Szeretném leírni, hogy ez most megint nem rólam szól.
Furcsán néznek rá az emberek, félelmetesnek találják. Tényleg van mitől félniük. Magas, robusztus test, fénylő fejbúb, combnyi vastag karok.
Rosszul hiszitek, a hideg kék szemek mögött egy hatalmas szív bújik meg. Egy olyan lélek, ami feltétlen tud szeretni, egy olyan elme, amivel már ezreket mentett, és ezreket oldozott fel bánatuk alól.
Persze az emberek.. kihasználják képességeit, utólagosan veszik észre, ki is ő valójában (vagy még akkor sem). Mennyire fontosnak kéne lennie nekik, hisz tőle megkapták, amit meg sem érdemeltek.
Arra gondolok, tőle tanultam meg mindezt, és miatta szenvedek most én is. Megtanultam hogyan segítsem és szeressem barátaimat. Ő tanított, hogyan legyek jó mindenki szemében. És most pont ugyanott tartunk mindketten. Ő a negyedik x-nél, én a másodiknál. Kétségbeesve, és mégis boldogan. Sikerült rájönnünk mindkettőnknek végre, mi az igazán fontos dolog az életünkben. Volt hogy úgy éreztük, mennyire egyedül vagyunk, és hogy nincs kiút, de azt hiszem; illetve tudom, hogy ez már csak egy teljesen szürke emlék foszlány. A jóra emlékszünk. ezért tértünk vissza mindig azokhoz a fura emberekhez. Most annyiban változtak a dolgok, hogy a csalódások után egyre jobban beleégett tudatunkba az az érzés. És ezt soha többé nem akarjuk újra megérezni. Se Ő, se pedig én.
Rég láttam már boldognak, jó hogy most újra vigyorog.. : )
Örülök, hogy ilyen édesapám van.
És bár sosem mertem neki ezt elmondani, - hogy mennyire felnézek rá- remélem majd egyszer elolvassa, és boldog/büszke lesz, hogy ilyen embert nevelt belőlem.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése