takarózz be, még megfázol! -azzal lassan és hang nélkül csuktam be az ajtót.
egyedül vagyunk ebben a hatalmas lakásban. nem történik semmi. a tv villog, és én a telefon fényébe merülök. nem vettem észre még azt sem, hogy nincs adás.
görgetem az oldalakat, nem történik még mindig semmi.
"várlak" -írom, miközben arra gondolok, hogy elfelejtettem szólni, hogy ne csengess, mert az öcsém már alszik.
csak megérkezel, megölellek, és hozok neked egy pohár bort. szinte feketének látszik a halk fényű szobában.
ne nézz így, mesélj!-mondod szinte suttogva.
eltört a mécses. és ömlik a zápor az arcomra. rájövök nem mesélhetek.
bántanak a tények, apró kis karcolásokat ejtenek rajtam a mindennapok, nincsenek már izgatott szerelmes pillantások, sem pedig baráti ölelések.
maradt a semmi.-erőszakolom ki a torkom mélyéről.
csak nézett rám, megsimogatta az arcom, letette a poharat, és bement a szobába.
belépett a sötétkék szobába, orrát megcsapta a cukorka és a babaolaj illata. leült az ágyra, én közben az ajtófélfának támaszkodva néztem rá. olyan volt, mint álmomban.
azok az erdőt megszégyenítő zöldes-barnás szemek. az a kusza tekintet.
magam sem értem, miért ül itt.
de hiányzott.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése