Nézek ki a napsütésbe burkolózott tujákhoz, szinte hívogat a napfény ki a teraszra. Amikor a kilincset elfordítottam mélyet sóhajtott, majd fájdalmasan megnyekkent, mintha a világ összes panaszát nyögte volna ki. Kiléptem, meztelen lábam érezte a hűs járólapot, és végtagjaim libabőrösek lettek. Szétnéztem, és leültem szépen, kényelmesen, a magammal vitt párnákra, mintha csak tavasz lenne. Nem vittem füzetet, se könyvet, csak élveztem a langyos meleget, ami már a talpamat is felmelegítette.
Becsuktam a szememet, és odaképzeltem mindenkit, aki valaha fontos volt számomra, és egy képzeletbeli tea délutánt tartottunk, így négyesben.
Közben a hajamat a szellő fújta, arcomon vigyor kerekedett, és csak képzeltem.
Képzeltem hogy itt van a legszerelmesebb, a legigazabb, és a legpécsibb. A három akiktől tényleg kerekedik az a mosoly. Szép íves vonalát csak ti tudjátok elérni, szinte varázslat, ami történik velem. El sem hiszem, hogy velem vagytok.
Aztán egyszerre elbújik a nap előlem. Úgy érezte biztosan, hogy nem vele foglalkozom, ezért bosszúból egy fehér habos felhő mögé kuporodott. A mosoly elgörbült, és már csak a hiány maradt, a jelenlétetek helyett. Elfolytak az arcok, a teát itt hagytátok, és még elpakolni is nekem kellett.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése