Bolond vagyok, szomorú, mégis Eufória követ a macskaköves úton.

Nem érzem azt a kicsattanó egészséget, örömet, amit szombaton. Nem érzem. Nem tudok érezni?

Minden egyes elhullajtott könnycsepp egyre keserűbb és keserűbb. Ízlelem, megkóstolom, mikor levegőért kapkodok. Szinte megfulladok, de mégis jól esik valamennyire.
Kicsit megkönnyebbül a lelkem, mintha már nem is lenne. Olyan könnyű lesz. Meghalt, vagy csak elszökött. Senki sem tudja, senki sem látja, senkit sem érdekel.

Féltem a kis mókás, varázslatos világomat. Nem akarom elveszíteni. Lekváros kenyeret akarok enni, Hawaii ízűt inni, napfény ízzel csókolni, és illatosat ölelni.

Kevesebbet tudok, mint eddig. Megvan mindenem és mindenkim, csak éppen hogy lássam, kell hozzá egy vonat, csipetnyi várakozás, és sok sok hiány érzet.
Érzékszerveim éhesek rá. Megőrjít, felfal, tudatlanul rám néz, és mosolyog. Nem szúrja ki, mi tombol bennem.

Nem sírhatok, mert a jobbat kell figyelembe vennem. Még ha nincs, akkor is. Kalapos barátom mindig mellettem van, igaz, hogy egy ölelésért ki kell nyitnom az ablakom, és didergek várakozás közben. De megéri várni az érzést. Mintha megölelgetne. Pedig csak a hideg őszi szél futkos a hátamon.
Köszönöm az érzetet. Most kicsit úgy érzem, mintha tényleg Téged ismernélek. : )


csillagos éjszakát, bolondos álmokat.