kedd, ami Vasárnap

Nyitott ablaknál ülök, lesem a felhők habozását, lesem a fűszálak hajladozását, lesem ahogy a busz elpöfög a szoba előtt, lesem az autókat, számolom őket. Hol süt a nap, hol fúj a szél.
Ugyanaz a nap süt az arcomra, mint a tiédre, mégis.. nem mellettem ülsz, nem rakod a karod a padra, a hátam mögé.
Ugyanaz a szél kócolja hajunkat, mégsem érzed szőke tincseim illatát, és én sem pöndörgetem a hajszálaidat az ujjam köré.
Mikor leszállok az ablakpárkányról, mindig azon gondolkodom, vajon melyik pillanatban esek el, és töröm ki a nyakam. Ez igazából csupán azért érdekes, mert belegondolok mennyivel másabb lenne akkor az életem, ha ez tényleg megtörténne. Vajon hiányozna a futás, amikor sosem szerettem? Vagy hiányozna, amikor nyujtózáskor görcsöl a vádlim és a combom?
Valószínűleg igen. Amikor elveszítünk valamilyen képességet, barátot, akárkit, akármit; akkor az befolyásolja az elkövetkezendő időket. Befolyásolja a gondolkodásod, a tudatod, viselkedésed mások felé.
Ez mind szép és jó, de ki mondja meg, hogy amit teszel az helyes, avagy semmiképp sem az.
Én tudom a választ persze, és megsúgom te is.

Igazából még mindig elszomorít az a hely. Visszaolvastak pár bejegyzést nekem, -a sajátaim közül- és rájöttem, mennyire bíztam Szófiában. Mennyi energiát, pénzt, szeretetet, törődést áldoztam bele, és a köszönet, egy sárga csekk lett. Amit sem kifizetni, sem eltörölni, sem kidobni nem lehet. Az a számla beleégett a fejembe, és nincs mese, elérte, hogy egy életen át utáljam emiatt azt a helyet.
Úgy érzem magam, mintha a mese most érne a végéhez, mintha jövőhét kedden jönne a Vasárnap. Azért nagybetűs Vasárnap, mert amióta itthon vagyok, úgy érzem minden nap péntek, vagy szombat. Sosem jön a Vasárnap, és küld engem vissza a busszal azokhoz a dombokhoz. Rossz érzés fog el, tényleg félek attól, hogy újra ott kell lennem, még ha ilyen nagyon kevéske időt is.
Remélem mikor a flasztert éri a lábam, megnyugszom a melegtől, és megbékél a kis lelkem, mert még mindig sokan vannak, akik ott várnak rám.



szevasz tavasz, aliz utazik.

majális a fejben

Már tegnap éjszaka megakartalak írni.

Van úgy, hogy az ember boldog, - vagy csak annak érzi - olyan igazán felhőtlenül boldog.

Látszólagosan szép az idő, sok a gyerek, sok barát, hideg sör, kukorica, rózsaszín vattacukor, meg miegymás.
Másrészt a feje tetején áll minden és semmi kedved a ringlispilt nézni, túl gyors, túl ijesztő, mégis felülsz rá.~

A zsebemben hordom csodaországot. Jó lenne tudni, hogy melyik zsebembe, mert rengeteg zsebem van. Talán ott van az összesben egy egy darab, és csodaországot csak zsebenként kisadagokban kapom. Az is lehet, hogy épp a mosásban van az a ruhadarab, aminek a zsebében van. De az is lehet, hogy már rég kinőttem, vagy éppen kidobtam, mert elszakadt.
Az is lehet, hogy még meg se vettem azt a ruhát. Vagy lehet, hogy éppen most rakják fel a vállfára, vagy épp árazzák le.
Nem tudom, én csak annyit tudok, hogy fel akarom venni !

~ Ez a körhinta csak forog, belebolondulok, mennyire elszédíti a fejem. Nincs se eleje, se vége. Csak forog. Meghasadok ettől az érzéstől. Úgy érzem nincs értelme, mégis olyan szép, ahogy szédít és bolondít.
Nem tudok semmit se tenni, felszállni félek, kavarogni akarok a világgal, és már pénzem sincs, hogy befizessem magam.

Sajnálom.


szevasz tavasz, aliz elbújt.

egy görbe gödörrel: )

"szevasz tavasz, aliz elveszett."
aki miatt elveszettnek érzem magam így válaszol: - nem hagyom

it's the sun, that never goes down

Igen, mostmár én is tudom. De nem akarom.

Torkom szakadtából üvöltenék, de még ehhez is gyenge vagyok. Egy elfuserált jellem, egy bolondult szív, és csodákat látó szemek. Semmi más.
Vagyok én egyáltalán valaki? Vagy csak épp olyan senki, mint a régi barátok, szerelmek gondolják? Lehetek én valaki, aki szívből szeret és akit szívből szeretnek?
Soha.


Négy fal, nyolc sarok, két szekrény, egy ágy, milliónyi emlék és egy test. Valahogy így nézett ki ma a szobám. Az a helyzet, hogy még így sosem éreztem magam. De tudom nagyon jól miért kapom, és miért érdemlem ezt. Igazából ezután csak jó jöhet, vagy ha jó nem is, de rosszabb már semmiképp.

Taníts meg félni, hogy legközelebb ne merjek veled találkozni. Taníts meg felejteni, mert ha nem, én örökké téged foglak követni. Taníts meg nem szeretni, hogyan lehet téged megutálni, hogyan lehet téged elkerülni.

Azt kívánom, bárcsak valótlan lennél, úgy könnyebb lenne elengedni.




szevasz tavasz, aliz elveszett.

rajzok

Imádom rajzolni a vonalaid.
Napról napra körvonalazódik a természeted, hogy mit, miért és hogyan teszel. Lehet, hogy lassan haladok, de ez a körvonal pontos. Alig várom, hogy vége legyen, hogy az eleje és a vége kapcsolódjon, és színes ceruzát vegyek a kezembe és kitöltsem a fehér részeket.
Bár, ha belegondolok az jobb, ha minél később végzek a rajzzal nemdede?
Nem tudom még ezt eldönteni. Szinezni jobb, vagy magát rajzot megrajzolni?
A szinezés már csak hab. Azzal fejezem be a rajzot. Kérdés, hogy be akarom-e fejezni ezt valaha is?
De színek nélkül nem ér semmit. Van benne piros, kék, zöld, sárga, ibolya. A világ összes színét jelenti nekem. Nincs is ennyi színes zsírkréta, ceruza egyszerre, ami kitölthetné ezt a hófehérséget.
Bár én a fehéret is szeretem. Olyan tiszta, szépséges, csendes. Mint a tél.


Ha megfigyelitek újabban már a tél is szépséges. Elengedtem az összes régi szép rajzomat.

Néhányat dühöngő lánggal, néhányat papírhajóként engedtem útjára kicsi lelkem hatalmas tengerén. Egyetlen egyet pedig papírrepülőként dobtam el a világ tetejéről. Azóta is száll a madárkáimmal. : )

Megpróbálok mindig különbözni magamtól, de miért akarok mást rajzolni magam helyett?
Mást érdemesebbnek látok erre. Jobbak az érzések, erősebbek, olyanok amiket mindig is érezni akartam, vagy inkább szerettem volna valaki iránt.
Tudjátok, mint a mesékben. Bár ez nem egy mese, ez egy rajz, aminek a vonalait te adod; minden egyes nappal, amit várakozással töltök, amit veled töltök, amit emlékezéssel töltök, egy kicsivel többet mutat a rajz rólad.




szevasz tavasz, rajzos aliz voltam : ))

beforratlan sebek

Az ember szereti ezeket a sebeket.

Gyógyulgatnak, viszketnek és ezért valójában nem is tudjuk nem észre venni őket. Sosem lehetsz már tőlük a régi, csakis kizárólag újulhatsz. 

Olyanok ezek a sebek, mint a rossz emlékek. Hiába akarod elfelejteni, megfeledkezni róluk... 

Talán nem is akarsz. Nem tudhatod.

Majd ha varrosodik szólj!

cukorsziget

Olyanok az emberek, mint a cukrok.

Édesek, savanyúak, töltöttek, bevonatosak, ízletesnek látszóak, színesek, fényesek, kerekek, szögletesek, egyszerűek, több ízűek. Furcsák.

Valójában mindenki egy cukorkára hasonlít. Megvan minden embernek a cukorka alteregója, - istenem milyen butaságokat tudok összehordani - és mindenkinek megvan a kedvenc "cukra".

El tudtok képzelni egy cukorka világot? 

Ahol mindenkinek megvan a saját íze, formája és színe?

Van olyan, aminek a külseje savanyú, mint a fene, de a belseje mégis lágy, puha és a legkevésbé sem savanyú. Kékes színe van, és kicsit mandula formájú.

Van, ami a kezemben olvad, - pedig eléggé keménynek tűnik - de úgy, hogy ezt csak akkor veszem észre, mikor már ízlelgetem. Fehér színű és kizárólag párban lehet kapni.

Van, ami olyasmi, mint egy limitált kiadású cipő. Egyedi a színe, az íze, de még a formája is. 

Van, ami kívülről egy zamatos gyümölcsre hasonlít, mégis olyan furcsa az íze. Őszintén szólva jobb ízűnek vélted, ezért csalódsz is, hiszen nem ezt vártad.

A kedvencem mégis az a cukorka, amit a kalózok és a macskák is esznek. Ja és a szerelmes tinilányok és tinifiúk. Juharszirupos íz, színes külső, mindenféle jóval töltött keménycukorka. Amikor megízleled, olyan érzésed van tőle, hogy te vagy a világ ura, és majdnem hogy madárnak érzed magad. (erre majd szánok egy külön posztot, hogy milyen érzés madárnak lenni...) Most megyek, felkészülök a mai munkára, meg a holnapi cukor-túladagolásomra.

szevasz tavasz, aliz voltam: )