Белые ночи

Az éjszakát körbe ölelte a fehérség. Tejköd borult a folyópartra, a macskakövek sárgából szürkébe váltottak. Az utcasarkokat a fekete kandeláberek sem tudták megvilágítani. Apró fényük jelzőlámpaként villogtak a szálló ködben.
Csak egy sötét alak körvonalazódott a szürkeségben a lány szemei előtt. Olyan titokzatos volt, nem látott belőle semmit, egy apró részletet sem, így a kíváncsiság hajtotta felé. Ahogy közelebb ért, úgy tisztult a kép is az idegenről, aki a folyó sodrását bámulta a farkasordító hidegben. A lány odaért a férfihez, de ő még mindig csak a folyót leste. A lány kismacskaként lépdelt, lábujjhegyen közeledett, hogy ne törje meg a férfi csendjét. Mikor csak egy lépésnyire állt tőle, karát kinyújtotta, és mikor már majdnem hozzáért volna a férfi vállához, eltűnt. Beleveszett a köd fehérjébe.

Nem nézett rá, nem látta szemeinek ragyogását. Csak elképzelte.
Kezét visszadugta a zsebeibe, és leült egy padra a parton. A víz sodrása olyan nyugodt volt, olyan végtelennek tűnt. Pedig az is egyszer találkozik a nagy óceánnal. Belefolyik és összekeveredik édes a sóssal. Utazóból lesz a végtelen örök kék. A lány csukott szemmel gondolt a tengerre, a türkíz hullámokra, melyek a napfényben csillognak és szikráznak. Elvágyott erről a szürke tejködös folyópartról.
Sálját szorosabbra húzta, érezte a hűvös már a nyakát cirógatja. A fehér éjszaka pirosra csípte rózsaszín arcát, szemeit pedig csillogóra fényesítette a fagyos szél.

Gondolataiban a férfi járt. Ki volt ő és mit akarhat a folyótól? Mit akarhat tőle? Ott volt-e igazán, vagy csak álmodta az egészet?

Kezeit egymásba tette, és összedörgölte őket, hogy kicsit felolvadjanak..Lehunyta szemeit és azt kívánta, bárcsak újra láthatná az idegent. Mikor ezeket a szavakat suttogta, vállán érezte a férfi kezeit. Kinyitotta egyik szemét, és mint egy lidércek elől futó kislány úgy tekintett a saját vállára. Meglepődött, és a kézről haladt a karon felfelé, amíg egy vigyorgó kedves arcot talált.
A férfi leült mellé, és kezetfogtak. A kézfogás, még mindig tartott, mikor a férfi megszólalt: -Szervusz.
A lány csodálkozó tekintettel nézett rá. Nem szólt semmit, nyelt egy nagyot, s bólintott. Kilógó hajtincseit a kötött sapkája alá tűrte. Még mindig nem szólt semmit. Csak nézték egymás tekintetét, mire a férfi újra megszólalt: -Gyere el velem a tengerhez.
A lány kérdően nézett rá. Nem válaszolt semmit. Nagyokat sóhajtozott, és olyan gondolatok futottak végig a fején, amik kicsit sem vallanak rá: a félelmeit rangsorolta.
Mégis valami erősebb fojtotta el ezeket a félelmeket. Ő maga sem tudja, hogy mi, de érezte, jól dönt, ha bólogat a kérdésre.
Ketten, mint két folyó. Átutazták az egész világot, átkeltek idegen földeken és vizeken, míg megtalálták egymást. Most együtt csörgedeznek tovább az óceán felé, félelmek nélkül, az anyatermészet hangjára hallgatva. S ha egyszer elérik, rájönnek, mennyire boldogan találtak a másikra, azon a fehér éjszakán.