Érdekes, hogy az élet, olykor-olykor elvesz dolgokat tőlünk. Elveszi a rajongást, a tüzet. Elveszi a barátokat, és a szerelmeket. Mégis, ahogy az idő múlik, Sors Urfi megszán minket, és visszadja sorban ezeket.
Szólhat erről ezer mese, és történet, de olyan igazi, mint az enyém, egyik sem lesz.
Fel, s alá járkált a lány. Nem volt benne félelem, csupán izgatottság. Ijedtség, hogy az a hely, ami a pokolnak számított, most újra megmutatja foga fehérjét. Újra belemar, és kitépi szívének egy apró kis darabját, megrágja, és kiköpi a folyóba. Vér fog folyni és nem lesz kék az ég.
Felvette ruháit, és sálba csomagolta magát. Fel szállt a vonatra, gondolkodás nélkül, és aludt, míg el nem érte a tábla határát. Álmodott valami komor sötét helyről, de már ez sem érdekelte.
Ott akart lenni, és szembenézni aggályaival. Pofont adni a helynek, és újra látni a folyót, ami akkor régen elmosta a szép emlékeket.
Nem volt egyedül. Vele volt Sors Urfi új küldöttje, aki kézenfogva kísérte őt az éjszakában. Nincs benne semmi érdekes. Mégis valahogy olyan más, mint a többi ember.
Mosolya kicsit sem hazudik. Kezei hidegek, lapockája zöld, és felemás zoknit hord. Szereti a kávét, és a bagarettát, no meg a játékot és a jó filmeket.
A lány maga sem tudta, miért olyan érdekes neki a küldönc. Csak annyit tudott, magának akarja tudni, hogy az a mosoly sose hagyja el. Ijesztő, hogy a lány már fogalmazni sem tud.
Fejetetejére állt, s most tényleg olyan, mintha Csodaországban lenne, hiszen Sors Urfi térkép gyanánt a fiút küldte.
csilliószor Szeged!
szevasz tavasz, alzi voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése