Érzem a számmal, érzem a libabőrt, érzem ahogy futkos, érzem ahogy hozzám búj, érzem ahogy átölel, vállaimat szurkálja jeges ujjaival.
Hideg, mint régi jóbarát.
Ilyenkor csak ő vigyáz a képzeletemre, felkavarja a gondolatokat, már meséket látok, hallok, ízlelek. Aztán észre veszem, hogy kiégett a fény. Se belül, se kívül. Sötétség, akit én nem szeretek, bár jó barátja Hideg úrnak.
Nem kérhetem, hogy válasszon köztem, és a Sötétség között, ezért inkább elviselem, és az ölébe dőlök.
Kétszínű vagyok, de őszinte. Legalább én nem palástolom, hogy van, amit palástolok.
Bonyolult felfogás nemde?
Már megszokhattad kedves: )
Inkább itt hagyom mindkettőt, odaszólok, hogy várjanak, és megyek hozzád egy kósza pusziért.
Rájuk csukom az ajtót, hideg és sötétség most egymást ölelve összegabalyodik az ágyamon, szinte hallom, ahogy kuncognak. Nem bírom elviselni boldogságukat, illedelmesen elsétálok, észre sem veszik.
A kapunál áll, és figyel, minden lépésemet megjegyzi, s fejében újra és újra lejátssza. Látszik rajta, sugárzik, hogy mennyire. Remélem ő is látja, ahogy a szemem is mosolyog rá.
Amikor beengedem, forró leheletét érzem a nyakamon, még a kisujjam is beleremeg, annyira vártam.
Ez nem kétség, ez nem csak játék most. Ez szín tiszta szeretet. Inkább szerelem. Szerelmes vagyok az érzésbe, abba melegbe, ami átjár. Ami mindent túlél.
A gond az, hogy talán lesz idő, mikor már megéget, és az már fájna.
Ne hagyd, hogy kicsit is fájjon.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése