tábor-tűz

mindig is menekültem.

űzött vad vagyok. hajamba kapnak az éjszaka lidércei. az erdő szemei követik loholásom nyomait.

-ne fuss! -szól a tölgy.

-ne szaladj előlem el! - suttogja a mélykék égbolt.

menekültem a pletykák, a szerencsétlen történetek és árnyak elől. elfutottam egy-két szerelem elől. elfutottam a múltam elől, s mégis...

itt újra rám köszönt. egy laza szia, egy könnyed heló.

tábortűz ropogása ringatott minket minden éjjel. valami teljesen más érzés volt, mint azelőtt. most az erdő ellenem fordult, és szembesített a legnagyobb hibámmal:

hogy képtelen vagyok szembeszállni önmagammal.

nincs mit belélegezni. nincs min gondolkodni.

megszerettem őket.

a kicsi kis naiv lelküket. pont olyanok, mint én voltam. érzékeny kisiskolások.

az egyik szőke a másik barna. zöld, kék, barna szemű vegyes kis társaság. ölelésekkel és csókokkal köszöntünk el egymástól. pedig nem lakunk egymástól kilométerekre. csupán percekre.

hiányozni fognak a reggeli tornák, a kürtszó. a pocakos szeretgetések.

az, hogy újra kicsit gyerek voltam. gyerek voltam az erdőben. nem voltak korhatárok, nem voltak külsőségek, sem pedig előítéletek.

nem voltak furcsa tekintetek, csak kedves pillantások, kötetlen beszélgetések.

krokodil méretű könnycseppekkel áztattuk egymás vállát. azt hiszem mindannyian egy élményt tettünk zsebre ezzel a héttel.

kívánhattam volna óra-perckor. de én csak annyit mondtam, mindenem megvan.

van munkám, családom, barátaim. életem. van végre életem. 

a szerelem sem késik, csak most épp mindketten máshol vagyunk. én itt az erdő belsejében elbújtatva, ő pedig a panelházak között. sörre szomjasan.
lángra tudott lobbanni minden.
az erdő, a vadak, a fák, a gombák, a vadak, és a gondolataim.
ó a gondolataim ezen járnak, lenne értelme így belekezdeni? valahol eljutok oda, hogy semmi sem érdekelne, valahol mégis megálljt parancsol minden.
s amik erősítenek, azok fognak elgyengíteni hamarosan engem.

szevasz tavasz, aliz a rengetegben.