kiment a friss levegőre.

Ő maga sem tudta, mit kellene tennie, pont olyan bizonytalan volt mint Szentimentálé. 

A lány is lassan felkelt a kanapéról, és kereste a férfit, hogy hová lett? Gondolta, csak álmodta talán, hogy itt volt, akire igazán várt. Felöltözött, és kiment. Havas volt minden, a Nap csak úgy szikrázott a tűlevelek szűk résein át. Átjárta a testét a meleg, pedig nemvolt 1-2 foknál több odakinn. Kiment a tisztásra, s a végén egy sziluett tűnt fel. Ott állt a rét szélén a férfi, s onnan bámulta az óceánt, szerelmes volt abba a kékbe, pont mint a lányba. Lábujjaival kapaszkodott a szakadék szélébe. A lány csak figyelt, nem mozdult. Szinte megdermedt a félelemtől.

A férfi a karjait széttárta, hátra nézett kedvesen a lányra, és lezuhant a végtelen semmibe. Mint a szarvas, akit puskával lőttek szíven, úgy hullott el, s ezzel együtt a lány térdre. Akkor tudta meg, hogy saját magától félt, s hogy ő nem a vad, hanem a könyörtelen vadász.

Én nem akarok vadász lenni, remélem te sem. 

Inkább legyünk mindketten űzött vadak, kik együtt menekülnek a tisztásról a sűrű erdő mélyére.

Legyünk büszke szarvasok és őzek, puha medvék és szerető farkasok. Legyünk mi a természet, a napnyugta és kelte. Legyünk mi a minden. 

2. rész

Ott térdelt még a havas fűben.

Zokogott, könnycseppjei jéggé fagytak dér csípte piros arcán. Nem érezte már az arcát a hidegben, remegett minden porcikájában. Szemei homályosan láttak, mintha mindent egy tejüvegen át látna, és valójában nem is bánta ezt a fajta vakságot. Legszívesebben a saját kezével tépte volna ki a szívét és dobta volna a férfi után.

Mikor már csendesedett benne a sírás, motoszkálást hallott meg a sűrűből. Egy pillanatig nem is érdekelte, aztán egyre közelebbinek érezte a teremtményt, már szinte a háta mögül hallotta a hóropogást. Felkelt a fehérségből, megtörölte az arcát, kihűlt orrára húzta a sálját, és lassan lépkedett oda a bokorhoz, ahonnan a zajt hallotta.

Egy heterokróm szempár lesett vissza rá: egy alig pár napos kisfarkas kotorászott a hidegben. Szürkés bundáján vörös vérfoltok száradtak, mancsait kapkodta a hideg talajról. Szentimentálé körülnézett, hátha itt van bármelyik társa, de a tisztás üres volt, és az erdő sem volt különbül. Nem habozott sokáig, felvette az apróságot, kabátja alá bújtatta, és visszasétált a faházba. 

Közben a férfire gondolt: 

Túl kellett élnie az ugrást. Igaz a víz kékje szinte jeges ezen a vidéken, és ha túl élte az ugrást, hova mászhatna ki? Rendkívül magas a szikla a part mellett.. Talán nekifeszült, és épp felfelé mászik. Nem. Akkor már felért volna, mikor én megtaláltam a kisfarkast. 

Belépett, és a meleg, szinte megcsapta a kis kópé szimatát, s kibújt a kabát alól. Szentimentálé lenézett rá, és beszélni kezdett hozzá: 

Na, akkor mesélj picike, van neved? - a kölyök csak bámult rá- Amíg kitalálom, keresek neked valami pokrócot, és megnézem a sebeidet.

A kölyköt letette a padlóra, és ő a fürdőbe sietett egy törölközőért, fertőtlenítőért és kötszerért. Mire visszajött, a kis farkas ugyanott állt, félredöntött buksival, és figyelt. Szimatolt a levegőbe, és tapicskolt a bakanccsal behozott olvadt havon. Szentimentálé a már majdnem kialudt kandalló elé ült, leterítette a takarót, és hívni kezdte az apróságot, mire az félve, és óvatosan ment hozzá oda. A  lány kezét nyújtotta felé, erre a kölyök megszaglászta, mi ez a furcsa illat, amit eddig az anyukáján érzett csak. Szentimentálé kedves hangon szólt hozzá: 

Gyere picuri, nem bántalak..- s mintha az erdei apróság értené a szót, odatipegett a törölközőre, és a lány combjára állt mellső lábaival- Jól van, jól van, csak nyugalom. Én leszek az új anyukád, mit szólsz? 

A csöppségen szerencsére nem volt komolyabb sérülés. Pár horzsolás, és többnyire valaki más vére száradt puha bundájára a hidegben. Már biztos volt benne a lány, hogy a kicsi egyedül maradt, és valószínűleg vadászok kapták el az anyját. Úgy döntött, felneveli, és ha majd elég nagy lesz, elengedi az erdőben. Persze csak ha az akkori, már felnőtt farkas is ezt szeretné. Már csak egy nagyon jó néven törte a fejét. Az már biztos volt, hogy kisfiú az ölében szundikáló farkas. Miközben puha bundájába süllyedtek ujjai, a férfi járt az eszében. Adhatná az ő nevét is neki, hiszen akkor tűnt fel, mikor őt elvesztette. 

Így lett a kis farkas neve Hunter. Hunter, azaz vadász.

Szentimentálé rengetegszer látott Hunter-hez hasonló kölyköket az anyjukkal, aztán pedig  falkával futni az űzött vad után. Látta őket felcseperedni, ám túl közel sosem mehetett. A természet rendje megkövetelte tőle a távolságot, bármilyen vadról is volt szó. De ez a helyzet azt követelte, hogy megmentse szegényt a természet zord oldalától. Egyedül nem élte volna túl a következő reggelt sem. Más farkas pedig sosem fogadná be más kölykét. Arra a két farkasra gondolt, akik még a ház teraszán szundikáltak összebújva, mikor elindult Hunter után. Mire visszaért már eltűntek, így remélte, nekik nem esett bántódásuk, és más falkához tartoznak, mint Hunter farkasmamája. Imádta a háza körül tanyázó állatokat. És valahol reménykedett, hogy az a picúr is az lesz egyszer, akinek most gondját kell viselnie.

Szentimentálé is elaludt a ropogó tűz mellett. Hunter úgy bújt pótmamájához, mintha csak az igazihoz kucorodna. Egyszerre szuszogtak, s talán egyet is álmodtak aznap délután. 

Hunter kinyitotta apró kis szemeit, körbenyalta a kis pofiját, felállt, nyújtózkodott egyet-kettőt, és odapattant a lány arcához, nyalogatni kezdte, és Szentimentálé nevetve próbált felkelni, de a kis huncut kölyök nem engedte. Nagy hahotázásba és egymás kergetésébe fulladt a játék, aztán végül a lány feladta, és lehuppant a kanapéra. Hunter próbált felugrani, de végül csak felvette őt a lány, és leültette az egyik zöld párnára. Egymásfelé fordultak, és egymást bámulták. Szentimentálé próbált a szeméből olvasni:

Hogyan lehetséges, hogy egy amúgyis csodálatos teremtésnek ilyen gyönyörű szempárt írt a sors? - gondolta.

Ugyanis Hunter jobb szeme zöld volt, pont olyan zöld színekben játszott, mint az erdő nyáron. A bal pedig kék, pont mint a sziklákat sodró óceán. A zöldben látni lehet a farkasokat, medvéket és őzeket; s a kékben az apró medúzáktól a hatalmas bálnáig az összes tengeri lény. A természet játéka, hogy egy teremtésben láthatod a mindenséget. Ami számodra a mindent jelenti. Az összes lényt, a csillagokat, a nap keltét és nyugtát. A felhőket és a szelet. A viharokat és a sárguló leveleket. A félelmet és törődést. A szeretetet és a szerelmet.

Hunter nem tudta miért nézi őt ez a lény. Olyan furcsa is ő: 

Két lábon jár, fura hangon szól és valamiért elhullajtotta a bundáját. Csak a feje tetején lát bundához hasonlító dolgot. De az nem hasonlít sem az övére, sem a mamájáéra.. Viszont pont olyan meleg a mancsa, mint a mamáé. Tényleg.. nem tudod kedves " Hullott Bundájú Valami ", hogy hol a mamám? - és megint félredöntött buksival nézett a lányra.

Szentimentálé nem tudhatta, csak sejtette mire is gondol a farkas. Könnycseppek gyűltek szemeibe. Ő is és Hunter is ma egy számukra fontos lelket vesztettek el. Felvette a kisfarkast, magához ölelte, és beledúrta orrát pihe-puha szőrébe. 

Talán ez volt az a pillanat mikor Hunter megértette, miért nincs vele a mamája. Kiugrott a lány öléből, és az ablakhoz ment. Neki támaszkodott az ablaküvegnek és úgy vonyított. Sírt, érezhető volt rajta ugyanaz a szomorúság, mint Szentimentálén. A lány odament az ablakhoz, kinézett a tisztásra, és ugyanazt a homályos, szürke tejüveget bámulta, mint a kis Hunter legbelül.

3. rész

Aznap éjszaka sem a lány, sem pedig Hunter nem tudott aludni. Szentimentálé egyik oldaláról a másikra fordult, és vissza. A hatalmas ágyon egyedül feküdt, Hunter pedig a nappaliban a kanapén mászkált és helyezkedett. A lány felkelt az ágyból, a takarót magára húzta, és úgy ment ki a kölyökért. Felvette, letette az ágyra, lefeküdt mellé, és megpróbáltak aludni.
Szentimentálé egy mesét kezdett mesélni, miközben a farkaskölyök hátát simogatta:
Tudod, volt egyszer egy lány.. olyan mint én, de mégis teljesen más. Hosszú barnás szőkés haja volt, zöld szeme és hatalmas vigyor volt mindig az arcán, amivel az embereket is mosolyra fakasztotta. Mindene megvolt az életben, minden célját elérte, az álmait sorban valósította meg. Nem volt útjában semmi. A családjával jól megvoltak, a barátai imádták. Egyszóval tökéletes életet élt.
Azonban a szerelemben valamiért sosem járt ilyen sikerekkel, mint amúgy az élet más részein. Kereste az igazit. Többször meg is találta, többször el is felejtette, többször meg is utálta. Önkéntelenül belement mindenféle rossz kapcsolatba, mert úgy érezte mindenki megérdemel egy esélyt... még Ő maga is. Aztán találkozott egy férfivel, aki a feje tetejére állította addigi gondolkodását, tetteinek okáért a férfit lehetett valahol hibáztatni, hiszen olyan erős jellem volt, ami a lányban felforgatott mindent. Szerelmesek sosem voltak, mégis valami olyan vonzalom volt kettejük között, amit még máskor sosem érzett a lány. A férfi sosem értette a lány mosolyát, de szomorúságát sem. Pedig az ő maga volt. Együtt felejtettek el gondolkodni, és együtt tanulták meg hogyan kell ' nemszívből ' szeretni. Nem volt idő szerelemre, vagy bármilyen hasonlóan bonyolult dologra. Csupán arra, hogy jól érezzék magukat a másikkal. Szerették egymás művészetét dicsérni és szidni, persze a vége mindig egy jól irányzott csók volt. Hiába akart a férfi erősnek és sebezhetetlennek tűnni, rájött, hogy a lány mellett nem kell megmutatnia mindezt.
Aztán egy nap, a lány eltűnt. Senki sem tudta a városban, hogy mi történt vele, vagy hogy hova ment. Édesanyja napokig sírt utána, és a barátai az egész várost tűvé tették érte. A legjobb barátja, a férfit okolta a lány eltünéséért, de a férfi nem törődött ezzel. Ő is ugyanúgy kereste a lányt, de a lány sehol sem volt. Mindenki lelke eltemette a lányt.

Mire a történet végéhez értek, a kis kópé már aludt, és aranyosan horkolt. Szentimentálé közelebb  húzta magához a kölyköt, és magában gondolkodott a történeten:
Talán ideje lenne hazatérni, vagy legalább egy levelet írni, hogy jól vagyok. Anya úgysem hinné el. Egy nagyon rossz viccnek gondolná, és valójában a barátok is. Elhitték, hogy már nem vagyok, és nem kerestek itt. Pedig, ha igazán elgondolkodtak volna, rájöttek volna, hogy ide húzott a szívem. Akkor is imádtam az erdőt járni. Itt miért nem kerestek? És miért kellett ennyit változnom?
Mindig mosolyból lett egy magányos tekintet. Az álmaimat ott hagytam a városban, és egy végtelen úton haladok, aminek célja sosem volt.
Egyedül Hunter jött ide, ő tudta meg egyedül, hogy itt vagyok. Nem vadászni volt akkor sem, hiszen elmondta: Engem keres.
De már ő sem maradt velem. Az egyetlen ember aki igazán ismer, elveszik a messziségben. Szép, de mostmár ideje aludni! Holnapra virrad lassan.. Talán reggel arra kelek, hogy az a Hunter fekszik mellettem, és csak álmodtam az egészet. Lehet ezért félek aludni, mert félek attól, hogy felkelek és csalódok, hogy minden igaz, ami az elmúlt két napban történt.

Lassan lecsukta szemeit és kitisztultak a gondolatai. Mély álomba zuhant, és két napig folyamatosan aludtak így kettesben a farkassal. Csak enni és inni keltek fel. Fáradt volt testük és lelkük egyaránt.

4. rész

Teltek a napok és a hetek, napjaik nagy részét azzal töltötték, hogy a hóban játszottak, és utána a kandallónál melegedtek. Hunter ezidő alatt nőtt, mint a gomba. Egyre nagyobb lett, mancsai már egészen nagy nyomot hagytak a friss hóban és már szívesen kószált el egyedül is az erdőben.
Mindketten felejtették a múltban történt szörnyű dolgokat, egymást segítették a végtelen hosszú úton.
Egy reggel Szentimentálé arra kelt, hogy pajtása nem fekszik mellette. Felkelt, felvette a kabátját a pizsama polójára, csizmát húzott és kifutott a házból. Hunter nevét kiabálta. Aztán meglátta őt a tisztás túlsó végéről futni felé. Valami volt a szájában, amit messziről nem látott a lány. Mikor Hunter odaért lihengve, egy sapkát dobott a lány lábai elé. Amikor megfogta, kishijján elájult. Hunter elhozta névadója sapkáját. A lány fogta, és  érezte, csurom vizes. Először arra gondolt, talán a vízből halászta ki valahol messzebb az alacsonyabb szirteknél. De rájött, hogy Hunter sosem szerette a vizet, mondhatni fél is tőle. A lány a farkasra bámult, és kérdezett:
Hol találtad? Mutasd meg! -közben az orrához tartva a sapkát, hogy szimatot kapjon.
A farkas nézett a lányra sarkon fordult és elkezdett észvesztve loholni át a tisztáson. Szentimentálé alig bírta követni őt, és fázott is nagyon, mert még mindig pizsamában volt. Ez volt most a legérdektelenebb dolog, ami a fejében járt: fázik. A tisztáson túl az erdő sűrűjébe vezette Hunter az elkeseredett lányt, Szentimentálé pedig már elképzelte a pillanatot, ahogy magához öleli a férfit. De sajnos valahol az motoszkált a fejében, mi lesz vele, ha semmit sem találnak, vagy ha esetleg csak egy kihűlt testet. Rettentően félt, és megállt. A egyik fának támaszkodott és kifújta magát. Hunter odament, és a lány kabátját harapta és húzta magával. Egymásra néztek, és a lány akkor már tudta, hogy sietniük kell, bármit is fog mutatni neki bundás barátja.
Órákig futottak a sűrűben, mígnem kiértek egy olyan partrészre, ahol Szentimentálé még sosem volt. Nem is tudott róla, hogy van teljesen sík partszakasz azon a vidéken. A part teli volt fekete, a víz által simára csiszolt kavicsokkal.
Mindegyik egy, az óceán által készített gyönyörű égkő. -gondolta.
A szél hidegen süvített a lány fülébe, és kapott bele Hunter vastag bundájába. Körbe néztek, és előttük a hihetetlen kékség, mögöttük végestelen zöld, jobb oldalon hatalmas szürke sziklák tornyosulnak, ott lehet valahol a faház is, és a tisztás. Hunter ugatni kezdett a másik irány felé. Egy barlang volt ott.
Szentimentálé vett egy mély levegőt, odament. Mellette szorosan Hunter, aki egy percig sem mozdult a lány lábától. Mikor a barlang bejáratához értek, Hunter vonyított egyet a sötétségbe, amire a válasz, három kopogás volt. A lány szive hevesen kezdett verni, miközben Hunter megint vonyított egyet, amikor már befelé haladtak így ketten a barlang belsejébe. Óvatosan lépkedtek, szinte teljesen sötét volt. A lány belenyúlt kabátja zsebébe, és egy vihargyújtót vett ki, amivel a kandallót szokta begyújtani. Rögtön meg is gyújtotta. Ahogy  mentek egyre mélyebbre, Hunter megint vonyított egyet, és újra kopogást hallottak válaszul, és mellette egy érdes férfi hang szólt, vagyis inkább csak a halk visszhangja:
Szentimentálé!
A lány nem tudta, most csak a füle káprázik, vagy tényleg belebolondult a veszteségbe? Hetek teltek el, lehetetlen, hogy hetekig bírta élelem nélkül vizes ruhában.
A vihargyújtó fényében meglátott egy sötét alakot feküdni a földön. Odament, és akkor látta meg, hogy Hunter az, Ő az, és él. De nagyon gyenge. A teste teljesen kihűlt, és fal fehér a bőre. Hívta a farkast, annyit mondott:
Maradj itt vele, feküdj mellette, melegítsd, addig én kitalálom, hogyan megyünk haza.Szentimentálé

5. rész

A percek szinte óráknak tűntek. A lány nem akarta ott hagyni a férfit, viszont így érezte, hogy lassan elszáll mindkettejük ereje, és mindketten belehalnak a várakozásba.
Beszélt hozzá, gondolta, hátha úgy eszébe jut valami megoldás a helyzetre.. Egyáltalán nevezhető ez a dolog helyzetnek? Itt fekszik az ölében a szerelme, akiről meg volt győződve, hogy már nem is él. Ez nem helyzet, ez valamiféle csoda, vagy csak a sors játszadozik lelkével oly hevesen.
Mindenesetre a barlangból legalább ki kell jutnunk! - gondolta - Itt a mélyén sokkal hidegebb vn, mint kint a parton.
Hunter szófogadóan még mindig a férfi mellett feküdt, így két oldalról melegítették őt. Szentimentálé hirtelen felállt, és rászólt a farkasra:
Hunter gyere, kivisszük innen! - aztán a férfihez szólt, az arcát simogatva:
Ébredj, haza megyünk! Lábra tudsz állni?
A férfi válaszolt:
Hagyj itt, nem akarok, nem merek többé a szemedbe nézni. Nem gondoltam rád, mikor leugrottam. Csak menekülni akartam az érzéseim elől. Nem érdemellek meg!
A lány nagyon dühös lett, és a férfi kabátjába markolt:
Képes vagy ezt mondani, mikor Hunter megtalált téged, és lehetőséged lenne jóvá tenni a hibáid? Azonnal kelj föl! - hangjában talán sok volt a méreg, de az elkeseredettség ugyanúgy, hiszen ha a férfi nem akar jönni, akkor tényleg belehal - Nem gondolod, hogy így is csoda, hogy eddig kibírtad? Hetek óta fekszel itt. Mégis szerinted ez nem csoda?
Tudod, hogy nem hiszek a csodákban! - Hunter morgó hangon válaszolt, és felült. Lábait alig érezte, így a lányra és a farkasra próbált támaszkodni.
Ez az! Menni fog ez!- mondta Szentimentálé. Bár ő maga is csodálkozott, hogyan lehetséges mindez, de elhitte és próbált minél gyorsabban kijutni a sötétségből. A vihargyújtó lángja szakadatlanul égett, reményt adott mindhármójuknak.
A kandalló lángjára emlékeztette őket. A lányt és  férfit arra a napra, mikor együtt ültek a kanapén egymásba karolva, a farkast pedig arra a napra, mikor Szentimentálé megtalálta őt. A tűz mely megvédi őket. Az a végtelen tűz, amely sosem húny ki, és folyton melegít.
Fáradtak voltak, fáztak, és már semmit sem kívántak maguknak, csak hogy jussanak ki, és lehessenek otthon. Ihassanak egy forró bögre teát, hogy nevethessenek ezen az egész butaságon, ami történt velük. A barlang falai azonban nehezen engedték el maguktól őket. Azok a magányos fekete falak, fénylettek az apró láng mellett. A barlangnak régóta nem volt lakója, még a denevérek és békák is féltek tőle. Ijesztő volt a végtelen csend. Ijesztő volt, ahogy ezt a csendet néha megtörte egy lidérc sóhaja. Ijesztő volt a napfény hiánya.
Már majdnem kijutottak a barlangból, mikor a férfit teljesen elhagyta a maradék ereje is. Összeesett, és már a lány nem bírta el egyedül törékeny testével azt a nehéz és tehetetlen alakot. Hunter sem tudott már segíteni, kevések voltak mindehez ketten. A lány akkorsem akarta feladni, és úgy döntött, addig küzd, míg a férfi szemei nyitva vannak. Hátára vette a férfit, Huntert pedig előre küldte, hogy vezesse őket haza.
Amikor a barlangból kijutottak, a lány új erőre kapott, a napfény megsimogatta az arcát, és tudta, hogy vár rájuk a kandalló melege és a tea. Alig várta, hogy otthon legyenek, és hogy újra érezze azt a forróságot, amit akkor este.
Ahogy a fekete kavicsos partról odaértek a sűrűhöz, úgy fogyott a remény is, hogy  otthon lehetnek együtt. A lány már így is nagyon fáradt volt, de elhitette magával, hogy bármit legyőzhet, hogy nála erősebb ember nincs is a világon..
A fák halkan suttogtak fülébe, nem értette pontosan mit akarnak, inkább ment tovább a hóban, előtte Hunter járta ki az utat, hogy ne kelljen a lánynak olyan sok havat csoszogásával maga előtt tolnia.
Nehezen emelte már a lábát, combjai csontig fagytak a hidegben, mégis csak az otthon járt az eszében, és hogy az ő kitartásán lóg a férfi élete.
Amikor a tisztáshoz értek, a lány megállt, - bár a mai napig nem tudja miért - levette hátáról a férfit, leültette az egyik fa hatalmas törzséhez, s akkor vette észre, hogy már nem lélegzik.
Megcsókolta. Semmi válasz, szinte már jegesek voltak a férfi ajkai.
A lány hirtelen nem  tudta mit tehetne. Elkezdett keservesen zokogni, magához húzta a férfit, többször megcsókolta, de semmi eredmény. Hunter csak nézte a két kétlábú lényt, aztán pótmamáját követve odabújt a férfihez, és kezeit nyalogatta. A lány már könnyeitől semmit sem látva hórobogást hallott a tisztás másik feléről. A szarvas volt az, akit az álmában látott. Mintha egy meséből lépett volna ki:
Átlagos volt, mint minden más szarvas. Hatalmas és izmos barna test, korom fekete paták, de az agancsa..
Az agancsai virágba borultak. Telis tele apró rózsaszín virággal.
A lány és a farkas bámulta a szarvast. Nem tudta egyik sem, a szeme káprázik, vagy álmodják az egészet?
Odament hozzájuk, büszkén lépdelt oda a férfihez. Ekkor a lány és a farkas is hátráltak, nem tudták mi fog történni, de az biztos, hogy a szarvas nem az, aminek látszik.


Szentimentálé felriadt. Körbe nézett a szobában.
Sehol senki. Csak a kandalló tüze ropog.
Kopogtatnak, felkel a kanapéról, és kinyitja.
A férfi és a farkas állt az ajtóban. Elmosolyodott.



~ Van úgy, hogy álmaink valósnak tűnnek. De előfordul az is, hogy a valóság tűnik álomnak. Döntsétek el ti, hogy a szarvas létezett-e vagy sem.
Én állítom, hogy igen.

szevasz tavasz, alzi voltam.

régmúlt...

~Micsoda egy kusza tekintet vagy Te.
Mennyire hiányzik ez a tekintet..~

Lassan, ám de biztosan fakulnak a fotók róluk. Fakulnak az emlékek, és fakul a hiány, de az imádat soha.
Annyi kedves emberre emlékeztem a pár nap alatt..

Az én drága egyetlen dédipapám: Úgy meghallgatnék még pár mesét, olyan jó lenne, ha ennénk kis katonákat reggel. Gőzölgő tea illata csapott meg minden egyes alkalommal, mikor felmentem a harmadik emeletre. Emlékszem, hogy amikor beteg voltam, Te ápolgattál engem, eljöttél értem az oviba, és mindig azt mondtad, "ej ej Alizka".
Senkitől sem szerettem hallani hogy Alizka. csak Tőled.
Emlékszem, ha jó voltam, -és én mindig jó voltam- belenyúlhattam a felső fiókba, ahol a sok kitüntetés között egy-egy zöld tetejű, fehér hasú béka gumicukrot találtam. Imádtam, amikor velem együtt rajzoltál, imádtam, mikor fényképeket néztünk. Imádtalak Téged.
Azt is szerettem, amikor azt mondtad: "hát hát.." ezt mindig, mikor évente egyszer valami nagy galibát csináltam.. például, amikor a mama ágyát összefirkáltam. De emlékszem arra is, hogy megdicsérted azt a pillangót!
Annyi éven keresztül velünk voltál. Olyan sokat adtál, és annyi minden veszett el, mikor elaludtál..
Kevés olyan szívfacsaró pillanat volt az életemben, mint mikor nem ismertél már fel se engem, sem pedig Mátét.
Ne aggódj, én őrzöm azt a lángot, ami ki nem hunyhat, egy életen át, amíg újra nem találkozunk.


Dávid. Szeretném, ha tudnád, hogy talán úgy tűnik elfelejtettelek, de ez nincs így. Szeretnélek újra megölelni, szeretném, ha vonatoznánk egyet, szeretném, ha újra mi lehetnénk a világ urai. De sajnos meg kell értened, hogy ezt egyedül kell megtennem. Fáj az emléked, sanyargatsz, és nem tudtam már az igazi Aliz lenni, akit te valaha nagyon szerettél. Most, hogy nem gondolok rád minden egyes pillanatban, könnyebb a lelkem, és végre a barátaim is az igazi énemet ismerhetik. Jó helyen vagyok, nem vágyódom utánad, mert csodálatos emberekre bíztál rá, hisz tudod.
Úgy szeretnek engem, mint Te. Úgy vigyáznak rám, mint Te.
Egyik sem pótolhat, de mégis megteszik.
Gyuri az összes hülyeségével, hogy félszavakból értjük a másikat. Dávci a felejthetelen humorával, Ati a hihetetlen útmutatásával, Dani minden egyes együtt töltött napjával, Ádám pedig azzal a törődéssel, amiről nem is gondolja, hogy az. Bazsi a jó időzítésével, és azzal, hogy mindig olyan zenét mutat, ami nm hagyja, hogy a mosolyom lefelé görbüljön.
Pótolják az elvesztett hitet magamban, bizalmat öntenek néha üresedő lelkembe, és a legszebb dolog, amit tőlük kaphatok az az, hogy nem érzem magam egyedül. Nincsenek akadályok, csak célok, és utak, amiket közösen teszünk meg.
Hiányzol. De végre elértem azt a pontot, amit mindig is megköveteltél tőlem: hogy mosolyogjak azokon az emlékeken, amiket közösen éltünk meg.
Szeretlek.





szevasz tavasz, alzi és az őszi szünet.

Marauders

ez itt a reklám helye: Marauders
Mostmár teljesen hivatalos a dolog, november első felében veszik fel az első EP-t... már nagyon várom, de addig is, follyon ki a fületek Atitól, Robitól, Bazsitól, Gábortól és Noeltől!

sok sikert kíván az oldal a srácoknak! : )

szilánkosra

Nem telt el óra, hogy ne gondoljak arra a végtelenre.


Folyton zúgott a fülemben a hangja, s amikor lefeküdtem fáradtan, kialvatlanul, az első dolog, ami megláttam a csukott szemem mögött, az a kék szempár volt. Az övé.

Az öreg hajó mosolya, a fáradt test szerelme, a hatalmas hullámzó kék. Minden együtt. Meg volt benne a jó és a rossz együtt. Féltés, és közöny; baráti érdeklődés, és valami hihetetlen túlfűtött vágy.



Beleégett az egész a fejembe, talán a szívembe is. De az a legfontosabb, hogy nem bánom. Elvarázsolta azt a hétvégét, a városból semmit sem láttam. Mégis olyan vigyorral hagytam el Őt és  mindenséget.


Majd erre is építkezhetek, s tanulhatok belőle. Minden rendben lesz velem ígérem. Nem felejtem, csak szép emlékké  alakítom.

Szeretlek benneteket srácok, hogy mellettem álltok mindig. Imádat a buksitokra.



szevasz tavasz, aliz most inkább rajzol.

végtelen

~ Emlékszem, mikor arról a lányról meséltél:
Nem hiszed, de én éreztem rajta, hogy mennyi keserűség és mennyi bánat lakozik a lelkében. Sosem tett volna olyat, amit a szíve diktál.
El tudod ezt képzelni? Azt tenni folyton, amit az eszed akar és kíván?
Én ekkor ezt válaszoltam: Nem, de nem is akarom.

Pedig nagyon sokáig így volt, én voltam az a lány, és féltem attól a tempótól, amit  szívem diktál. ~



Hullámzó test a vízen. Csak lebeg, sodródik a türkiz fodrokkal. Karjait széttárva simogatja a kék tükröt, néhol érdesen megkarcolja ujjait, de a test mégis csak melegszik, ki nem hűl, és mosolyog. Derekán fénylik a Hold fénye, bőrét a só puhítja. Még csukva a szeme, nem néz az égre, csak érezni akarja azt a végtelen óceánt, ami körül öleli.
A víz tartogat számára meglepetéseket, veszélyt, még talán egy csekély szenvedést is, de ő csak lebeg, és érzi, ahogy a tenger hullámai simogatják. Ahogy fülében morajlik a kékség, hallja minden csillag énekét, hallja minden apró teremtés szívdobogását.
Lelke kézenfogva sétál az érzéssel a mélykék tükrön, keresi a csillagok fénylő játékát, és figyeli a horizontot. Egy öreg hajót pillantott meg. Szakadt, kosztól sárga vitorlákkal, hínáros, és algától zöldülő horgonnyal, és egy aprócska lyukkal a hajófenéken. Lassan és hosszan süllyedő hajó ez, mégis ezen a gyönyörű kéken úszik. Talán ez az óceán igazi valója, ez a rozoga hajó, de az igazság az, hogy a víz ezt is körülveszi, s az érzés, így is különlegesnek látja.
Vajon laknak a hajón matrózok, utazók vagy bárki más? Vajon érdemes-e álmodozni afelől, hogy újra teljes pompájában fogja szelni ezt a végtelen mélységet?

Akármi lehetséges a világ peremén. 

A hajó is és a test is el tudna szakadni a kéktől. De akarnak ők elszakadni ettől a hihetetlenül végtelen mindenségtől?

A hullámokon nyugvó test, még mindig a víz szorító ölelésébe bújik,  hajó pedig ugyanott áll, lehorgonyozva, lassan fulladva. Az érzés pedig már rég a vízbe olvadt.
Nem történik semmi. A szél néha megfújja sima bőrét, néha belekap a rongy vitorlákba. A hold és a csillagok fénye játszik rajtuk.
Ők pedig élvezik, hogy teljesen elvesztek a végtelenbe.








szevasz tavasz, aliz lélegzik.

csak tagadja

Ahogy a hajamból a festék fakul, úgy fakulnak az emlékek és tisztul a szívem. A víz mossa le a koszt és a port, a nem maradandó dolgokat, és ezek mind-mind lefolynak a csatornába.
Ujjaimmal igazgatom a már száraz és vörösesen csillogó hajam, jobb oldal, bal oldal, jobb kéz, bal kéz, hanyatt és előre dob, aztán előre és hátra dob. Kész. Nem kell most fonogatni a gondokat az ujjaim körül, nem kell bodorgatni a kisujjamra a babahajakat. Most csak így leendegve, semmi plusz hajlakk, semmi hab, semmi külön speckó cucc. A festék így is eleget takar az igaziból.
Vagy inkább az igazimat mutatja, nem úgy mint az eredeti unalmas szürkés barna hajam.


Bercivel meghódítjuk nyugatot, és reméljük mindketten elégedetten, és vidáman térünk haza. Semmi kétség, semmi megbánás, csak örömség. Pazarlunk pár expot a városra.




szevasz tavasz, aliz nem tudja mit csinál.

elisz lenni boldog

Annyiszor bújtam a saját mosolyom mögé, és annyiszor kebelezett be az élet, és köpött ki megrágva, hogy el sem hiszem, hogy itt tartok.
Megtörtént az elmúlt másfél év. Ha ez nem lett volna, akkor most nem lennék ilyen hihetetlenül boldog.
Az utolsó fél évben megküzdöttem mindennel, amivel emberfia meg tud. Szinte már nem is láttam az alagút végén a fényt, csak csináltam, mentem előre, igyekeztem. Aztán mikor kicsit úgy éreztem, hogy hiába, akkor ütött be, hogy minden a régi.

Feltűnt, hogy mellettem vannak, akik igazán hiányoztak. Előttem volt minden, amit végig jártam, és minden, ami jöhet, ha így folytatom a továbbiakban.

És így is fogom. : )




szevasz tavasz, aliz még mindig kicsattan: )

anything could happen in a next few hours

Úgy tűnik nem kell nekem döntenem.

Lassan sétált az utcán, talpa érezte a térkő domború széleit, haja sütkérezett a napfényében, puha kezei érezték a szél játékosságát, de ennek a napnak is, mint mindegyiknek vége lett. A nap elbújt, és nem akarta többé a lány haját simogatni. A szél elcsendesedett, már nem suttogott verseket, és a cipő is nyomni kezdte lábait. Valami történt, aztán vége lett, és újra kezdődött az elejétől.
Arca kivirult, nyaka sem állt már görcsben, és a tüdejében olyan tiszta levegőt érzett, mint még soha. Éjszaka, amikor csak egyedül mászkált, már nem bántotta kétség, vagy szenvedés. Tudta mit akar, és mit fog tenni. Nem bánta már, ha fáj gyenge lelkének, nem félt már annyira a jövőtől.
Leült a város egyetlen dombjára, és a csillagokhoz fordult: Jó lesz ez így?
A csillagok nem feleltek, de fényük oly csodás volt, betakargatták az eget és elnyomták a jelzőlámpák fényét is. Válasznak vette, és tudta, nem lesz csalódás, mert elolvasta már ezerszer a könyvet... Amiért megküzdünk és megszenvedünk, az az álmunk, és az álmunk megkaparintása sosem lehet csalódás. Tévedés talán, de még mindig hisz a csillagokban, tiszta csillogásuk elvesz minden rosszat, és nem hagynak maguk után mást, mint eufóriát.

Egy évvel ezelőtt, ugyan itt ült, és az apró fények választ adtak a kérdésre. Úgy is történt, visszakapott mindent, igaz gyötrelmes napokat élve meg, barátok és társak nélkül. De újra tudott mosolyogni. Az ösztönei azt súgták: küzdj az emberekért, küzdj azért, aki vagy, vagy aki valóban szeretnél lenni!
Megfogadta a tanácsot, és most hiába ül megint a dombtetőn; boldog. Megérte szenvedni, mert a végén elnyerte azt a hatalmas dolgot, amit viszonzásnak hívunk. Újra megtalálta a barátait, újra tudtak nevetni, újra tudtak beszélgetni az élet jövés-menéséről.
Most ugyanott ül igaz. De nem fél, hogy szenvedni fog, mert most nincs egyedül. Mellette kuporog az összes pajtása, és most ők játszák az érzékeket. Az egyikkel lát, a másikkal hall, a harmadikkal érint. Nem kell neki dönteni, rájuk hagyatkozik. Tudja, hogy ha szenvedés is marad az egészből, akkor  is boldog lesz, mert ezt együtt csinálták végig.






szevasz tavasz, aliz ül a dombtetőn.

~

mosolyodba bújnék

csillagok

Féltve őrzött álmok, ámuló vágyak, szerelmes versek és szeleburdi csacsogások néznek le ránk minden éjjel. Tele élettel, reménnyel. Mosolyogva lesnek minket. Azon a millió éven mosolyognak, amit mi sosem láthatunk. Ismerik a világunkat, amióta csak homokszemből egy hatalmas lélegző gömb született. Sajnos mi az övéket sosem fogjuk így megismerni. Egy talpalattnyi földről lessük őket, csodálva, szerelmesen, várjuk a válaszokat, és próbáljuk velük feledni a múltat.
A fűben fekve társunk csak a csend. Csak ül mellettünk, átkarol, betakar, és melegnek érezzük a végtelen fűtenger hideg harmatos csillogását. A sípoló hűvös szél csókolgatja arcomat, és mosolyra húzza a számat.

Nézem a hatalmas kék vászont, a hófehér fényfoltokat számolom, míg megszorítod a kezem, és felmutatsz egyre: - Látod? Olyan magányos, mégsem érdemli meg. A legfényesebben világító csillag, bevilágítja az egész világot, és mégis egyes egyedül van. Ilyen vagy te is.

Tartózkodva nézek rád, és tekintetem elárul engem, mit érzek és gondolok: ugyanezt. Nincs ember, aki nálad szebben ragyogna, nincs melletted bánat, se kétely.
Fekszünk egymás mellett, karjaink belesüppednek a zöld tengerbe, az ujjaim görcsösen szorítják a tieidet. Olyan távol fekszel tőlem, mégis.. Érzem a szívverésed, a bőrömön érzem szuszogásod mélységét, érzem minden egyes mozdulatod a szél cirógatásában. Leveszem szemeim egy pillanatra a csillagokról, feléd fordulok, és belémhasít, hogy mégsem vagy itt. Nem tudom mit tehetnék, inkább visszafordulok a csillagokhoz, és várom a tekintetet, ami majd megment a semmi közepéről.

És így lesz.

A csillagok közt nincs boldogság, vagy bánat. Ők mutatják végtelen fényed útját. Hogy merre tarts, hogy kinek szorítsd a kezét, hogy kivel nevess a legjobbakat. És hogy kik legyenek azok, akiket a szívedbe zársz. A legbelsőbb szobába, ahonnan nincs menekvés. Amelyik szobán nemhogy kulcslyuk, kilincs, de még ajtó sincs. A bejáratot a csillagok mutatják nekünk, s a kijáratot a szív sem ismeri.
A csillagok értünk hullnak és teljesítik legszebb álmainkat. Becsüljétek őket !


szevasz tavasz, aliz csillagokat les.

thank god, it's wonderland

"Jó lenne, ha minden a régi lenne"

Hányszor kérleltem, hogy legyen így. Hányszor próbáltam helyre hozni mindent. Megtettem mindent, egyetlen dolgot kivéve: várni.
Nem szeretek várni, úgy gondolom, az a gyengék játéka. Küzdöttem, hogy visszakapjak mindent, és mindenkit, de nem működött a módszer. Valahol a Feladás határán járva leültem törökülésbe, ölembe tettem a kezem, sóhajtottam egy mélyet a tejködbe, és vártam.
Vártam valamiféle csodára, amitől jobb lesz majd, amitől kicsit újra érezhetem az egészet. Hogy fontos vagyok nekik is, pont úgy, mint ők nekem. Nem történt semmi, annyira nagy volt a csend, hogy elgondolkodtam, talán már nem is vagyok ebben a világban. Talán már nem is létezem, és csak kezükbe temetik arcukat, hogy hová lettem.
De nem így volt. Ők is ugyanúgy mellettem ültek a határon. Csak a tejködtől nem láttuk egymás fáradtságát. Nem láttunk semmit tisztán, nem hallottunk és éreztünk semmit. Csak tátongó ürességet, és hogy messze jár a múlt, hogy messze járunk egymástól.
Azt a bizonyos múltat is, legjobb lenne meg nem történtnek nyilvánítani, de ezt is csak együtt lehet elérni. Bátrak voltunk mindannyian, és átléptük a határt. Ugyanabban a pillanatban, és mihelyst két lábbal álltunk ott, a köd feloszlott, és vele minden kétségünk és bánatunk.
Akkor ott álltunk egymással szemben, elhidegült arccal, és rájöttünk, hogy a ködtől, rosszul olvastuk a táblát:
amíg mi azt olvastuk Feladás, valójában Odaadás volt. Elmosolyodtunk, és elsétáltunk együtt.
Elfelejtettük a múltat, de mégis minden olyan volt, mint régen. Ugyanaz a társaság, ugyanaz a móka. Mostmár minden rendben, minden a helyén. Én a helyemen, és ők is. Egymás mellett, kacsó a kacsóban, mosoly a mosolyban.

Szóval köszönet, hogy itt vagyunk mindannyian.


szevasz tavasz, aliz sosem lesz többé egyedül.

the white rabbit again

Tökéletes napra kelt, még csillagos volt az ég, mikor elindult. Hűvös volt  a hajnal, és lépteit leste a hold féltölte. Mikor a temetőhöz ért olvasta a neveket, számolta mennyi lépést kell tennie a végéig.
Gyenge szívében megfogalmazódott egy kérdés, de el is illant, mikor egy fehér valami ugrált el előtte. Nem látta mi az, de utána ment, benézett a végtelen borostyán közé, fák mögött mászkált, mint valami lidérc, de végül egy sírkő mögött lelt rá a fehérségre. Egy fehér nyúl remegett a fűben, szemeiben egy végtelen történet látszott.Úgy döntött magával viszi. Fel kapta a nyuszit és tovább indult.
Leült a fülkébe és a fehér nyuszit simogatta, ujjaival dörzsölgette apró füleit, egy dalt dudorászott neki:

' nyúl és macska,

házban laknak,

volna benne minden,

rajtuk lakkcipő, cilinder,

néha így álmodom. '

A fülkéből figyelte közben a suhanó fákat, számolta a megállókat. Itt a végállomás, de a nyuszi még mindig a kezében volt. Ott volt mikor a metróra szállt, és ott volt, mikor az iskola utcájához ért. Belépett a kapun, és megkereste az osztályt, leült a hátsó padba, és a nyuszit babusgatta. Rengeteg új arcot látott befutni az osztályterem ajtaján, mindegyikőjük derűsen mosolygott, megölelték egymást, pacsik csak úgy csattantak. Ő is elmosolyodott, és tudta, hogy jól döntött. Életében először, nincs hiba a döntésében. Vicces új társai szóval bírták, és mikor már észbekapott, a téren ült velük, mezítláb, egy-két  csésze tea társaságában. Akkor már kicsit sem érezte azt a bújkáló félelmet a lelkében, és meglátta, hogy nincs már az ölében a kis fehér nyuszi. Köd előtte, köd utána, talán már sosem látja viszont.


szevasz tavasz, aliz kétsége elugrált.

L, mint J

Sajnállak.
Olyan embereket vesztettél önzőséged és kétszínűséged miatt, akik imádtak téged. Miért jó ilyennek lenned?  Miért kell más neve mögé bújnod, miért kell olyanokat tenni, amit csak azért teszel, hogy eleget tegyél annak, ami valójában nem vagy?! Más akarsz lenni, mint aki valójában lehetnél.
Sosem voltál egyikünknek sem jó barátja, főleg nem szerelme. Egyáltalán hogy van még benned annyi tartás, hogy köszönj az utcán és hozzám szaladj egy ölelésért, amikor te is tudod, már semmi sem olyan, mint akkor régen?
Hányszor próbáltam helyre rakni a bunkóságodat, és hányszor húztalak ki a kulimászból? Én nem tudom megszámolni a kezeimen.. Te megtudod számolni hányszor segítettél rajtam, úgy igazán?

Sajnálom, hogy még én sem tudtam jó embert faragni belőled, azt hogy még így is megkapod azt az ölelést, és hogy még így is örök életemben emlékezni fogok rád, mint arra a lányra, aki lehetővé tette, hogy 3 hihetetlen különleges embert ismerjek meg, akik mostanra jóbarátaim lettek.

Talán miattuk és az ő beléjük fektetett energia, szeretet és törődés miatt nem fogok sose haragudni rád, úgy istenigazából. Ha nem lennél, és nem lennél olyan, amilyen, őket sosem ismerem meg, és most szegényebb lennék.

De megköszönni sosem fogom, amit velük és velem tettél, vagy épp teszel. Még ha ezzel én rengeteg tapasztalatot is nyerek: )

inspiráció egy csésze teából - a török hullám

Álmomban újra levelet olvastam, emlékszem minden sorára:

~ Szia Husi!

Szeretnék mesélni neked egy történetet. Ez egy török fiú története, aki kereste a boldogságot. Még mielőtt lelőnéd a poént, igen, megtalálta.

Szóval...

Hullámzott a tenger, robajlott a víztömeg, és süvített a szél. 

Belekapott a lány vörösen fénylő hajába, és érezte, ahogy simogatja. Lágyan ért hozzá, a puha szellő ujjaival játszott domborulatain, érintetlennek hitt arca fehér volt és szemei akár a legzöldebb smaragd, ajkai, akárcsak a legédesebb méreg. 

Mikor a fiú felébredt álmából a lány már eltűnt. Nem látta sem őt, sem pedig a tengert. Csak bámult meredten a plafonra, és azt suttogta, szinte száját sem nyitotta: megtalálom. 

Kimászott a frissen mosott takaró alól, nyújtózkodott egy hatalmasat, és kiment a konyhába. Elkészítette a teát, mondott egy fals imát és elkortyolgatta a forróságot. Imádta, ahogy a torkán végig szalad a meleg íz. Miután megitta, kiszaladt az utcára körbe nézett, és egyenesen előre neki vágott a kutatásnak. Talált hasonlóakat az álmában látott lányhoz, talált szebbet és csúnyábbat is, mégis tudta, hogy nem ők azok. Járta az utcákat, hihetetlen távolságokat tett meg a cél érdekében. Időtlen ideig rótta az országutakat, míg nem egy hatalmas város széléhez ért. Már maga sem tudta, hogy milyen városban van, csak azt tudta, ez egy újabb lehetőség, hogy meglássa az álombeli lányt. Szinte perceknek tűntek az elmúlt évek, és még mindig a lányt keresi. Nem álmodott újra, nem emlékezett egyik álmára sem, pedig a lány minden este homlokon csókolta, és hívta magához. Amikor a török fiú már megunta a keresést, úgy döntött új életet kezd ebben a hatalmas városban. Magáénak érezte a helyet, az embereket, mégis valami hiányzott. Persze ő elhesegette a gondolatot, hogy talán mégis tovább kellene keresnie a lányt. A fiú pár hónap után a városban megtalálta önmagát, a barátait, s az igaz szerelmet. A lány az álomból pedig szépen lassan elhalványult. A fiú boldognak érezte magát, pedig a szíve mélyén ő is tudta, hogy egyáltalán nem az. Egy nap aztán, újra vele álmodott, de már feladta a harcot, és nem fogott neki a keresésnek. Kisétált a lakásból, és a zsúfolt város egy szegletében várt. Várt valamiféle jelre, vagy biztatásra, s mikor megkapta a lélegzete is elállt. A lány jött vele szembe. Bár    nem volt rajta semmi sem olyan, mint az álmában, mégis az arca kitűnt a tömegből, és rögtön felismerte, hogy ő az. Elsétált mellette, utána nézett, és hazament. A következő nap, ugyanabban a percben, ugyanabban az utcában, megint látta azt a lányt, mostmár egymásra mosolyogtak, de a fiú még mindig nem szólt hozzá. A következő napokban, minden nap délután ugyanabban az órában és percben egymásra mosolyogtak, míg a fiú megszólította. A lány csengőbongó hangon válaszolt neki, és izgatottan várták a következő napot, mikor megint találkoztak. A fiú ígért egy meglepetést, és megígérte, hogy elviszi a lányt a tengerparthoz. Így is lett. Évek teltek el, mindennap találkoztak, és egymásra mosolyogtak, míg nem a tengerparton mosolyoghattak egymásra. A fiú a szemébe nézett, és elveszett abban a smaragd színű fényben, beledúrt a lány hajába, amin a nap fénye vörösen játszott, és akkor látta meg ott, hogy valóban Ő az a lány, ő az az álmából.

S mikor ajkuk a másikhoz ért, akkor érezte meg mennyire édes méreg a szerelem.

Remélem tetszett, és remélem mindig ott maradnak a tengerparton ők ketten. 

Láttalak téged boldognak, és szomorúnak, de szerelmesnek most először. Tartsd meg azt a török fiút, hogy végre az igazi Aliz maradhass. Örökre. Pótolhat mindenkit, akit elvesztettél, pótolhat akárkit a múltadból. Még engem is ~

Régen álmodtam ilyen szépet, köszönöm.

szevasz tavasz, aliz hihetetlenül boldog.

drugs. you know, like memories.

Érzed.

Kívánod.

Nem bírsz nélküle élni.

Az életünk arról szól, hogy ezeknek a drogoknak éljünk. 

Futunk a dílerek után, mikor már kényszeresen kopogunk az asztal sarkán. Csikorgó fogakkal szaladunk a végtelen utcán egy kevéske emlékért. A kapucni mögül a legjobb barátod néz vissza rád, vigyorogva átnyújt egy fotót, amin ketten vagytok, és elkéri azt, amibe kerül ez: kicsi szíved egy darabját.

A rossz emlékek, a jó emlékek .. egyre megy ki a játék: valami olyasmire gondolni, ami már elmúlt,  és valószínűleg ugyanolyan úgysem lesz. Nem lesz ugyanolyan a szeretet, nem lesz  ugyanolyan a félelem, a barátság. Nem fogsz már pont úgy szeretni, nem fogsz ugyanúgy szerelmeskedni, de még ölelni sem.

Az emlékek dolga, hogy elszomorítsanak. Én mégis mosolygok rajtuk. Az utóbbi néhány évben megtanultam egyedül is mosolyogni. 

Nem is tudjátok mennyire jó álca ez egy szívnek, aminek a darabjait már rég eladták. 

Kívülről úgy tűnhet, minden rendben velem, mégis megkérdezed, - mi a baj? Suttogva hazudok, és csak annyit kívánok, hogy te legyél ő. Akármennyire próbálkozom, nem megy nélküle. Nem tudok mit tenni, elfutok a díleremig, és álomba ringatom magam azzal a fényképpel. Az álom egyfajta menekülési útvonal, ami mindig ott van az első tervek között. Lebegek tőle, szinte belémhasad az a kés, amit az álomtól kapok. 

Valahol elvesztem a fonalat, és arra kelek, hogy a napfény simogat a redőny résein át. Fények suhannak végig a testen, amiben lakok, cirógatják, és nyomot hagynak gyenge bőrén. Piros kis karcolások mindenhol, itt akarok kitörni belőle. Nem enged, fél mindentől, utál itt lenni. Nem szeretem, hogy még mindig ilyen. 

Csak egy úton szabadulhatok a függőségemtől. Megtalálni azt a testet, amit akkor elhagytam. Itt van valahol a lakásban. Vagy ha nincs itt, Szegeden megkeresem az öreg temető melletti utcában, vagy a belvárosi híd közepén. Esetleg Pesten a Margit-szigeten hagytam, vagy itthon a vasútállomáson. Talán a szökőkútban megfulladt, mikor beleestem. 

Nem tudom, csak azt hogy hiányzol Déw. 

Azóta az integetés óta várom, hogy megijessz az ajtó mögül előugorva, hogy - HÁ! Átvertelek Husi!
Először megvernélek, hogy hogy tehettél ilyet, aztán megölelgetnélek. És minden a régi lenne, nem lenne több dec. 23-a, énekelhetnél, míg gitározok. Megtanítanál végre gurulni négy keréken, én megtanítanálak, hogy kell bánni Bercivel. Várnál engem a vizsgák végén a sulikapuban, ott lennél az összes szülinapomon, minden nyáron egy hetet a Balatonon töltenénk, vitorláznánk, és nyár végén elennénk OSG-re, meghallgatni olyan koncerteket, amik nem is érdekelnek. Annyi tervem volt még, és te mindben ott vagy. Ott vagy minden egyes pillanatomban, mozdulatomban. Belehallak a szélbe, az esőbe. Látlak az összes fiúban, aki kicsit is hasonlít rád. 

Csak egy emlék vagy - az én függőségem igazi tárgya.

Irány Bcsaba, ott majd minden elfelejtődik.

szevasz tavasz, aliz keres.

Őz

Csak ültem és néztem, ahogy suhannak a fák. 

Gördültek fényes szemeim előtt, tudtam már közel a cél.
Valahol egy érzés szökött át a sínek között. Bár nem volt ismeretlen, azért megijedtem tőle. Belehasított a vonat falába és átszinezte vörösre. Félelembe merült a lelkem, belesajdult a fájdalomba.
Kinéztem újra, kék ég és fehér felhők fogadták vérző lelkem. Ugráltak és rám mosolyogtak. Elterelték a figyelmem arról, hogy mennyire összezúzódott a múlt és hogy mennyire bizonytalan a jövő.

Átgondoltam, egy őz vagyok.

Futok, amerre látok, el a puska elől. - félek a zöld illatos pusztáktól -
Félek a vasúti átjáróktól, amik mindig válaszokat várnak tőlem.

Piros vagy fehér?

Átfuthatnék az érzésen, de inkább megállok a síneken és várok. Várok arra a hirtelen suhanásra, amit kapok, amitől majd érzek is valamit a szívemben.
Ahogy lassan, majd gyorsan lüktet a vér az ereimben. Elvérzek, közben mégis mosolygödrök látszanak az arcomon. Lábaim görcsben, a karom mozdulatlan, a fejem sajog.
Azt hiszem, a piros utat választotta az őz. Menekvés, édes szabadulás. Vágtatnék vissza a sűrűbe, talán ha a fehéret választom, ez nem csak egy vágy lenne.




szevasz tavasz, aliz ma egy kavalkád.

home sweet home

Valami más volt. Valami teljesen új érzés volt ez.

Álltam a ötödik emeleten, néztem ki az ablakon. A messziségben a Mecsek domborodott, akárcsak egy gyönyörű női test, ami rettentő nagy távolságokat betakar zöld karjaival. Füst szállt ki a mellettem lévő ablakból, elszállt és vele együtt minden aggodalmam a naplementébe veszett.
Félőn tekintettem arra a panelre, ahol egy gorilla mászik a falon, vajon mikor fogom újra látni? Vajon mikor érezhetem ezt a hihetetlen honvágyat megint?
A telefonom a kezemben, a szemeim a domborulatokon, az eszem otthon, a szívem valahol elveszve, és rájöttem mennyire sokat köszönhetek. S hogy mennyire fog hiányozni a látvány.
Messze ez volt életem legrosszabb két napja. De nem azért, mert az emlékek súlya, vagy éppen az emberek látványa taszított. Nem.
Tudom, hogy soha nem fogok még egyszer beleszeretni egyetlen városba sem. Nem fogom domborulatait simogatni szemeimmel, nem fogom ujjaimmal végig húzni az óvodák kerítését, nem fogom lábaimmal rúgni a kavicsokat lefelé a dombon. Nem fogok futni lefelé a lejtőn, és nem fogok hatalmasakat zakózni az ismeretlen utcákon télen. Nem fogok a szökőkútban pancsolni egyik szobatárssal sem, és nem fogok szidkozódni, hogy miért nem vagyok otthon.
Egyszerűen belefáradtam ebbe. Mármint abba, hogy otthontalannak érzem magam. Sem Pécs, sem pedig Kecskemét nem volt az otthonom. Nekem az az otthonom, ahol ti vagytok. És ahol ti vagytok, ott vagyok én is. Pécsen, Kecskeméten, Budapesten, Dunakeszin, Békéscsabán, Salgótarjánon. Teljesen mindegy hol, de együtt. Nem feltétlen egymás mellett ülve, de együtt.

Benneteket szeretlek a világon a legjobban. Nincs pillanatom, hogy ne gondolnék arra, mennyire fontosak vagytok, hogy mennyire oda vagyok meg vissza egy-egy beszélgetésünkért, egy-egy jellegzetes mozdulatotokért, mondásotokért. Ettől érzem magam Csodaországban. Nem kellenek zsebek. A zsebek ti vagytok nekem, belőletek merítem minden erőmet, boldogságomat, lelkesedésemet.

