Utazik a vonat, a busz.
Utazik a hajó is.
Utazik Aliz, utazik Berci,
s velük együtt a mosoly is.
Félelmeik otthon ülnek a szürke szobában.
Ijesztő az ágy és a pihenés. Vár az ismeretlen, az új. Vár minket mindenki. Vár Kecskemét, Pest, Veszprém és Pécs ugyanúgy. Magához ölelnek az emlékek, és simogatva fájnak.
Szeretnék még itt is és ott is lenni. Mindenhol, mindenkinek ugyanaz a bolond lány lenni. Hogy szerelmesek legyetek megint, hogy féltsetek, hogy bátorságot nyerjünk a másik aggályaiból.
Erőt nyerni a vitákból és mélységesen beszippantani az illatokat, hogy egy életre emlékeztessenek rád. Hogy fájjon a távolság, hogy ne keressek más utat. Hogy végre ne várjak semmire, csak csináljam.
Elég volt!
Nem álmodozni kell, hanem megélni minden pillanatot, mert a pillanat eltűnik, s csak a fejünkben játszódik újra, és újra. Csilliószor néztem vissza, az öleléseket, a csókokat, a nevetéseket.
A rossz már elmúlt.
Nincs többé szerelem.
szevasz tavasz, alzi voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése