a kétszázötödik nyári lámúr

augusztus 26.

mikor felkeltem szürke volt az ég. a napot elnyelve csillogtak a felhők fodrai odafenn. az ablakomon kis pöttyök árulkodtak az éjszakai viharról.
zsibbadt a lábam, mint mindig. kikecmeregtem a fürdőbe. a tükörbe bámulva láttam valakit, aki külsőre olyan, mint én. kicsit fáradtabb. ugyanazok a hajtincsek álltak ki, ugyanolyan zűrzavar a szemeiben. mégis olyan más volt, mint tegnap. vagy akár pár hónappal ezelőtt.
amikor víz érte az arcomat, kopogtak.
-ki lehet az?-
szinte egy szál semmibe nyitottam ajtót, fogkefével a számban. a kilincs kattanása után, lentről felfelé haladva néztem rajtad végig. csupa kosz voltál. a cipőd tiszta sár, mintha erdőkőn vágtattál volna keresztül űzött vadként. a nadrágod szakadt volt, és a pulcsid is. az arcod.. az arcod mintha egy angyalé lett volna. finom kis vonások, az az ajak, az a szempár, azok a kis kócos hajszálak...
nem tudtam szólni sem, bejöttél, leültél az asztalhoz, és vártál. te sem mondtál semmit. csak ziháltál.
végül csak megkérdeztem tőled, kérsz-e kávét? de te csak vállat vontál, és láttam a szemeidben gyűlő könnyeket. leültem melléd, átkaroltalak, babusgattalak,
s megszólaltál:
-nem megy.



amint a hangok elhagyták csöpp kis ajkaid, amint eljutottak a fülembe, ledermedtem. a nyelvem kiszáradt, és visszacsúszott a torkomba.
itt már tudtam, hogy te vadász vagy, nem pedig sebesült őzike.

azt hiszem eljött az ősz. belelihegett a nyakamba, megsimogatta a hajad, ellopta csókjaid. elcsente a 205. nyári lámúrt, ami akár lehetett volna utolsó is.







ijesztő, hogy álmodok igaz dolgokat, olyan emberekről, akiket csak pár lépésről ismerek. úgy álmodom, hogy akár a sajátom is lehetne.
sajnálom.
itt az ősz, mindannyiunknak.
levélhullás, arcpirosító, csípős szelek.
pulcsik és esernyők. bőrdzseki és lassan sál.



szevasz tavasz, találkozunk márciusban!