Állítólag az ember tudatalattija csak álmában nyílik meg.
A legjobb barátom nagyon sokat mesélt a kapcsolatairól, hogy mit hogy kell az életben. Ezt a blogot nem nekem, mint Aliznak, hanem mint egy visszhangnak köszönhetitek. A legjobb lenne, ha tényleg csak képzetek lennének ezek az írások. Az elfelejtett emlékek, bolondságok, filmek, kopott díványok.
Sosem fogom magamra mondani, hogy boldog, szomorú, magányos, vagy épp összetört. Van bennem annyi tartás, hogy tudjam mit akarok az élettől, és ezt követelni fogom. Görcsösen szorítom, el nem engedem..
Ahogy téged sem, kedveském. Talán itt hagytál, de talán ez a következő kis monológod, hogyan éljek igazán. Hintázás közben sem a szél suttog, hallom a hibáimat, hallom, mennyire büszke vagy rám.
Egyetlen egy dolgot kérek tőled: szorítsd meg a kezem és úgy vezess. Ne így, én nem akarok hibáimból tanulni, én nem akarok önálló lenni. Kicsi, törékeny lélek vagyok. Szeretném tudni tudatalatt is, hogy mit akarok.
Micsoda dolog ez, hogy a tudatalattim, és én - vagy hogy is van ez, már én is lassan belekavarodom - teljesen mást érzünk?
Én szeretem ezt a fiút, mégis hogy mondhattam neki ilyet álmomban? (Fura vagyok, kezdem megérezni a bögre teát.)
A legrosszabb, hogy neki ez nem okozott akkora fejtörést, mint nekem. Általában befolyásolnak az álmaim. Nem volt még úgy, hogy alvás közben ilyen érthetően beszéltem volna, és ez engem rettentően zavar, mivel nem tudatosan szoktam szeretni valakit, hanem csak úgy érzem, érzem hogy szeretem. Végülis így működik, nemde? : )
kuszák lettünk ma este.. egészen kuszák.
szevasz tavasz, aliz voltam
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése