Jársz a fejben, mintha már ide születtél volna.
Régen volt már az ölelés. Az első őszinte ölelés.
Nem tűnsz el, pedig már lassan utállak. Utálom, hogy te irányítassz minden érzést bennem. Utálom, ahogy rám törsz álmomban, és utálom azt, ahogy nézel rám közben.
Barátod voltam, nem szerelmed, mégis visszajársz. Hagyj békén, mert nem tudok létezni.
Hiába kérted, hogy írjak minden nap. Hiába kérted, hogy számoljak be mindenről. Mi lett a vége?
Elmeséltem mindent, és ellenem használod most fel. Nem elég, hogy elvesztettelek, de még el is rendezed, hogy ne kelljen más. Csak te.
Hogy sose vesszek el... nem veszek el, mert ketrecben tartassz.
Haragszom rád, és magamra. Haragszom rád, mert kihasználod a lelkem. Bennem élősködsz, mint valami parazita. Takarodj az életemből. Elég volt sírni utánad, elég volt az is, hogy a baleset után anyukád szemébe nézzek.
S hogy magamra miért haragszom? Mert még mindig hiányzol. Hiányzik, hogy nem lesz ember, aki megbízzon bennem. Hiányzik, hogy valaki annyira szeressen, mint te.
Vagy, hogy legalább én szeressek annyira valakit, mint téged.
Képtelen vagyok, mert nem hagyod. Belém költöztél, lassan úgy érzem én leszek te. A viselkedésed, a megnyilvánulásaid, most az én vonásaimat mutatják.
Belebetegszem. Hagyj végre békén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése