2013. szeptember 22., vasárnap

kétszázhatodik fulladás

bolondulásba menekültem.

lesétáltam a lépcsőn, az utolsó kettőt mindig egyszerre léptem le. olyan vagyok, mint egy kisgyerek - gondoltam magamban - és azzal becsapódott mögöttem az ajtó.
-basszus esik.
nem hiszem el, miért kell megint esnie ennek a nyavalyás esőnek. pont most, pont ma kell esned, te hideg és nyirkos.
egymás után kapkodtam a lábaim, jó pár pocsolyát átugrottam, de volt, amibe már szándékosan gázoltam bele. nem igazán érdekelt engem aznap semmi. sem az emberek, sem a környezetem. csak te, hogy hogyan mondjam meg, már nem szeretnélek szeretni.
ez a legjobb megfogalmazás. szerelmes voltam az első pillanattól, és még mindig ezt a szerelmet nyúzom ki a belsőmből.
buszra szálltam, és vártam, hogy leteljen a 4 órás utam. közben átfutott az agyamon pár olyan dolog, amit sosem felejtek.
~ emlékszem, mikor először vigyorogtunk egymásra. sőt arra is, hogy hogyan adtam kezedbe a fényképezőgépet, amikor azt én soha senkinek. mikor mögötted állva irányítottam kezeidet, mikor elköszöntünk, mikor eljöttél hozzám, és egy olyan hetet töltöttünk el, amit örökre emlegetni fogok. minden egyes együtt töltött percért hálás vagyok, még a rosszakért is.
leszálltam a buszról, már nem esett az eső. rettentő hideg szél fújt, a busz is késett, te már háromszor kerestél, hol vagyok. olyan volt a hangod a telefonban, mint egy kis árvának.
túlzás, ha azt mondom én voltam a mindened? sajnos nem. az egyetlen, aki törődött veled, úgy igazán, aki veled sírt, aki veled nevetett, aki veled főzőcskézett, aki ápolgatott, mikor beteg voltál, aki vonatozott, aki buszozott, aki hazavitt magával, és akinek a szülei bármikor szívesen várták reggelizni.
mikor a ház elé értem, zihálva vettem a levegőt.
~ emlékszel eleinte mennyire béna voltam a dombok miatt? istenem hányszor szóltál rám, hogy "lépjünk oda neki" ?! csupán azért, mert be voltam lassulva.
beütöttem a kódot, és te már az ajtót nyitottad, mikor felértem. rám néztél, és egyből eleredtek a könnyeim.

-nem akarom-

bementem a szobádba, már láttam a cuccaimat, és a közös dolgainkat összekészítve. az összes kis cetlit megőrizted. azokat is, amiket akkor irkáltam, mikor duzzogtam, de beszélni akartam veled. a képeinket egy dvd-re kiírtad, a rajzaimat is a mappába tetted. az első papír levélkémet is odatetted, amit akkor hagytam ott, mikor a szupermenes pólót ott hagytam neked meglepinek. én tényleg emlékszem minden mozdulatodra. emlékszem, amikor játszottunk a konyhába, és valamit mókáztunk, erre arcon vágtalak, és szinte könnyezve kértem bocsánatot, hogy ezt én nem is akartam. emlékszem, milyen jól bántál az öcsémmel, hogy mennyire szeretted aput, meg anyut.
miért törtek rám ezek a gondolatok, hisz annyi baj volt velünk.
utáltad a kecskeméti barátaim többségét. nem bíztál bennem.

amikor sírva csókoltuk meg egymást, már tudtam, hogy rossz döntést hozok. csak az az egy baj volt, hogy itt két rossz döntést lehetett hozni. ha együtt maradunk, és azt, ha különválunk.
tudod mennyire nem akartam. lassan két éve bánom az egészet. annyira gyűlölöm, hogy rosszkor találkoztunk rossz helyen. hogy nem voltunk érettek a gondolkodáshoz.

nem tehettem mást. sírva futottam le a lépcsőházban. annyi gondolattal a fejemben, ami egy értelmes emberi fejben, talán nem is férhet el.













keserű hangok cikáznak most is a fejemben. hiányzol. hiányzik a jó. az, ahogy egymáshoz értünk, ahogy egymáshoz szóltunk. hiányzik minden, ami 'mi' voltunk!
körülbelül kétszázhatodjára fulladok bele ugyanabba a pocsolyába.







szevasz tavasz, aliz voltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése