2:14 percnyi de ja vu

amikor megnézel egy filmet, és rájössz:
azért nem láttad eddig, mert a sors kivárta, hogy magadra ismerhess benne.



szóval félénk volt, nem is akart igazán semmit sem tőle, csak hogy fejtse meg a kis mondatait. aztán mikor a csontváz szerkóban suttogott a fülébe, nem is tudta hirtelen; sikítson, vagy élvezze a fülében csengő-búgó hangot.
aztán találkoztak, és azóta vannak, és lesznek.




csoda volt ez a délelőtt.

21-3-as katalizátor

a 213, poszt arról, hogy én bizony nehezen felejtek.


21. napja március hónapnak, miért vagy ilyen?
szomorúvá teszel, mikor jössz, szomorúvá teszel, mikor elmész.


küldtél valakit, aki a fele-másod, és aki pont annyira szeret, mint egyszer régen te. úgy néz, úgy viselkedik, egyáltalán hogy gondoltad, hogy majd nem ellenkezek? ellenkeztem teljes szívemből. pont ezek miatt az apróságok miatt.
tudtam, sosem fogom majd azt mondani, hogy szeretem, mert hát tudjuk: rossz ómen!

mégis őt küldted, hogy tanuljam meg újra mondani, lépésről lépésre. hogy minden mosoly mögött ott legyen egy betű, aztán annak hangja, ami közelebb visz. és mi hagyta el mindig a számat? hát, hogy utállak. mosolyogva, ölelgetve.
ahányszor kérte, mondjam neki, annyiszor hasított belém a szellemed, és a mai napra kicsordult a filter. nem bírtam már tovább és zokogtam a kényszeres hallgatásom miatt.
elmeséltem mindent,félálomban, közel az éjfélhez, és boldog születésnapot kívántam.


utállak téged, de ezt a kis küldöncödet még jobban.

a 2 12 kezű , azaz hogyan fogjunk edgárt

itt ez a fiú.


... amikor a szirt szélén álltam, lehunytam a szemem és elképzeltem megannyiszor az arcod. elképzeltelek szőkének, barnának, feketének, barátnak és ellenségnek. elképzeltelek mindig valaki másnak, hisz az álmaink az emlékeinkből táplálkoznak. álmodtalak szigorúnak, és engedékenynek is...


mégis.
olyannak sosem játszottalak, mint amilyen valóban vagy.
illedelmesen megkérted, had mutasd meg magad. "engedj be és meglátod bezárod mögöttem az ajtót! örökre" -mondtad.
ellenkeztem, ökölbe szorítottam a kis kezeim, a számat harapdáltam, szívverésem lehalkítottam és eljátszottam, hogy hazatalálok nélküled is. arra viszont nem gondoltam, hogy nélküled nem akarok hazamenni.


...vörösen csillogtak a hósipkák a lemenő napfénytől, szinte égették a szemem. leguggoltam és leültem a hóba. lógattam a lábam, és vártalak. csukott szemmel vártam, hogy megsimogasd a vállam, és suttogj a fülembe.
vicces, mikor közeledsz. vicces, ahogy ritmusra jár a lábad. de a legviccesebb, mikor elhitetem veled, hogy nem szeretlek...


kint üldögélek a lépcsőn, de te sehol sem vagy. a bagaretta füst marja a szemem, vagy csak hiányzol, nem tudom. de nem jó itthon egyedül. ígéretet kell tenned, hogy ezekután sosem hagysz magamra a gondolataimmal. sosem hagyhatsz magamra az emlékeinkkel és a vágyainkkal.

mindig közösen. együtt.

a 211. perc

a kétszáztizenegyedik percedre emlékszel?
volt benne valami varázslat, hogy emlékezz bármelyik percedre is?



álltunk egymással  szemben, körülöttünk az erdő, a hegyek. nem is ismerlek téged. egy anoním arc mosolyog vissza rám.
nem igazán tudok mit kezdeni magammal, egy ideig lóbálom a kezem, aztán keresztbe kulcsolom őket.

~ olyan szép a szeme, ahogy ilyen ijedten néz rám. zöldje pont illik a fenyőkhöz. az arcán az a kevés piros olyan, mint az alkony rózsaszín fénye. olyan szelíd. ennyire fél tőlem?

miért néz rám így? vigyorog a tekintete. olyan, mint mikor a gyilkos elámul az áldozat csodáján. furcsa. kutat a zsebében. most végem lesz, hátrébb lépek, ropog a lábam alatt a jeges hó. kést fog előrántani, és a szívembe mártja.

~ bár ne nézne rám így, mint akinek véres rongy lóg a zsebéből.. tényleg. itt az ajándékom, hátha megenyhül tőle.

a szemem elé tartottam a két kezem, és visszatartottam a lélegzetem. nem akarom látni, ahogy meghalok.
pár percig nem történt semmi, csak a szuszogását hallottam. kezeimen éreztem hideg érintését, és mikor már elvettem a szemeim elől, nem hittem el, amit látok.

~ milyen forró a keze. a havas jégsipkákat is megolvasztaná a hegytetőn.
-na gyere nézd, mi van nálam!- mosolyogtam.

egy kiselefánt csücsült a tenyerében. hirtelen, mintha semmi kétely nem lenne bennem, úgy mosolyogtam rá teljes kicsi szívemből.





nincs egyéb mesélnivalóm.

szevasz tavasz, alzi voltam.

210 filmkocka

ennyiből áll minden hét év.


hét évente jön a változás. hét évente borul fejemre a festékes vödör és hét évente kötök igazi barátságokat.
számolom a perceket, mikor leszek már 21, hogy megtudjam leszek-e valaha felnőtt és önálló, míg apukám szerint én már rég önálló vagyok.


apa és anya
ők voltak az első filmkockáim. első barátaim, első nagy veszekedésem és lázadásom.


az összes többi kocka valami lebuj, ahol megismertem pár arcot. van még pár rózsaszínre elszinezett túlhívott rész, már alig látni belőlük valamit. látom tisztán az összes fiút és lányt, akik voltak, vagy még vannak az életemben. érdekes, hogy mennyien eltűntetek, mennyien jöttetek vissza a filmembe.
kérdés, hogy a következő hét évben együtt leszünk-e?

majd fújjuk a füstöt a gangról, és röhögünk a butaságokon, amik megmaradtak az előző esti jégerezésből. meg majd sírunk, hogy hol vannak a szép napjaink? vagy hogy miért volt köztünk távolság jó pár éven keresztül?


leszünk még együtt. ne aggódj!






szevasz tavasz, alzi voltam, egy baráttól: )

a kétszázkilencedik sör után

a 209. söröm volt. ugyan nem veled volt az előző 208.
nem baj, azért sör volt az a sör.

- te mire gondolsz mindig?
- a sörre. azt hiszem a sörre.
- a sörre? én valami olyasmire gondolok mindig, ami mindig velem van. azt hiszem.

nagybetűvel talán sikerülne kipréselni magamból néhány példát, de nem akarok példákat hozni neked. sem annak miért fogsz elfelejteni egyszer.
bűntudat vagyok neked. miért nem tudsz megérteni, miért nem tudsz érezni olyan bonyolult dolgokat, amiket én.
pótcselekvés vagyok, mert gondolataidban nem járok piszkos cipővel, sem pedig puha mamuszban. csak ülök egy széken, vagy épp térdelek a kispuffon az asztalnál, és írok neked egy papírfecnire.

te meg kíváncsi vagy mit írok. mert megijeszt, hogy valaki gondolhat rád egy papírfecnin. kacifántos betűkkel, ahol a te neved nem jelenik meg, mégis tudni fogom..

tudni fogom kivel ittam a 209. söröm.




nem fogsz rám emlékezni, mert nem vagyok különleges, sem pedig első látásra. csak az akit mindig lyukas cipőben látsz. és vigyorogva ír, miközben te csúnyán nézel.

pont így, mint most. semmit sem értesz. összezavarlak és már nem szólunk egymáshoz.







így lesznek üresek a hétfő esték. veled, velem, nélkülünk.



szevasz tavasz, alzi voltam.

208-as járat

bár ülhetnék most a héven.

de nem teszem, mert mi csak röpke huncut gondolatok, és csupán hideg, nyirkos érintések vagyunk.. vagyunk mi egymásnak. van itt mézédes illat és nyers erő, mégis üresek ezek a szavak.
a fejemben az örök kutatás vagy. én a tiédben egy félre diagnosztizált beteg. vagyunk mi egymásnak a semmi.
pár percnyi forró tekintet, pár órányi lassú, csendes szendeség. reggeli kipihetlenség és munkahelyi galiba.
így leszünk mi egymásnak gyógyító pirula vagy épp komor história.

nem járok már messze, se közel.

szevasz tavasz, alzi voltam.