a kétszázkilencedik sör után

a 209. söröm volt. ugyan nem veled volt az előző 208.
nem baj, azért sör volt az a sör.

- te mire gondolsz mindig?
- a sörre. azt hiszem a sörre.
- a sörre? én valami olyasmire gondolok mindig, ami mindig velem van. azt hiszem.

nagybetűvel talán sikerülne kipréselni magamból néhány példát, de nem akarok példákat hozni neked. sem annak miért fogsz elfelejteni egyszer.
bűntudat vagyok neked. miért nem tudsz megérteni, miért nem tudsz érezni olyan bonyolult dolgokat, amiket én.
pótcselekvés vagyok, mert gondolataidban nem járok piszkos cipővel, sem pedig puha mamuszban. csak ülök egy széken, vagy épp térdelek a kispuffon az asztalnál, és írok neked egy papírfecnire.

te meg kíváncsi vagy mit írok. mert megijeszt, hogy valaki gondolhat rád egy papírfecnin. kacifántos betűkkel, ahol a te neved nem jelenik meg, mégis tudni fogom..

tudni fogom kivel ittam a 209. söröm.




nem fogsz rám emlékezni, mert nem vagyok különleges, sem pedig első látásra. csak az akit mindig lyukas cipőben látsz. és vigyorogva ír, miközben te csúnyán nézel.

pont így, mint most. semmit sem értesz. összezavarlak és már nem szólunk egymáshoz.







így lesznek üresek a hétfő esték. veled, velem, nélkülünk.



szevasz tavasz, alzi voltam.

208-as járat

bár ülhetnék most a héven.

de nem teszem, mert mi csak röpke huncut gondolatok, és csupán hideg, nyirkos érintések vagyunk.. vagyunk mi egymásnak. van itt mézédes illat és nyers erő, mégis üresek ezek a szavak.
a fejemben az örök kutatás vagy. én a tiédben egy félre diagnosztizált beteg. vagyunk mi egymásnak a semmi.
pár percnyi forró tekintet, pár órányi lassú, csendes szendeség. reggeli kipihetlenség és munkahelyi galiba.
így leszünk mi egymásnak gyógyító pirula vagy épp komor história.

nem járok már messze, se közel.

szevasz tavasz, alzi voltam.