Imádom a barátaimat, kezdve a legbolondabb teremtéssel, akit mindig felkeltek, és mégsem haragszik rám. Aki jóban rosszban kitart mellettem, akivel a legjobb mászkálni, aki helyre rakja az elmémet akár szavak nélkül is. Akivel a pasi ügyeken már sírva röhögünk. Vele minden sokkal szebb, és színesebb. Örök emlék marad ennek az egy évnek minden másodperce. És ez még csak a kezdet.
A legszebben író gumi arcú kalapos Don Kartács, aki mindig jó zenét mutat és akivel lesétálhatom a lábamat. Akivel beszélhetek bármilyen hülyeségről rímekben.
A barát, aki már lassan 3 éve mellettem van, aki az én fogadott bátyám, akihez mindig fordulok, ha baj van, mert ő valahogy máshogy látja a világot, mint én.
A barát, akiről sosem fogom tudni, hogy éppen hol alszik, és mikor gondol rám, vagy, hogy mikor jön haza a fagyi árulásból.
A barát, akit soha többé nem láthatok, aki mindig hiányzik, akire ezentúl mindig mosolyogva gondolok, legfőképp arra a pár esztendőre, mikor próbált tanítani gördeszkázni, és fejest ugrottam a szökőkútba, mikor folytonosan leette magát valamivel, vagy mikor a hídról lógattuk a lábunkat közben azon gondolkodtunk, mi lenne ha örökre eltűnnénk.
.jpg)
Ha ők nem lennének, nem is tudom hogy állna a fejem. Talán egy szemem lenne, az is vak. Kezeim hátra lennének kötözve, lábaim a nyakamba lennének, a szám összevarrva, a füleim levágva.
* szeretés *
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése