Kopogtak az esőcseppek a vonat ablakán. Hideg volt a kabinban, mégis egy szál polóban ült törökülésben.
Nem kért senki helyet magának, nem kért senki választ. Egyedül volt, mint a kisujja.
Fejében olyan vizek viharai tomboltak, melyeket, még a mesekönyv sem bír el; szemein át próbáltak kitörni. De hiába.
Nem csordult semmi, csak végtelen ürességet látott mindenben. A tájban, a sinekben, a fák között bújkáló vadak tekintetében. Nem félt attól, hogy bárki meglátja ebben a közömbös állapotban. Már nem érdekelte a mosolya, sem pedig az álarca, mit oly csodás módon használt. Őszintén eltűnt a tejködben. Hagyta, hogy az önsajnálat egy olyan mély helyre sodorja, amit még a holtak sem ismernek.
Felriadt, és csak az állomás hangját kapta el a füle. Süketítőnek érezte az összes apró kis neszt; mégsem fintorgott arcával. Élvezte a fájdalmat a gerinc minden egyes receptorával. Figyelmesen kerülte az embereket, de az arcukat most keserűen megvetette. Nem mosolygott vissza a köszönésekre. Nem szólt egy árva szót sem. Csak arra gondolt, amit az elmúlt 12 órában tudott meg:
Az előző nap találkozott egy fehérruhás alakkal. Ismeretlen volt, kezeit háta mögött kulcsolta, akárcsak valami hentes. Szemein a pokol tüze égett, mégis szavai nyugtatónak tűntek.
Olvass bele a könyvbe..- mondta a fehérruhás alak- a sorsod könyvébe.
A lány furcsán nézett, és elgondolkodott: ~ Elolvasnám, hogy mi történik holnap, elolvasnám életem legfontosabb eseményeit. Elolvasnám, hogy hívják majd a férjem és a gyerekeim. Persze a rosszat is látnám ugyanúgy.. Megéri vajon?
A lány úgy döntött, elolvassa a könyvet, ott ahol kinyílik. A többit pedig meglepetésként meghagyja magának. Úgy gondolta, így eleget tesz kíváncsiságának, és lelkiismeretének egyaránt.
Ám a fehérruhás alak, kicsit sem volt olyan patyolat, mint öltözéke mutatta. Az ördög volt maga. Szarvait sapka alá bújtatta, patáit fehér cipővel álcázta. Megbabonázta a könyvet, s a lány holnapjánál nyílt ki.
A lány mosolyogva kezdte olvasni az oldalt, de mire befejezte, könnyek gurultak le arcán. Rájött, élete egyik legszörnyűbb napja lesz a holnap, és soha sem fogja megérezni milyen az, amit elveszít.
Egy álom fog széthullani holnap. - suttogta magának.
Nem tudta eldönteni, elmondja-e barátainak, mennyire bolond volt, hogy elolvasta könyvét. Elmesélte volna, hogy tudják, nekik sosem szabad elfogadni egy ilyen ajánlatot. De valahol úgy érezte, nem akar ő már semmibe belefolyni. Csak várni a halált.
Várni az utolsó lap, utolsó írásjelét. Minden egyes napot úgy megélni, hogy senki se lássa, mi a baj, hogy senki se lássa a fájdalmat. Hogy senki sajnálatát ne kelljen elfogadnia.
Egyetlen dolgot nem gondolt még át. Azt, hogy akik szeretik, és törődnek vele, észre fogják venni, mi történik. Észreveszik a sápadt arcon, a mosolyra éhező szájon, a fantáziába menekülő szemeken. S ők megérdemlik a valóságot, bármennyire is fájhat kimondani az ilyesmit.
Egy mosoly, erőt adhat egy másikhoz. Nem kell elmerülni a viharban, és nem kell úgy éreznie, hogy nincs aki megkérdezné: " jobban vagy? " Mert aki számít, megkérdezi, belesúgja fülébe, mikor senki sem látja. Titok marad a félelem, és átveszi helyét a gondoskodás.
Nehéz lenne nélkületek megélni a történteket.
Szeretlek benneteket.
szevasz tavasz, aliz kíváncsi volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése