a 215 centis haj

mindenki fél valamitől.

én kifejezetten a víztől és a fodrásztól. a vizet inkább nem emlegetném, még küzdök vele, de azt mondta ne aggódjak, nyáron már kishableányként fogok viselkedni a kék mélyén.
a fodrász.
ott kezdődött, hogy mikor pici voltam, és végre már nőtt a hajam, anyukám rögtön elküldött fodrászhoz, hogy vágjon nekem fiús hajat. fülig érő bubihaj, tudjátok az a tipikus rendszerváltás utáni menő "cucc" amitől nem tudta senki a kisfiúról, hogy kisfiú avagy kislányról, hogy kislány. ezért a kislányokra pörgős szoknyát adtak, a fiúkra meg dragonball-os pólót.
az alapvető hiba ott indult, hogy én a pörgős szoknyához dragon ball-os pólót vettem. és a haj.
és máris összezavartam minden járókelőt.
mindig is utáltam, hogy le kell vágatni a hajam. mert anya azt mondta, vágassam le. tisztára hippi voltam kicsiként is, de a rendszer ellenem volt, persze érthető így utólag.
én vagyok az egyetlen, aki nem utálta meg a fésülködést ebben a zöldgumicukibékás generációban.

na mindegy.

évekig nem voltam fodrásznál, és évekig sanyargattam szüleimet, magamat, és a barátaimat a mindenhova bekúszó hajszálaimmal. még emlékszem olyan is volt, hogy haverom sms-ére ébredtem hajnalban egy átbulizott éjszaka után: "még a gatyámban is a vörös hajszálaid vannak" (zárójelben azért megjegyezném HAVER)
sosem felejtem el, mikor az általam készített sütiben találtam meg a hajam..pedig még előtte fel is kötöttem ahogy anyu mindig kéri tőlem.
mindig belegondoltam mi lenne, ha levágatnám a hajam?

sírnál aliz! -ordítottam magammal gondolatban, hogy juthat ilyesmi az eszembe- meg kinek kellenél rövid hajjal? így sem kellessz senkinek.. az éppen aktuális barátod is részben a szép hajad miatt szeret, és mutogat.

szóval sosem mertem levágni. úgy értem drasztikusan rövidre. mert az egészségügyi hajvég visszavágást mindig én csináltam. de azt, hogy elmenni fodrászhoz, és azt mondani: FIÚSRA! na azt soha..
meg amúgyis..
lehet, hogy hülyén állna,
lehet, hogy mindig elaludnád,
lehet, hogy utána nem nőne soha olyan gyorsasággal..
sok a volt a lehet! hagytam a fenébe.



valahogy egyébként mindig akkor jött ez a téma, mikor új barátom lett. és mindegyik kapcsolatnál arra lyukadtam ki, sosem lesz a régi, ha rövidhajú leszek. ha rátértem a témára, mindegyik lesápadva nézett rám, és láttam, ők jobban csípik a sérómat, mint én magam.


május 31-én reggel azzal a tudattal keltem, hogy hajat kell vágnom. ott feküdtem mellette a galérián és gondolkodtam. ezt akarom? aztán ha véletlen elhagyjuk egymást, mi lesz velem? senki sem akar majd engem.. várjunk csak.. ha ennek vége..ha ennek bármikor is vége szakad, fog bárki is úgy akarni, mint ő?

elmosolyodtam, és rájöttem, senkit sem akarnék akkor.senkit sem annyira, mint őt.
szóval elküldtem itthonról, szerencsére aznap dolgozott.. mikor kattant a zár, én már a fürdőben álltam, mosott, vizes hajjal.
copfot kötöttem.
és lenyestem az ollóval.
aztán megláttam azt, aki valójában vagyok: fiús, egyszerű.
nem "hajlakk, göndörítés, illegetés, hajdobálás" ..csak simán aliz.





s hogy miért nem fogom megbánni soha? mert végre bátor voltam, csupán attól, hogy valaki szeret.

és remélem nem csak egy szimpla hajvágáshoz fog még (:








szevasz tavasz, alzi voltam megskalpolva: )

2:14 percnyi de ja vu

amikor megnézel egy filmet, és rájössz:
azért nem láttad eddig, mert a sors kivárta, hogy magadra ismerhess benne.



szóval félénk volt, nem is akart igazán semmit sem tőle, csak hogy fejtse meg a kis mondatait. aztán mikor a csontváz szerkóban suttogott a fülébe, nem is tudta hirtelen; sikítson, vagy élvezze a fülében csengő-búgó hangot.
aztán találkoztak, és azóta vannak, és lesznek.




csoda volt ez a délelőtt.

21-3-as katalizátor

a 213, poszt arról, hogy én bizony nehezen felejtek.


21. napja március hónapnak, miért vagy ilyen?
szomorúvá teszel, mikor jössz, szomorúvá teszel, mikor elmész.


küldtél valakit, aki a fele-másod, és aki pont annyira szeret, mint egyszer régen te. úgy néz, úgy viselkedik, egyáltalán hogy gondoltad, hogy majd nem ellenkezek? ellenkeztem teljes szívemből. pont ezek miatt az apróságok miatt.
tudtam, sosem fogom majd azt mondani, hogy szeretem, mert hát tudjuk: rossz ómen!

mégis őt küldted, hogy tanuljam meg újra mondani, lépésről lépésre. hogy minden mosoly mögött ott legyen egy betű, aztán annak hangja, ami közelebb visz. és mi hagyta el mindig a számat? hát, hogy utállak. mosolyogva, ölelgetve.
ahányszor kérte, mondjam neki, annyiszor hasított belém a szellemed, és a mai napra kicsordult a filter. nem bírtam már tovább és zokogtam a kényszeres hallgatásom miatt.
elmeséltem mindent,félálomban, közel az éjfélhez, és boldog születésnapot kívántam.


utállak téged, de ezt a kis küldöncödet még jobban.

a 2 12 kezű , azaz hogyan fogjunk edgárt

itt ez a fiú.


... amikor a szirt szélén álltam, lehunytam a szemem és elképzeltem megannyiszor az arcod. elképzeltelek szőkének, barnának, feketének, barátnak és ellenségnek. elképzeltelek mindig valaki másnak, hisz az álmaink az emlékeinkből táplálkoznak. álmodtalak szigorúnak, és engedékenynek is...


mégis.
olyannak sosem játszottalak, mint amilyen valóban vagy.
illedelmesen megkérted, had mutasd meg magad. "engedj be és meglátod bezárod mögöttem az ajtót! örökre" -mondtad.
ellenkeztem, ökölbe szorítottam a kis kezeim, a számat harapdáltam, szívverésem lehalkítottam és eljátszottam, hogy hazatalálok nélküled is. arra viszont nem gondoltam, hogy nélküled nem akarok hazamenni.


...vörösen csillogtak a hósipkák a lemenő napfénytől, szinte égették a szemem. leguggoltam és leültem a hóba. lógattam a lábam, és vártalak. csukott szemmel vártam, hogy megsimogasd a vállam, és suttogj a fülembe.
vicces, mikor közeledsz. vicces, ahogy ritmusra jár a lábad. de a legviccesebb, mikor elhitetem veled, hogy nem szeretlek...


kint üldögélek a lépcsőn, de te sehol sem vagy. a bagaretta füst marja a szemem, vagy csak hiányzol, nem tudom. de nem jó itthon egyedül. ígéretet kell tenned, hogy ezekután sosem hagysz magamra a gondolataimmal. sosem hagyhatsz magamra az emlékeinkkel és a vágyainkkal.

mindig közösen. együtt.

a 211. perc

a kétszáztizenegyedik percedre emlékszel?
volt benne valami varázslat, hogy emlékezz bármelyik percedre is?



álltunk egymással  szemben, körülöttünk az erdő, a hegyek. nem is ismerlek téged. egy anoním arc mosolyog vissza rám.
nem igazán tudok mit kezdeni magammal, egy ideig lóbálom a kezem, aztán keresztbe kulcsolom őket.

~ olyan szép a szeme, ahogy ilyen ijedten néz rám. zöldje pont illik a fenyőkhöz. az arcán az a kevés piros olyan, mint az alkony rózsaszín fénye. olyan szelíd. ennyire fél tőlem?

miért néz rám így? vigyorog a tekintete. olyan, mint mikor a gyilkos elámul az áldozat csodáján. furcsa. kutat a zsebében. most végem lesz, hátrébb lépek, ropog a lábam alatt a jeges hó. kést fog előrántani, és a szívembe mártja.

~ bár ne nézne rám így, mint akinek véres rongy lóg a zsebéből.. tényleg. itt az ajándékom, hátha megenyhül tőle.

a szemem elé tartottam a két kezem, és visszatartottam a lélegzetem. nem akarom látni, ahogy meghalok.
pár percig nem történt semmi, csak a szuszogását hallottam. kezeimen éreztem hideg érintését, és mikor már elvettem a szemeim elől, nem hittem el, amit látok.

~ milyen forró a keze. a havas jégsipkákat is megolvasztaná a hegytetőn.
-na gyere nézd, mi van nálam!- mosolyogtam.

egy kiselefánt csücsült a tenyerében. hirtelen, mintha semmi kétely nem lenne bennem, úgy mosolyogtam rá teljes kicsi szívemből.





nincs egyéb mesélnivalóm.

szevasz tavasz, alzi voltam.

210 filmkocka

ennyiből áll minden hét év.


hét évente jön a változás. hét évente borul fejemre a festékes vödör és hét évente kötök igazi barátságokat.
számolom a perceket, mikor leszek már 21, hogy megtudjam leszek-e valaha felnőtt és önálló, míg apukám szerint én már rég önálló vagyok.


apa és anya
ők voltak az első filmkockáim. első barátaim, első nagy veszekedésem és lázadásom.


az összes többi kocka valami lebuj, ahol megismertem pár arcot. van még pár rózsaszínre elszinezett túlhívott rész, már alig látni belőlük valamit. látom tisztán az összes fiút és lányt, akik voltak, vagy még vannak az életemben. érdekes, hogy mennyien eltűntetek, mennyien jöttetek vissza a filmembe.
kérdés, hogy a következő hét évben együtt leszünk-e?

majd fújjuk a füstöt a gangról, és röhögünk a butaságokon, amik megmaradtak az előző esti jégerezésből. meg majd sírunk, hogy hol vannak a szép napjaink? vagy hogy miért volt köztünk távolság jó pár éven keresztül?


leszünk még együtt. ne aggódj!






szevasz tavasz, alzi voltam, egy baráttól: )

a kétszázkilencedik sör után

a 209. söröm volt. ugyan nem veled volt az előző 208.
nem baj, azért sör volt az a sör.

- te mire gondolsz mindig?
- a sörre. azt hiszem a sörre.
- a sörre? én valami olyasmire gondolok mindig, ami mindig velem van. azt hiszem.

nagybetűvel talán sikerülne kipréselni magamból néhány példát, de nem akarok példákat hozni neked. sem annak miért fogsz elfelejteni egyszer.
bűntudat vagyok neked. miért nem tudsz megérteni, miért nem tudsz érezni olyan bonyolult dolgokat, amiket én.
pótcselekvés vagyok, mert gondolataidban nem járok piszkos cipővel, sem pedig puha mamuszban. csak ülök egy széken, vagy épp térdelek a kispuffon az asztalnál, és írok neked egy papírfecnire.

te meg kíváncsi vagy mit írok. mert megijeszt, hogy valaki gondolhat rád egy papírfecnin. kacifántos betűkkel, ahol a te neved nem jelenik meg, mégis tudni fogom..

tudni fogom kivel ittam a 209. söröm.




nem fogsz rám emlékezni, mert nem vagyok különleges, sem pedig első látásra. csak az akit mindig lyukas cipőben látsz. és vigyorogva ír, miközben te csúnyán nézel.

pont így, mint most. semmit sem értesz. összezavarlak és már nem szólunk egymáshoz.







így lesznek üresek a hétfő esték. veled, velem, nélkülünk.



szevasz tavasz, alzi voltam.