: )


szevasz tavasz, aliz az öccsével alszik: D

A vörös szörny

A lány lefeküdt, meleg takaróját magára húzta. Csiklandozta a hideg, ami az ablak résein szökött be. Haja illatát szagolgatta, édeskés illata megtörte az esti csendet, szinte a fényekkel táncolt a szines illat. Keze puha volt és gyenge, apró körmei csillogását nézte a kintről beszűrődő fényeknél. Szemeit nyitva tartotta, és elméjében csöppnyi gondolatok kavarogtak. Miközben az élete értelmén gondolkozott, egy hangra lett figyelmes, ami az ágy alól jött. Nem mert lenézni, hirtelen belegondolt milyen szörnyűségek lehetnek odalent: elfelejtett barátok, emlékek, megtört szerelmek és elmulasztott vágyak rengetege. Inkább az orráig húzta a takarót és figyelt, szemeivel és füleivel egyaránt. Megint hallotta az az ijesztő hangot. Egyszer csak kopogás törte meg az opálos csendet. Szinte tejköd volt a szobába a forró lehelletétől. Mintha az ágy szélén két ujjával sétált volna felé az a hang, kocogott ritmusosan a körme, míg elért a lány szeme elé. Megállt, és a lélegzete is megállt a lánynak, mikor meglátta a hangot. Felemelkedett az ágy alól, vörös volta bőre, a szemei, a haja, a körme, egyszóval mindene. Hatalmas vigyor volt az arcán, de a szemein mégis a félelem látszott.
A lány gyenge kezét a szörny felé nyújtotta, mire az elhúzta magát, és legörbített szájjal elővett egy jegyzetfüzetet, és leírta: utálsz?
A lány félve suttogta: - sosem utálnálak, 19 évig itt laktál az ágyam alatt.. utáltalak valaha is? ezt nekem kéne kérdeznem, hisz folyton megijesztessz, aztán csak vigyorogsz.
A kis Vörös megint vigyorgott, és újra írni kezdett: akkor sem, ha megtudnád, hogy én vettem el a kedvenc mackódat?
A lány hátat fordított, és mondta: -nem, akkor sem.
Persze a szíve mást nyögött volna. Sajnálta azt a mackót, és bánta, hogy hosszú idő után a polcra tette. De az igazság az, hogy attól még ugyanúgy az ő mackója volt. A Vöröskének semmi joga nem lett volna őt elvinni tőle. Mégis miután este a lányhoz bújt a mackó, a szörnyikére gonodolt, arcon csókolta volna, és úgy bújt volna hozzá, mint édesanyjához az újszülött csecsemő. A lány sorozatos rémálmai utána polcra száműzte a mackóját, mondván: " ő nem véd a rémálmoktól ". Így a szörnyecskéhez menekült a mackó.
A lány visszafordult, de a szörnyecske már sehol sem volt. El akarta volna neki mondani, hogy valójában sosem hibáztatná, saját maga helyett; mégis valamiféle árulást érez a kis szívében.
Lehunyta szemeit, és emlékezni kezdett, az összes elcsépelt ijesztésre, a közös kuncogásokra, amikor a mackót majdnem széttépték ketten a Vöröskével; és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a kis szörny a szemébe tudna nézni. Újra.



szevasz tavasz, aliz álmodik.

kedd, ami Vasárnap

Nyitott ablaknál ülök, lesem a felhők habozását, lesem a fűszálak hajladozását, lesem ahogy a busz elpöfög a szoba előtt, lesem az autókat, számolom őket. Hol süt a nap, hol fúj a szél.
Ugyanaz a nap süt az arcomra, mint a tiédre, mégis.. nem mellettem ülsz, nem rakod a karod a padra, a hátam mögé.
Ugyanaz a szél kócolja hajunkat, mégsem érzed szőke tincseim illatát, és én sem pöndörgetem a hajszálaidat az ujjam köré.
Mikor leszállok az ablakpárkányról, mindig azon gondolkodom, vajon melyik pillanatban esek el, és töröm ki a nyakam. Ez igazából csupán azért érdekes, mert belegondolok mennyivel másabb lenne akkor az életem, ha ez tényleg megtörténne. Vajon hiányozna a futás, amikor sosem szerettem? Vagy hiányozna, amikor nyujtózáskor görcsöl a vádlim és a combom?
Valószínűleg igen. Amikor elveszítünk valamilyen képességet, barátot, akárkit, akármit; akkor az befolyásolja az elkövetkezendő időket. Befolyásolja a gondolkodásod, a tudatod, viselkedésed mások felé.
Ez mind szép és jó, de ki mondja meg, hogy amit teszel az helyes, avagy semmiképp sem az.
Én tudom a választ persze, és megsúgom te is.

Igazából még mindig elszomorít az a hely. Visszaolvastak pár bejegyzést nekem, -a sajátaim közül- és rájöttem, mennyire bíztam Szófiában. Mennyi energiát, pénzt, szeretetet, törődést áldoztam bele, és a köszönet, egy sárga csekk lett. Amit sem kifizetni, sem eltörölni, sem kidobni nem lehet. Az a számla beleégett a fejembe, és nincs mese, elérte, hogy egy életen át utáljam emiatt azt a helyet.
Úgy érzem magam, mintha a mese most érne a végéhez, mintha jövőhét kedden jönne a Vasárnap. Azért nagybetűs Vasárnap, mert amióta itthon vagyok, úgy érzem minden nap péntek, vagy szombat. Sosem jön a Vasárnap, és küld engem vissza a busszal azokhoz a dombokhoz. Rossz érzés fog el, tényleg félek attól, hogy újra ott kell lennem, még ha ilyen nagyon kevéske időt is.
Remélem mikor a flasztert éri a lábam, megnyugszom a melegtől, és megbékél a kis lelkem, mert még mindig sokan vannak, akik ott várnak rám.



szevasz tavasz, aliz utazik.

majális a fejben

Már tegnap éjszaka megakartalak írni.

Van úgy, hogy az ember boldog, - vagy csak annak érzi - olyan igazán felhőtlenül boldog.

Látszólagosan szép az idő, sok a gyerek, sok barát, hideg sör, kukorica, rózsaszín vattacukor, meg miegymás.
Másrészt a feje tetején áll minden és semmi kedved a ringlispilt nézni, túl gyors, túl ijesztő, mégis felülsz rá.~

A zsebemben hordom csodaországot. Jó lenne tudni, hogy melyik zsebembe, mert rengeteg zsebem van. Talán ott van az összesben egy egy darab, és csodaországot csak zsebenként kisadagokban kapom. Az is lehet, hogy épp a mosásban van az a ruhadarab, aminek a zsebében van. De az is lehet, hogy már rég kinőttem, vagy éppen kidobtam, mert elszakadt.
Az is lehet, hogy még meg se vettem azt a ruhát. Vagy lehet, hogy éppen most rakják fel a vállfára, vagy épp árazzák le.
Nem tudom, én csak annyit tudok, hogy fel akarom venni !

~ Ez a körhinta csak forog, belebolondulok, mennyire elszédíti a fejem. Nincs se eleje, se vége. Csak forog. Meghasadok ettől az érzéstől. Úgy érzem nincs értelme, mégis olyan szép, ahogy szédít és bolondít.
Nem tudok semmit se tenni, felszállni félek, kavarogni akarok a világgal, és már pénzem sincs, hogy befizessem magam.

Sajnálom.


szevasz tavasz, aliz elbújt.

egy görbe gödörrel: )

"szevasz tavasz, aliz elveszett."
aki miatt elveszettnek érzem magam így válaszol: - nem hagyom

it's the sun, that never goes down

Igen, mostmár én is tudom. De nem akarom.

Torkom szakadtából üvöltenék, de még ehhez is gyenge vagyok. Egy elfuserált jellem, egy bolondult szív, és csodákat látó szemek. Semmi más.
Vagyok én egyáltalán valaki? Vagy csak épp olyan senki, mint a régi barátok, szerelmek gondolják? Lehetek én valaki, aki szívből szeret és akit szívből szeretnek?
Soha.


Négy fal, nyolc sarok, két szekrény, egy ágy, milliónyi emlék és egy test. Valahogy így nézett ki ma a szobám. Az a helyzet, hogy még így sosem éreztem magam. De tudom nagyon jól miért kapom, és miért érdemlem ezt. Igazából ezután csak jó jöhet, vagy ha jó nem is, de rosszabb már semmiképp.

Taníts meg félni, hogy legközelebb ne merjek veled találkozni. Taníts meg felejteni, mert ha nem, én örökké téged foglak követni. Taníts meg nem szeretni, hogyan lehet téged megutálni, hogyan lehet téged elkerülni.

Azt kívánom, bárcsak valótlan lennél, úgy könnyebb lenne elengedni.




szevasz tavasz, aliz elveszett.

rajzok

Imádom rajzolni a vonalaid.
Napról napra körvonalazódik a természeted, hogy mit, miért és hogyan teszel. Lehet, hogy lassan haladok, de ez a körvonal pontos. Alig várom, hogy vége legyen, hogy az eleje és a vége kapcsolódjon, és színes ceruzát vegyek a kezembe és kitöltsem a fehér részeket.
Bár, ha belegondolok az jobb, ha minél később végzek a rajzzal nemdede?
Nem tudom még ezt eldönteni. Szinezni jobb, vagy magát rajzot megrajzolni?
A szinezés már csak hab. Azzal fejezem be a rajzot. Kérdés, hogy be akarom-e fejezni ezt valaha is?
De színek nélkül nem ér semmit. Van benne piros, kék, zöld, sárga, ibolya. A világ összes színét jelenti nekem. Nincs is ennyi színes zsírkréta, ceruza egyszerre, ami kitölthetné ezt a hófehérséget.
Bár én a fehéret is szeretem. Olyan tiszta, szépséges, csendes. Mint a tél.


Ha megfigyelitek újabban már a tél is szépséges. Elengedtem az összes régi szép rajzomat.

Néhányat dühöngő lánggal, néhányat papírhajóként engedtem útjára kicsi lelkem hatalmas tengerén. Egyetlen egyet pedig papírrepülőként dobtam el a világ tetejéről. Azóta is száll a madárkáimmal. : )

Megpróbálok mindig különbözni magamtól, de miért akarok mást rajzolni magam helyett?
Mást érdemesebbnek látok erre. Jobbak az érzések, erősebbek, olyanok amiket mindig is érezni akartam, vagy inkább szerettem volna valaki iránt.
Tudjátok, mint a mesékben. Bár ez nem egy mese, ez egy rajz, aminek a vonalait te adod; minden egyes nappal, amit várakozással töltök, amit veled töltök, amit emlékezéssel töltök, egy kicsivel többet mutat a rajz rólad.




szevasz tavasz, rajzos aliz voltam : ))

beforratlan sebek

Az ember szereti ezeket a sebeket.

Gyógyulgatnak, viszketnek és ezért valójában nem is tudjuk nem észre venni őket. Sosem lehetsz már tőlük a régi, csakis kizárólag újulhatsz. 

Olyanok ezek a sebek, mint a rossz emlékek. Hiába akarod elfelejteni, megfeledkezni róluk... 

Talán nem is akarsz. Nem tudhatod.

Majd ha varrosodik szólj!

cukorsziget

Olyanok az emberek, mint a cukrok.

Édesek, savanyúak, töltöttek, bevonatosak, ízletesnek látszóak, színesek, fényesek, kerekek, szögletesek, egyszerűek, több ízűek. Furcsák.

Valójában mindenki egy cukorkára hasonlít. Megvan minden embernek a cukorka alteregója, - istenem milyen butaságokat tudok összehordani - és mindenkinek megvan a kedvenc "cukra".

El tudtok képzelni egy cukorka világot? 

Ahol mindenkinek megvan a saját íze, formája és színe?

Van olyan, aminek a külseje savanyú, mint a fene, de a belseje mégis lágy, puha és a legkevésbé sem savanyú. Kékes színe van, és kicsit mandula formájú.

Van, ami a kezemben olvad, - pedig eléggé keménynek tűnik - de úgy, hogy ezt csak akkor veszem észre, mikor már ízlelgetem. Fehér színű és kizárólag párban lehet kapni.

Van, ami olyasmi, mint egy limitált kiadású cipő. Egyedi a színe, az íze, de még a formája is. 

Van, ami kívülről egy zamatos gyümölcsre hasonlít, mégis olyan furcsa az íze. Őszintén szólva jobb ízűnek vélted, ezért csalódsz is, hiszen nem ezt vártad.

A kedvencem mégis az a cukorka, amit a kalózok és a macskák is esznek. Ja és a szerelmes tinilányok és tinifiúk. Juharszirupos íz, színes külső, mindenféle jóval töltött keménycukorka. Amikor megízleled, olyan érzésed van tőle, hogy te vagy a világ ura, és majdnem hogy madárnak érzed magad. (erre majd szánok egy külön posztot, hogy milyen érzés madárnak lenni...) Most megyek, felkészülök a mai munkára, meg a holnapi cukor-túladagolásomra.

szevasz tavasz, aliz voltam: )

letter from my pillow

Ami elveszik, megkerül.

Megtaláljátok egymást újra, színesebbek a képek, kerekednek a mosolyok, libabőrösödik a talp, édesedik a sütemény.

Minden, mint régen, csak sokkal jobban értékeled.
Visszakaptad őket, újra te vagy, olyan igazán Te.

Változnak az emberek. Az érzések soha sem, mert akit egyszer igazán szerettél, azt most és mindörökké ugyanúgy szereted. Kell a távolság, hogy értékelni tudd, azokat a dolgokat, amik körbevesznek. Hogy tudd értékelni a személyüket, hogy tudd mennyire céltalanul mentél messzire, és mennyire hatalmas céllal térsz vissza:

~ visszakapni mindent

Büszke vagyok rád, ilyen vagy te valójában. Maradj is ilyen.

Szeretettel, álmodból: 

D

Follow the White Rabbit

Azt hiszem, az életem kezd egyre jobban hasonlítani a valósághoz, bár így sem nyers, mint ahogy én azt elképzeltem.
Reális, de közben ugyanúgy a fehér nyuszit követem.

Felbukkan megmutatja magát, megmozgatja apró pamacs farkát, ránéz az órájára, és hirtelen elillan. Nem szól, nem mutat. Csak eltűnik. Tudja, hogy úgyis követem árkon bokron át.
Persze utána sietek, és nem találom. Csak az irányt mutatja, de hogy utána a jobbot vagy a balt választom, már csakis kizárólag rajtam múlik.
Vajon a bokorban bújik és figyel rám, vagy tényleg csak siet teázni?
És - Aliz, és-sel nem kezdünk mondatot- nekem ugyan sietnem kellene-e oda, ahova tartok, ahova a fehér nyuszi irányít?Tudnom kellene-e, hogy hova tartok, hogy mit akarok?

~ Nyuszi úr, kérem várjon, válaszoljon!

Igérem nem követem tovább, ha válaszol a kérdéseimre.
Siet. Mindig csak siet. Egy minutum ideje sincs.

Talán jobb is, hogy nem válaszol szegén fejemnek. Kevésbé fáj így a szívem, hogy nem tudom merre tartok. Jobb belebújni a gondolatokba és képzelettel takarózni.

Boldog vagyok, mert semmi dolgom, csak követni a fehér nyuszit.
Őt kell figyelnem. Ha megjelenik, tudom, kicsit eltévedtem és ezért kell elugrálni előttem.

Kiskoromban kutattam a nyuszit, de mára rájöttem, hogy az a jó, ha nem tűnik fel, hiszen az azt jelenti, jó úton járok Csodaország felé.

szevasz tavasz, aliz voltam.

hálálhatatlan

Ilyenek az igazi társak. Barátok, szerelmek, rokonok, mesék, történeket.

Nem tudod te sem, hogyan hálálhatnád meg, hogy vannak, mégis megteszed.

Azzal, hogy ott vagy, amikor mellettük senki sincs. Azzal, hogy megiszol velük egy sört, vagy azzal, hogy egész egyszerűen nevetsz a saját kis elcsépelt poénjaidon. Elmosolyodnak rajtad, ami talán egy évben csak egyszer igazán őszinte. Mégis ha hamis is, egy szempillanatra eltűntnek nyilvánítjátok az összes rosszat.

Az van, hogy sosem leszünk magányosak.

Lehetünk egymástól kilométerekre, vagy lehet éppen mosolyszünet köztünk. De azt garantálom, hogy egyedül sosem leszünk.

Se a kalapos, se a zenész, se a tölgy.

A kalózról meg nem is beszélve: )

Tehetetlenséget azt gyűlölöm. Nem tudok mit tenni, várok. Rossz az, amikor rájössz, hogy nem tudsz mit tenni azért, hogy boldogabb legyen, vagy hogy legalább kicsivel jobb kedve legyen. 

Ma mindenkit megtalált sors urfi keze, mindenkit lehúzott nullára, engem meg fel százra. Szóval újra enyém a pálya, mehet a móka! Kód 23-as: boldogítani.

szevasz tavasz, aliz voltam.

jó, mert jó

Jó, mert jó.

Mert kalóz, mert nem vártam, mert csak mert!

Nem kell körülírnom miért jó. Nem kell magyarázkodnom senkinek, nem kell senki miatt bánnom az egészet.

Nem kell bizonygatnom, hogy jó, nem kell köröket futni, hogy mások elhiggyék, amit érzek.

Látják, tudják, mi van a lelkemben.

Boldognak látnak, olyannak, mint még soha.

Mostmár mindegy minden. Csak mellettem legyen, az az aljas kalóz, aki ezt tette velem. : )

A legszebb ebben a hónapban, hogy nem egy, nem kettő, hanem soksoksok embert kaphattam vissza.

Jó újra itthon.

szevasz tavasz, aliz vagyok csodaorszából: ) újra, és örökké.

mert akartam mesélni

Kalóz.

Ismertek kalózokat?

Én egyet ismerek. Nincs kalapja, se falába, se papagáj a vállán, de még hajója sem.
Valójában nincs semmi rajta, ami kalózos. Mégis az. Van benne valami, amitől kalóznak érzem.

Hányszor írtam le az elmúlt 4 sorban, hogy kalóz?
Oké abbahagyom, ígérem: D





~ Szakadatlan eső. Egy deka napsütés nincs Pécsett, és igazából zavar.
Igen, zavar, hogy nem süt a nap az utolsó előtti napomon. Marhára zavar, zavar, zavar, zavar.

Én is meg vagyok bolondulva. Besűrűsödik a levegő a fejemben, és sípol.
Nem működik a szívem és inkább kilépnék a legelső kijáratnál. Szeretném azt gondolni, hogy nincs értelme, de mégis látnám értelmét.
Nem fogok felesleges dolgokba belekezdeni, de folytatni sem.

Van valami, ami nem ugyanaz, de még hasonlítani se hasonlít; kár, hogy csak most tűnik fel úgy igazán.

Másodszorra kúrtam el a dolgot. Sajnálom.

zuhanó

~ Gondolataink saját elménk börtönébe zárnak. Félelmeink emelik egyre magasabbra a falat, melyet csak a tudatosság képes lebontani. Amíg a külvilágtól reméljük a megváltást, csalódásra ítéljük magunkat, hisz a szabadulás kulcsa bennünk van.

Ha ezt felismerjük, akkor minden félelem szertefoszlik. ~

Nehéz lenne körülírni mi zajlik a fejemben. Vagy, hogy mégis mi folyik itt, hogy mi az amit szeretnék, és mi az, amit egyáltalán nem.
Hiányzik, mégis el tudnám ásni az egészet.
Nem értem miért kell az embereknek magukat sanyargatni azzal, hogy gondolkodnak. Úgy egyáltalán.

Minek gondolkodni? Tényleg semmi haszna, csak magába zárja a lehetőségeinket. 

Viszont, ha meg nem gondolkodunk, akkor az egész terv/vagy 'nemterv' kerülhet a kukába.

Mindegy, valami csak lesz. Régen voltam már ilyen bizonytalan. Semmi sem működik úgy, ahogy én azt elterveztem, semmi sem lesz olyan könnyű, mint ahogy én azt elképzeltem a kis fejemben.
Talán az eheti hétvégéből is bujkálás lesz. Talán nem. Majd valaki eldönti helyettem.

szevasz tavasz, aliz valahol elveszett.

legkedvesebb búcsúlevél

Pécs !

Hol is kezdhetném...?

Szép, kedves, aranyos napokat köszönhetek neked, de ugyanígy volt olyan, amit legszívesebben eltörölnék. Nem gond, azért még mindig az egyik kedvenc kis városkám maradsz.

Annyi minden történt, hogy igazából összefoglalni sem tudom hirtelen. 

Emlékszem az első napra, amikor bestresszeltem, hogy mennyire szörnyű lesz ez a kollégiumi élet, hogy mennyire furcsán szörnyűek az osztálytársaim, hogy milyen ijesztőek a kertvárosi utcák, és mennyire imádok még így is itt lenni. Aztán valahogy ezek a kételyek eltűntek. A félelmetes esti folyosóból egy zsibongó hangzavar lett, az idegesítő osztálytársakból pedig társak. Barátok.

Örülök, hogy még most is van jó dolog, amit leírhatok Rólad, pici Pécs. Vigyázz mindenkire aki fontos ott nekem, ha már én nem leszek ott. 

Annyi név jut eszembe, elkezdem valahogy mégis: )
Petra, akivel minden egyes nap együtt indultunk el, együtt kezdtük és fejeztük be napjainkat. Imádok vele nevetni, szeretem, hogy sosem jópofizott velem, mindig makacsul őszinte, és ezt nagyon becsülöm. Emlékszem minden egyes pihent pillanatunkra. Mikor Kárámellt és Kriszrudit énekeltünk órán, amikor gyakorlaton mindenkit az őrületbe kergettünk a nevetőversennyel, hogy ki tud hülyébben röhögni... Ja és hiányozni fog a mekis almáspite:')
Ancsa és Meli: ők a világ legjobb szobatársai; ) hiányozni fognak az éjszakai szemöldökszedések, a nutella zabálós esték, hogy májusban majdnem minden napot jégkrémmel koronáztunk meg. Köszönöm a törődést, mikor a legrosszabb időszakomat éltem, Ancsának a rengeteg veszekedést, mert ebből látszik, hogy mennyire összenőttünk. Meli neked pedig hogy mindig fhankón mókaképes állapotban voltál.

Brigó, jajaj.. "b*zinak fúrógép?!" Majdnem elég lenne, csak ennyit írni. De mégis annyi minden van még. Emlékszem, amikor először ültél oda mellém gyakszin. Lecsaptam rád, az tuti.. még most is nevetek.
A közös műtermi hülyülések, a bolondozások Buday-val.. minden  hiányozni fog. Hiányozni fog, hogy egy tökéletes párt lássak mindennap, Poc meg Te: ) Maradjatok mindig így, én nagyon szurkolok.

Patti, TE BAJUSZ!: D Köszi, hogy (végre) egy kicsit másképp értékelted a hülyeségeimet, és mindent, ami velem kapcsolatos. 

Adri, köszönöm azt a rengeteg sok jó zenét, és vicces történetet, remélem, hogy ahol most tartassz (tudod mire gondolok) az meg marad egy életre, vagy ha nem is addig, legalább amíg van, boldog lesz és rózsaszín. - szoooooopsz! : D

Minden osztálytársnak köszönöm, hogy valami vicceset és újat hagytak a lelkemben. Dani összes szurkálódásodat, Bea összes hisztidet és tandenbaumos slágeredet. Dalminál töltött frankó hajfestős napot se felejtsem el! Benitó szörnyen aranyos őszinte nevetését, mikor kisöccsével, vagy Gyulával mókázik..na azt tuti hiányozni fog: )

A legjobban, akárhogyis gondolkodom Te fogsz hiányozni Tóbiás. Minden 'A' hét keddi szünetek, minden egyes mókás perc és pillanat. Kár, hogy ebben az utolsó pár hétben jöttem rá, miért is mentem valójában Pécsre. Az egyetlen maradandó indok, ami akkor is és most is megvan, az te vagy. Sajnálom, hogy nem találkoztunk eleget, amennyit lehetett volna. Nagyon haragszom magamra, hogy keveset hívtalak, hogy elfelejtettem hónapokra, hogy ki az egyik legfontosabb ember az életemben, és hogy kinek köszönhetem, hogy egyáltalán vagyok még valaki.

Szeretlek titeket srácok, remélem azért én is hagytam valamit, ha mást nem is leglább egy mosolyt a szívetekben. Hiányozni fogtok, úgyhogy sűrűn hallotok majd felőlem, ezt itt most ünnepéjesen ígérem.


Az utolsó pár hét miről szól? Naná, hogy a mókáról: )
Csóók.

daily

Nem tudom.

Nekem a nap legjobb része, mikor a te és én, egyszer csak mi lesz.
Már várom hogy vége legyen, már várom hogy új kezdődjön.


szevasz tavasz, aliz voltam.

nincs sok hátra.

Arra gondolok, mi volt tavaly ilyenkor. Semmi. Voltunk mi és ők, de nem volt se te se én.

Most van egy másik én, egy másik te. Egy teljesen új ember, akire írom, hogy te. Ő az, aki akkor jött, mikor mindenki ment. Megérdemli minden egyes ékezetemet, betűmet és jelemet.
Furcsa, mert végre boldognak mondom magam, végre megleltem a helyem.

Jó itt lenni. Együtt, vagy egymás nélkül, de akkor is egymás mellett.

Soha senkinek nem mertem volna megvenni ezt az ajándékot. Talán tudtam, hogy ők nem maradnak örökre. Vagy ha maradnak is, nem lesz merszem odaadni nekik. Nem is baj.

Félreértés ne essék. Szeretem az összes barátomat, az összes volt barátomat, az összes majdnem barátomat. Mindenkit. De ő az a Szamóca, aki a legeslegközelebb áll a szívemhez, és a lelkemhez. Történjen bármi, most már a nyakamban hordom a kis jelünket, és minden egyes tükörbenézés után eszembe jut, kinek is mutatom a példát.



szevasz tavasz, aliz vagyok..végre: )

emlékek

Érdekes, hogy egy emberről mennyit elárulnak a munkái.

Vajon rólam árulkodnak a képeim? És ha igen, mit? Jót, rosszat, szépet, varázslatosat, ijesztőt, vagy őrültséget? Talán nem is akarom igazán tudni erre a kérdésre a választ. Reménykedem benne, hogy mindenkinek valami mást jelentenek. Nekem persze azt az egy napot jelentik. Abban bízok, sosem lesz olyan, hogy elfeledkezem bármelyik munkám történetéről.

Az egyetlen igaz szerelem, az egyetlen biztos pont az életemben: a fényképek.
Fényképek a barátokról, családról, az elvesztett szerelmekről, az elvesztett mesékről, a helyekről, ahol már jártam, a bolondságaimról, a tetoválásokról. Rólam. Rólunk.
Megmaradnak ezek örökre, hiába múltak el, hiába vesztek el. Szívünk legmélyén arra a poros szürke falra vannak felragasztva.
Van, hogy az ember kénytelen az emlékeinek, ezeknek a csodás képeknek hátat fordítani. Bár semmi kedve, mégis megteszi. Hogy miért, azt csak saját magunktól tudhatjuk meg. Félelem, vagy csalódás.. egyre megy. Lényeg, hogy ne lássuk őket viszont.

Lehetetlen !

Hiába próbálsz menekülni, és elfojtani magadba a dühöt és a szomorúságot. Felejtened kell, mégsem tudsz.

És tudod mit? Nem is baj! Ettől vagy igazán emberi! A szeretet a kulcs ehhez is, mert aki szeret, az sohasem felejt. Inkább próbáld meg elengedni végre azt az emléket. Szép emlék, elismerem a legszebb, de engedd végre útjára. Maradjon tényleg csak egy kép szíved falán.

soldier

Szeretném leírni, hogy ez most megint nem rólam szól.

Furcsán néznek rá az emberek, félelmetesnek találják. Tényleg van mitől félniük. Magas, robusztus test, fénylő fejbúb, combnyi vastag karok.
Rosszul hiszitek, a hideg kék szemek mögött egy hatalmas szív bújik meg. Egy olyan lélek, ami feltétlen tud szeretni, egy olyan elme, amivel már ezreket mentett, és ezreket oldozott fel bánatuk alól.
Persze az emberek.. kihasználják képességeit, utólagosan veszik észre, ki is ő valójában (vagy még akkor sem). Mennyire fontosnak kéne lennie nekik, hisz tőle megkapták, amit meg sem érdemeltek.
Arra gondolok, tőle tanultam meg mindezt, és miatta szenvedek most én is. Megtanultam hogyan segítsem és szeressem barátaimat. Ő tanított, hogyan legyek jó mindenki szemében. És most pont ugyanott tartunk mindketten. Ő a negyedik x-nél, én a másodiknál. Kétségbeesve, és mégis boldogan. Sikerült rájönnünk mindkettőnknek végre, mi az igazán fontos dolog az életünkben. Volt hogy úgy éreztük, mennyire egyedül vagyunk, és hogy nincs kiút, de azt hiszem; illetve tudom, hogy ez már csak egy teljesen szürke emlék foszlány. A jóra emlékszünk. ezért tértünk vissza mindig azokhoz a fura emberekhez. Most annyiban változtak a dolgok, hogy a csalódások után egyre jobban beleégett tudatunkba az az érzés. És ezt soha többé nem akarjuk újra megérezni. Se Ő, se pedig én.
Rég láttam már boldognak, jó hogy most újra vigyorog.. : )

Örülök, hogy ilyen édesapám van.
És bár sosem mertem neki ezt elmondani, - hogy mennyire felnézek rá- remélem majd egyszer elolvassa, és boldog/büszke lesz, hogy ilyen embert nevelt belőlem.




szevasz tavasz, aliz voltam.

http://www.youtube.com/watch?v=ta4BizhGx8g&feature=related

Összekócolnálak : )


Hiányzol, régen láttuk már egymást mosolyogni.
Bár vissza tudnálak hozni. Az életem összes kis apró kincsét odaadnám érted, ha most vissza jönnél, és megölelnél egyetlen egyszer. Nem kérném, hogy beszélj, vagy hogy nevess rám. Csak hogy végre újra magamhoz szorítsalak.
Negyedik éve már, hogy ezt akármelyik nap megtenném, mégsem tehetem.



Hiányzik az útmutatásod. A tekintet, amiben mindig megláttam a megoldást. Az illat, amitől mindig nyár lett a szívemben. Hiányzik az érintés, amitől minden gond elszállt. Hiányzik a hang, amitől mindig gödör kerekedett az arcomon.

Sosem fogom elfelejteni, hogy a legnagyobb barátságokból lesznek a legnagyobb szerelmek. Sosem fogom elfelejteni, hogy mi történhetett volna, ha ebben az életben még találkozunk.

Tanulnék tőled..hogy bírtad ki, hogy mellettem alszol el, és mégsem bújhatsz hozzám? Hogy bírtad elviselni, hogy mással látsz? Hogy tűrted meg, hogy ölelgetlek, puszilatlak,  mégsem kaphatod meg, mit igazán akarsz.

Egyszerű talán a válasz: Szerettél. És bizony, aki szeret, az el is enged, pont, ahogy én is tettem. 

Mindig is szerelmes voltam beléd, és mindig is téged kerestelek mindenkiben.


Sajnálom, de sosem felejtelek.


szevasz tavasz, aliz voltam.

nekem mindegy

Gondolataim csak úgy hullámoznak, mint a tenger, visszasodródok hozzátok, és közben érzem mennyire valótlan ez az egész.

Fáradtan mossa félelmeimet a víz, és törnek elő belőlem. Még hallom robajlásuk. Hallom, ahogy a nevemet ordítják torkuk szakadtából. Ismerem őket. Valamikor a legszebb perceket töltöttük együtt, de valahol a szeretet megszakadt, és félelem lett belőlük. Először csalódás és önsajnálat. De most, mikor már álmomból riadok a valóságra, már csak félénk tekintet maradt belőlük.

Hihető mese igaz?

Bár lenne egy mese, aminek a vége happy end. Bár lenne egy rossz álom az egész. Bárcsak menekülhetnék, de azt sem tehetem. Felelnem kell tetteimért, és felelnem kell mindazért a szép emlékért, amit cserben hagytam.

Ha a történet ismételni szeretné önmagát, csak tessék. Legyen úgy, ahogy sors úrfi szeretné, legyen úgy, mint 4 évvel ezelőtt.

Állok minden elé, mi egykoron szép volt. Állok mindennel szemben, amiért a múltba menekülnék. 

Sajnálom.

Azt hittem magam vagyok, és azt hittem helyesen cselekszem. Nem hallgatva a jelekre félretettem az igazi énem, és mindezzel együtt félreraktam mindent, ami a kis szívemnek kedves volt.

Szégyellem magam, de mégsem értem az egészet, hogy ez hogy történhetett. Megtagadtam a barátságod, és megtagadtam önmagam. De már rengetegszer történt ilyen. Küzdenék érted, de egy éve már nem is ismerjük egymást. Minden egyes mosoly annak a régi énünknek szólt, és minden egyes ölelés ugyanannak a léleknek. Ugyanazok már nem leszünk, se te, se én; de a barátságunk számomra ugyanaz marad.

Fáradt a test, a lélek, már csak egy 54 napos telet kell túlélnem. Sajog a fejem, és ráz a hideg, de azért jó érzés tölt el. Van egy csodás dolog, amitől élőnek érzem magam, és ez a dolog nem más, mint hogy itt vagyok.

Furán hangzik, tudom. Örülök, mert itt vagyok, boldog vagyok, hogy átélhetem ezt az egészet, és hogy egyáltalán még élek. Nehéz időszakon megyek keresztül, de nem fogok megrökönyödve állni és várni, hogy elsüllyedjek, mint az a bizonyos az óceán közepén. Fájdalmas út lesz, de egy valaki biztosan végig fogja majd a kezem. Ő az a teremtés, akitől kapom a megerősítést. Hiába vagyunk keveset együtt, hiába élünk mindketten egy másik álomvilágban. Mindettől független Ő az én egyetlen kis szamócám. 

Miközben ezeket a sorokat írom, arra gondolok, nem csak Ő tart velem. Hiszen itt van velem mindig a legesleg, az őrangyalkám, akitől kapom a jeleket, amik által előre haladok. Velem van a legjobb fogadott kisöcsi, és az első számú topmodell zenész pajti. Anyu, aki mindig felhív, mert érzi, mikor vagyok hullámvölgyben. Apu, akinek mindig igaza van, lehet hogy fájdalmas az igazság, de akkor is igaza van. Édes kicsi csöpp testvérkém, akivel ha tehetném most azonnal kimennék focizni, -pedig utálok focizni, de most ez jobban esne bárminél- vagy nézni egy filmet, amit már mindketten 6.435.781-szer láttunk. Ha ők nem lennének, már rég feladtam volna a harcot, vagyis valójában mindent.

Hiányzol Kecskemét.

szevasz tavasz, aliz voltam.

medvés minyon

Tudjátok milyen az a medvés minyon? 

Én tudom. Édes, mégis savanyú. Rózsaszín, mégsem könnyed. Apró, mégis jól laksz vele. Medvés, mégsem harapós. Minyon, mégsem sütemény.

Jó, hogy van ez a medvés minyon, mert ha minden kötél szakad, és éppen úgy érzem elveszek, akkor ez a medvés minyon mindig készen áll, hogy mosolyt csaljon a gombóc fejemre.
Viszont szégyellem magam, mert nem keresem mindig, és lehet nem mondja mennyire rosszul esik neki, hogy nem kérek belőle. De ezzel szemben, tudja, hogy én is milyen sértődékeny pufóka vagyok, és mindig is megtartotta a kellő távolságot, és úgy igazán még sosem haraphattam bele.

De bele fogok ! : )

szevasz tavasz, aliz voltam.