Vajon rólam árulkodnak a képeim? És ha igen, mit? Jót, rosszat, szépet, varázslatosat, ijesztőt, vagy őrültséget? Talán nem is akarom igazán tudni erre a kérdésre a választ. Reménykedem benne, hogy mindenkinek valami mást jelentenek. Nekem persze azt az egy napot jelentik. Abban bízok, sosem lesz olyan, hogy elfeledkezem bármelyik munkám történetéről.
Az egyetlen igaz szerelem, az egyetlen biztos pont az életemben: a fényképek.
Fényképek a barátokról, családról, az elvesztett szerelmekről, az elvesztett mesékről, a helyekről, ahol már jártam, a bolondságaimról, a tetoválásokról. Rólam. Rólunk.
Megmaradnak ezek örökre, hiába múltak el, hiába vesztek el. Szívünk legmélyén arra a poros szürke falra vannak felragasztva.
Van, hogy az ember kénytelen az emlékeinek, ezeknek a csodás képeknek hátat fordítani. Bár semmi kedve, mégis megteszi. Hogy miért, azt csak saját magunktól tudhatjuk meg. Félelem, vagy csalódás.. egyre megy. Lényeg, hogy ne lássuk őket viszont.
Lehetetlen !
Hiába próbálsz menekülni, és elfojtani magadba a dühöt és a szomorúságot. Felejtened kell, mégsem tudsz.
És tudod mit? Nem is baj! Ettől vagy igazán emberi! A szeretet a kulcs ehhez is, mert aki szeret, az sohasem felejt. Inkább próbáld meg elengedni végre azt az emléket. Szép emlék, elismerem a legszebb, de engedd végre útjára. Maradjon tényleg csak egy kép szíved falán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése