a felnőtt élettel csak pár probléma van.
emlékszem 5 évesen milyen kis cserfes kiskölyök voltam. a világon semmi gondom nem volt az életben, hisz anyukám és apukám mindig segítettek.
nem is tudom mi történt velem, mikor tini voltam. mindenkinek elmondom mindig, hogy én valójában nem is éltem meg normálisan a tini korszakomat Dév halála miatt. valójában emiatt éltem meg igazán. szörnyű visszaemlékezni, mennyire elfordultam a szüleimtől. igaz, nevetve szoktam mesélni anyukámmal folytatott vitáimat. persze az öcsémet óva intem, hogy ő mindig hallgasson anyura és apura. mert ők tényleg jobban tudják.
az első igazi felismerésem akkor volt, mikor pécsett hihetetlenül ragadós és mocskos madzagba voltam betekerve. mint egy szép nagy adag hús. hát gyönyörű volt a pillanat, mikor megtanultam, hogy semmit sem írhatok alá következmények nélkül.
apu nagyot csalódott bennem. én csak sírtam, zokogtam, ahogy a szememből csak kifért. hisz én is tudtam, nem ilyen nagylányt akart nevelni, abból a cuki pattogó szőkeségből annó. be kell lássam, én az a fajta butus vagyok, aki tapasztalat útján ért csak a rosszból.
emlékszem apa mindig dühös volt, mikor valaki olyan járt nálunk, akit nem régóta ismerek, de barátomnak hívok. én meg mindig azért haragudtam, mert lehetett volna velük kedvesebb is. na persze...az emberekkel, akikről tudta, hogy egyszer úgyis elfelejtenek. ezt abból tudtam meg csak igazán, hogy volt, akinek kifejezetten örült, mikor nálunk volt.
emlékszem arra is, mikor általános iskolában lucanapját várva, anya cetlikre íratott velem fiú neveket. felírtam 13 fiúnevet, és a legutolsó, ami megmarad lucanapján, az lesz a férjem neve. valójában nem igazán emlékszem miféle neveket írtam fel, egyedül az utolsóra. de ezt majd később.
szóval voltak gondjaim anyukámmal is, apukámmal is, az öcsémmel is. azt hiszem azt sajnálom a legjobban, mikor az öcsém épp a dacos ovis korszakát élte, és mi nagyon utáltuk egymást.
el sem tudom képzelni, milyen fájdalmat okozhattam én kis taknyos- ezzel szüleimnek.az öcsém hálistennek sokat felejt. meg persze ő is felnő a tényhez, hogy király dolog, hogy van egy nővére pesten. szeretem, amikor nálunk van, meg szeretem, hogy szereti tomit.
nem tudom pontosan, hogy a pesti felköltözésem, vagy a tomival való összecuccolás hozta meg az eszem igazán?
biztos vagyok benne, hogy a spáros meló is lényegesen sokat javított a kis nagyképű fejemen. a nagy fotós beveszi budapestet, pár nap alatt megszerzi álommelóját és boldogan él, míg meg nem hal.
ugyan kérlek!
felvettek -megjegyzem protekcióval, mert csöcsök és tűsarkú nélkül nem alkalmaznak pultosokat és egyebet- a spárba, fizettem a kis szobácskámat, azért, hogy mások után takaríthassak. fizettem a kis kajámat, fizettem a kis igényeimet, belefutottam pár hihetetlenül rossz ismeretségbe.
mégis valahogy a szülinapomon újjászülettem.
tudjátok az ember 7 évente kicserélődik. ennyi esztendő szükséges ahhoz, hogy a sejtjeid kicserélődjenek, az összes. nem csak ez vagy az, mind. mint a hüllők, akik vedlenek. ugyebár 7-14-21- és így tovább jön a számsor.
tavaly dec. 5.
senki sem köszöntött fel a családomon és tomin kívül. és a pláne, hogy tomival ekkor még csak haverkodtunk. arcon csapott a valóság elég rendesen. nincs senki, a családomon kívül, akinek érek annyit, hogy egy facebook értesítő nélkül is emlékezzen a szülinapomra.
haza akartam költözni. belefáradtam a főnököm geciségeibe, a munkatársaim pletykáiba, elegem volt a lakótársaimból, de legjobban a saját elbaszott életemből.
tudniillik, anyukám megmondta!
aztán mikor már minden fulladozott körülöttem, és elmosódtak a sziák meg a helók, akkor 21-én elmentem és az egyik pajtásomtól kaptam egy tetkót. emlékszem aznap délelőtt a normafán szórakoztam lyukas cipővel a hóban. és imádtam, hogy délután mehettem palikához varratni. végre rájöttem a titokra, amit mindvégig a 21 év alatt kerestem. s lám mindig ott volt az orrom előtt:)
emlékszem az aznapi barbarára, az aznapi veszekedésemre egy lánnyal, akiről itt elég sok bejegyzés szól. emlékszem, hogy szenvedtem, hogy mit vegyek fel, végül egy kockás ingre került a váalsztás.
a zöldet. csak hogy szítsam magam ellen a sorsot, hiszen ez az egyetlen ruhadarabom, amit még mindig hordok, hiába volt zsoltié. és emlékszem arra, hogy amikor hazamentem, akkor akik nem értették a titkomat, csupán vihogtak, hogy ez biz egy szar tetkó. meaningless, és amúgyis. mi ez az ultra gagyi betűtípus?
de az a pillanat mindent megért, mikor szenteste megmutathattam, és azt mondhattam, hogy ez jelenti nekem azt, hogy megtanultam, tanulnom kell még. tanulnom kell még az öcsémtől lazaságot, anyukámtól gondoskodást és hogyan kell úgy ölelni, hogy attól minden rossz elmúlik; apukámtól pedig bátorságot és elég erőt a mindennapi nemsikerültekhez. mindezt azért, hogy felnőtt lehessek. olyan felnőtt, amilyen valóban szeretnék lenni.
ez a tetkó mindig csak értük lesz, ők az igazi otthon.
aztán mi történt 28-án?
hát forgatás volt, meg este mentem tomival találkozni.
aztán haza akart kísérni, gondoltam jó, hát miért ne!
azóta is kísér..
azóta tudom, hogy pesten is van otthon.
szevasz tavasz, aliz voltam.
