Hiányzol, régen láttuk már egymást mosolyogni.
Bár vissza tudnálak hozni. Az életem összes kis apró kincsét odaadnám érted, ha most vissza jönnél, és megölelnél egyetlen egyszer. Nem kérném, hogy beszélj, vagy hogy nevess rám. Csak hogy végre újra magamhoz szorítsalak.
Negyedik éve már, hogy ezt akármelyik nap megtenném, mégsem tehetem.
Hiányzik az útmutatásod. A tekintet, amiben mindig megláttam a megoldást. Az illat, amitől mindig nyár lett a szívemben. Hiányzik az érintés, amitől minden gond elszállt. Hiányzik a hang, amitől mindig gödör kerekedett az arcomon.
Sosem fogom elfelejteni, hogy a legnagyobb barátságokból lesznek a legnagyobb szerelmek. Sosem fogom elfelejteni, hogy mi történhetett volna, ha ebben az életben még találkozunk.
Tanulnék tőled..hogy bírtad ki, hogy mellettem alszol el, és mégsem bújhatsz hozzám? Hogy bírtad elviselni, hogy mással látsz? Hogy tűrted meg, hogy ölelgetlek, puszilatlak, mégsem kaphatod meg, mit igazán akarsz.
Egyszerű talán a válasz: Szerettél. És bizony, aki szeret, az el is enged, pont, ahogy én is tettem.
Mindig is szerelmes voltam beléd, és mindig is téged kerestelek mindenkiben.Sajnálom, de sosem felejtelek.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése