Az ember másoktól sosem tanul. Inkább eltapossa ugyanazt az utat, amit mások oly nehezen jártak be. Hol rögös, hol sima, hol hullámzó, hol csak lefelé tart, hol van kitérő, hol pedig csak stoppolunk, és várunk.
De semmiképp sem ugyanazt az utat járjuk. Hányszor kaptunk jó tanácsot, és tagadtuk meg fejünkben, míg a szánkon a következő szavak estek ki: Köszi, megfogadom.
Egyszerűen nem tudod úgysem megfogadni. Ha igazán éled az életed, sosem fogod. Sajnos, vagy nem sajnos, hiába mondassz bármit, amitől jobban érzem magam, képtelen vagyok megfogadni. Egy belső késztetés az, amitől a saját utam járom.
Persze mint mindenhol, itt is vannak kivételek. Azt hiszem, akárhányszor esünk pofára, az elején mindig valaki megmondta.. most gondolkozz el ezen, hagyok időt, nem tűnik el a blog sem..
Oké, most gondold végig, hányszor idéztél volt barátot, szerelmet, elvesztett szeretteidet. Megvan?
Na éppen erről pötyögök, hogy mennyire hálátlan népség vagyunk mi emberek. Amíg megvan mindenünk és mindenki, aki fontos számunkra, nem igazán értékeljük azok segítségét, tanácsait. Mikor már nincs visszaút, és nem tudunk rükvercbe váltani, akkor botlunk nagyot egy buckába, amit mások már kilométerekről láttak, de mi még azért sem kerüljük ki!
Feladni sosem kell semmit. Ha te is annyira szeretsz buksira koppanni mint én, akkor vagy igazán érző lélek. Lehet, hogy már lilul a fejed, zöldül a térded, és kékül a könyököd.. Bármi történjék is, mindig lesz olyan, aki megpuszilgassa őket. És többnyire figyeld meg, az az ember lesz, aki azelőtt, azt a megfogadandó tanácsot adta. Amondó vagyok, hogy Ő az igaz barátod.
: )
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése