232

bolondok napja

3o olasz, aki nem tud angolul, de nagoyn innák a kv-mat



szóval szerintetek milyen mikor valaki hiányzik az életetekből? nem úgy, hogy örökre eltűnt, hanem csak itt van a szomszédban, de valami miatt nem beszéltek?
milyen lehet, mikor nálad marad a könyve? -amit egyébként sokszor vissza akartál adni. sőt, még talán szíriösz beteg módon akartál visszajuttatni?
nem adom postára amúgy. az túl filmbe illő lenne. bár ha belegondolok vicces lenne megviccelni azzal, hogy mondjuk meghaltam, vagy, hogy már valahol nagyon messze járok.

nem mintha nem járnék messsze.. három s-sel.

a lényeg, hogy találkoztam magammal a teraszon.
ott álltam, és ráncoltam  a szemöldököm a gőtéim gyertyája felett, és valahol biztos volt valami könnycsepp, vagy valami nyoma annak, hogy valaha éreztem fájdalmat. szóval farkasszemet néztem volna magammal, ha rám nézek. de nem tettem, és egy ideig bántott is, de aztán megsimogattam az arcom, és leültem a lépcsőre.
a tavaly nyáron kiöntött enyv még mindig ott volt mellettem. emlékszem egy spatulával próbáltam felszedni, még mikor a füvet ültettem, de semmi esélyem nem volt az enyv ellen.
szóval minek erőlködni?
ha valami ragadni szeretne, úgyis fog. ami meg nem, az nem. sosem fogom elfelejteni egyetlen percemet sem a régi ismerősökkel. valahol mélyen bennem biztos megvannak még a sziák meg a helók is. de a tény, hogy egyedül maradtam Marcival és Tomával az tény. a tényeken meg minek változtatni? a tények szuperek tudnak lenni.

legalábbis végre megértettem milyen az, amikor a szülőkön és a szerelmen kívül csak is kizárólag egy emberre számíthat az ember.
hiába van kevés idő egymásra számítani..mégis megoldjuk.



mi mindig megoldjuk


szombaton ne essen jó?

231

amikor a killers playlistet félbe szakítja egy babyborn reklám,
amikor a fagyis dobozban pacalt találsz,
amikor úgy tudod, hogy ki van takarítva otthon, de hazaérve látod, hogy szalad a lakás,
amikor a tejesdobozba beleiszol, és savanyú,
amikor rendelsz egy pizzát, és valaki más rendelésével összekeverik,
amikor egy fogyatékos embernek ugatnak a buszon, hogy haladjon,
amikor egy meleg párt a szemed láttára köpnek le,

akkor már nincs több hozzáfűznivalód ehhez a világhoz.







gyönyörű, mennyire utálják egymást az emberek. hányok minden utálkozótól, minden egyes, "büdös cigány", "köcsög buzi" , "mocskos zsidó" megnyilvánulástól, és csak azon gondolkodom, miért kell ennyire szétfikázni a másikat?
miért kellene bárkinek is az identitását, vagy a vallását titkolnia? vagy miért kellene ezek miatt az embernek kívülállónak éreznie magát?
jöttök itt istennel, meg a 10 parancsolatával, de egyet elfelejtetek:

szeresd felebarátodat, mint magadat! nincsen más ezeknél nagyobb parancsolat!" - Márk 12, 31

csak hogy a hitéleti tanáromat idézzem jó ateistaként,
"ha nem is nevelték magukat kereszténynek, attól még ugyanazt az erkölcsi tanítást kapták meg, mint amit a biblia, a korán, vagy éppen amit buddha mond!"

és jól mondja, mert hisz, ki az, akinek egy csepp hite sincs? hát boldogtalan. nem kell istenben hinni ahhoz, hogy az embernek hite legyen. a hit annyi, mint egy segítő szellem céljaink eléréséhez vezető úton. lehet ez egy törökülésben ülő, pocakos alak, de még egy szentháromság képről méltóságteljesen visszatekintő ősz szakállú öreg úr.
ki a fenét érdekelnek a különbségek?

229-230

levelek

mindig is érdekelt, hogy csinálod ezt az egészet.

vajon te gerjeszted a sok hülyeséget körülöttem, vagy csak úgy megtörténnek a dolgok?

szeretsz még? láttad kivel voltam? fújtad a szelet? sütötted a napot?

emlékszel még? belelógattad a fejed a nokedlibe?

merre járkálsz? sokat utaztál? újjászülettél valaki testében? ezt te bújtattad ide? te sodortad elém a tésztát?

láttad mit csináltam? láttad, hogy csináltam? segítettél átkelni a zebrán? te voltál az a szép nagy fa? te lyukasztottad ki a biciklim kerekét? te voltál, aki pofon vágott? miattad vagyok most máshol, mint ahol szeretnék?

segítesz mindig? vagy csak néha?

válasz levél -igen egy, mert egyben válaszoltál tegnap-

egyetlen egyet szeretnék.

hogy elfelejts örökre. 

hogy szívedből űzd ki ezt a felesleges 

láthatatlan baráti szerepet. 

űzd ki a vadat a kis testedből, 

aztán engedj be oda másik kettőt, 

sőt 

sőt

vedd kezedbe az életed. 

nem tehetem helyetted.

nem tettem semmit nélküled.

a rossz barátok, s a jók

mind miattad történtek.

s akik valaha is elmentek, 

mind miattam feleltek.

nem tűrsz meg magad mellett

mást, csak engem,

vagy az emlékem.

vedd úgy, most újra kezded.

holnap nem emlegetsz, 

holnap nem esve kelsz.

holnap végre felkelsz,

s talán féled, ahogy felemelkedsz.

légy bátor, erős, 

főnixként verdess,

repülj messze, vagy közel,

de ne jussak eszedbe.

nem gondolhatsz már rám,

ezt vésd a kis fejedbe.

ünnepeld az új esztendőt,

így lesz motivációd lehengerlő.

huszonkettő van, de még a hó is eshet;

ha megígéred, mostmár tényleg elfelejtesz.





a.

228

a felnőtt élettel csak pár probléma van.

emlékszem 5 évesen milyen kis cserfes kiskölyök voltam. a világon semmi gondom nem volt az életben, hisz anyukám és apukám mindig segítettek. 

nem is tudom mi történt velem, mikor tini voltam. mindenkinek elmondom mindig, hogy én valójában nem is éltem meg normálisan a tini korszakomat Dév halála miatt. valójában emiatt éltem meg igazán. szörnyű visszaemlékezni, mennyire elfordultam a szüleimtől. igaz, nevetve szoktam mesélni anyukámmal folytatott vitáimat. persze az öcsémet óva intem, hogy ő mindig hallgasson anyura és apura. mert ők tényleg jobban tudják.

az első igazi felismerésem akkor volt, mikor pécsett hihetetlenül ragadós és mocskos madzagba voltam betekerve. mint egy szép nagy adag hús. hát gyönyörű volt a pillanat, mikor megtanultam, hogy semmit sem írhatok alá következmények nélkül.

apu nagyot csalódott bennem. én csak sírtam, zokogtam, ahogy a szememből csak kifért. hisz én is tudtam, nem ilyen nagylányt akart nevelni, abból a cuki pattogó szőkeségből annó. be kell lássam, én az a fajta butus vagyok, aki tapasztalat útján ért csak a rosszból.

emlékszem apa mindig dühös volt, mikor valaki olyan járt nálunk, akit nem régóta ismerek, de barátomnak hívok. én meg mindig azért haragudtam, mert lehetett volna velük kedvesebb is. na persze...az emberekkel, akikről tudta, hogy egyszer úgyis elfelejtenek. ezt abból tudtam meg csak igazán, hogy volt, akinek kifejezetten örült, mikor nálunk volt.

emlékszem arra is, mikor általános iskolában lucanapját várva, anya cetlikre íratott velem fiú neveket. felírtam 13 fiúnevet, és a legutolsó, ami megmarad lucanapján, az lesz a férjem neve. valójában nem igazán emlékszem miféle neveket írtam fel, egyedül az utolsóra. de ezt majd később.

szóval voltak gondjaim anyukámmal is, apukámmal is, az öcsémmel is. azt hiszem azt sajnálom a legjobban, mikor az öcsém épp a dacos ovis korszakát élte, és mi nagyon utáltuk egymást.

el sem tudom képzelni, milyen fájdalmat okozhattam én kis taknyos- ezzel szüleimnek.az öcsém hálistennek sokat felejt. meg persze ő is felnő a tényhez, hogy király dolog, hogy van egy nővére pesten. szeretem, amikor nálunk van, meg szeretem, hogy szereti tomit. 

nem tudom pontosan, hogy a pesti felköltözésem, vagy a tomival való összecuccolás hozta meg az eszem igazán?

biztos vagyok benne, hogy a spáros meló is lényegesen sokat javított a kis nagyképű fejemen. a nagy fotós beveszi budapestet, pár nap alatt megszerzi álommelóját és boldogan él, míg meg nem hal. 

ugyan kérlek!

felvettek -megjegyzem protekcióval, mert csöcsök és tűsarkú nélkül nem alkalmaznak pultosokat és egyebet- a spárba, fizettem a kis szobácskámat, azért, hogy mások után takaríthassak. fizettem a kis kajámat, fizettem a kis igényeimet, belefutottam pár hihetetlenül rossz ismeretségbe.

mégis valahogy a szülinapomon újjászülettem.

tudjátok az ember 7 évente kicserélődik. ennyi esztendő szükséges ahhoz, hogy a sejtjeid kicserélődjenek, az összes. nem csak ez vagy az, mind. mint a hüllők, akik vedlenek. ugyebár 7-14-21- és így tovább jön a számsor. 

tavaly dec. 5. 

senki sem köszöntött fel a családomon és tomin kívül. és a pláne, hogy tomival ekkor még csak haverkodtunk. arcon csapott a valóság elég rendesen. nincs senki, a családomon kívül, akinek érek annyit, hogy egy facebook értesítő nélkül is emlékezzen a szülinapomra.

haza akartam költözni. belefáradtam a főnököm geciségeibe, a munkatársaim pletykáiba, elegem volt a lakótársaimból, de legjobban a saját elbaszott életemből.

tudniillik, anyukám megmondta!

aztán mikor már minden fulladozott körülöttem, és elmosódtak a sziák meg a helók, akkor 21-én elmentem és az egyik pajtásomtól kaptam egy tetkót. emlékszem aznap délelőtt a normafán szórakoztam lyukas cipővel a hóban. és imádtam, hogy délután mehettem palikához varratni. végre rájöttem a titokra, amit mindvégig a 21 év alatt kerestem. s lám mindig ott volt az orrom előtt:)

emlékszem az aznapi barbarára, az aznapi veszekedésemre egy lánnyal, akiről itt elég sok bejegyzés szól. emlékszem, hogy szenvedtem, hogy mit vegyek fel, végül egy kockás ingre került a váalsztás.

a zöldet. csak hogy szítsam magam ellen a sorsot, hiszen ez az egyetlen ruhadarabom, amit még mindig hordok, hiába volt zsoltié. és emlékszem arra, hogy amikor hazamentem, akkor akik nem értették a titkomat, csupán vihogtak, hogy ez biz egy szar tetkó. meaningless, és amúgyis. mi ez az ultra gagyi betűtípus?
de az a pillanat mindent megért, mikor szenteste megmutathattam, és azt mondhattam, hogy ez jelenti nekem azt, hogy megtanultam, tanulnom kell még. tanulnom kell még az öcsémtől lazaságot, anyukámtól gondoskodást és hogyan kell úgy ölelni, hogy attól minden rossz elmúlik; apukámtól pedig bátorságot és elég erőt a mindennapi nemsikerültekhez. mindezt azért, hogy felnőtt lehessek. olyan felnőtt, amilyen valóban szeretnék lenni.

ez a tetkó mindig csak értük lesz, ők az igazi otthon.

aztán mi történt 28-án?

hát forgatás volt, meg este mentem tomival találkozni.

aztán haza akart kísérni, gondoltam jó, hát miért ne!

azóta is kísér..

azóta tudom, hogy pesten is van otthon.

szevasz tavasz, aliz voltam.

227

az idő egy olyan értelmetlen szar tényezője életünknek.
van időnk fuldokolni a piában és a drogban, van időnk fellökni egymást a metróra sietve. és arra is van időnk, hogy haragudjunk, és hogy barátokat veszítsünk.

inkább lehetne időnk mosolyogni, zenét hallani a szélben, vagy épp kocsikázni éjszaka. lehetne időnk csókot váltani, gyereket csinálni, ölelni, babusgatni.
és ehelyett mi van? nincs időnk.

az, hogy meddig fogjuk egymást szeretni, az -mint minden más is- az idő függvénye. akkora bölcsességek esnek ki a kezem közül ma este..fogjatok le!

egyébként marha unalmas lenne az életem. itt vagyok immáron lassan 22 éves, de mit mutathatok fel, hogy "nézd, ez itt mind úgy lett, hogy én gerjesztettem!"
na persze.. én és az újabb "miért nem lehetek én a világmegváltó?" gondolataim. ne felejtsétek, egyszer akkor is az leszek.
bár mostanában gyenge vagyok, mint a harmatcsepp korán reggel a kilincsen. úgy érzem magam, mint aki szerelmes, de nem tudja mondani, se mutatni, se semmilyen formában kifejezni. ez nem jó, mert közben meg azt is tisztán érzem, hogy azt akarja az univerzum, hogy vége legyen.

bárcsak ne úgy lenne.

226

kettő

huszonkettő

kétszáz

kétszázhúsz

huszonhat

kétszázhuszonhat

hat

hat éve lesz lassan. 

kerestelek. egészen sokáig kerestelek. talán még a mai napig kereslek a fejem legmélyebb bugyraiban, hogy mégis hol veszítettelek el. 23-án? ugyan. itt nem a karácsonyi balesetről van szó. ami előtte történt.

csilliószor átgondolom a mondatokat, amiket aznap éjszaka mondtam. ezer meg ezer kis betű cseng össze percenként a gondolataimban, mégis erre emlékszem. kristálytisztán. 

annyira tisztán, hogy a kristályosság a szememből tükröződik. 

még mindig nehezen tudok karácsonyt ünnepelni. szépek a fények idehaza. nem lesz itt karácsonyfánk, ellenben a gőtéknek van. szeretnéd őket, hálás kis dögök..

-aj annyira hiányzol-

kedves dolog, hogy még a mai napig sem hagysz teljesen egyedül. jó, hogy az ötödik évfordulóra átadtál másnak. nem tudom az ő álmaiba hogyan csempésztél bele, de köszönöm.

köszönöm a téli meleget, a tanításait, a világnézetét, a békét, a szeretetreméltó kissárkányokat, hogy végre az a kevés barát, aki megmaradt, azt nem kell elfelejtenem miatta. nincs bosszúság meg műkaja, se elvált szülők meg bolond ex barátnő.

csak a budai kis lakás. vele, a sárkányokkal, meg itt-ott egy vándorral, aki nálunk tér meg.

kár hogy ebben te csak eszmei érték vagy csupán. jó lenne pár közös fotó, vagy egy főzőcske, vagy egy bringázás, vagy egy jó kis kirándulás a rám-szakadékba. 

6 éve már, hogy jó lenne, ha itt lennél.

szevasz tavasz, jöhet a fagy.

225

mesélnék.

-nem tudhatod ki ő!-mondta a fiú- végülis lehet, hogy egy pszichopata, elmeroggyant, aki csak a vesédet akarja eladni. közben párszor megdug, meg leitat. 

-igen, vagy a tüdőmet, vagy a májamat. tüdőt egyébként lehetséges eladni? úgy értem tényleg beépíthető lenne más emberi testbe?-kérdeztem.

-ne légy buta! az az igazság nem tudom.-felelte a srác.

történt ugyanis, hogy ez a srác beszélt hozzám, volt, hogy ő volt a legjobb barátom. rossz ez a múltidő használat. mármint nyelvtanilag jó és nyelvhasználatom is perfekt, amióta ilyen órára is járok. de a tény, hogy használnom kell, hogy már elmúltak a mi csevegéseink. az az igazán rossz.

szerettetek már magatoknál jobban valakit?

én igen. én konkrétan mindenkit jobban szeretek magamnál. úgy értem ha valaki tetszett, azt inkább elfogadtam barátnak, még ha fájt is. belenyugodtam mindig, hogy én nem lehetek elég jó senkinek. csupán barátnak. vagy rossz esetben csak egy kalandnak. még rosszabb esetben több kalandnak. több olyan léleklecsapoló kalandnak.

úgy értem a kalandokat, ahogy ti is értitek. legyen az szex, vagy csak egy normafai séta. legyen az egy téli hidegben bőrkabátban menni a bulira, csak hogy végre megkérdezze, hogy "kéred a kabátom?". vagy legyen az félnapi utazás az ország másik felére, hogy egy kicsit szépnek érezd a lelkedet, amíg a gondolataival erőszakol meg téged. vagy akár legyen egy csalóka telefonhívás az éjszaka közepén. 

volt már bennetek olyan szégyen, amit csak mások előtt szégyeltetek? bennem rengeteg ilyen van. de valójában ez hozzátartozik a változáshoz. 

jön egy-két elbaszott barátság, elbaszott majdnem hatalmas szerelem, csak te éppen olyan lelkisérült vagy, és ezt hangosan hangoztatod, hogy mindenki megcsapol. 

de velem együtt büszke lehetsz magadra, amiért ezek az undorító alakok újra élhetnek, úgy igazán. ugyanis miattad élnek újra a jelenben. mi, kiknek lelkei olyan öregek, mint az univerzum, mi vagyunk azok, akik éltetik ezeket a tolvajokat.

tolvajok, hisz öreg lelked darabjaival játszanak, megcsámcsogják őket, kiköpik, és aztán még a seggüket is kitörlik vele. elfelejtik a neved, az arcod, nem ismerik már a hangod sem. nem létezel már számukra.

és én sem létezem.

a hatalmas kérdés, hogy van-e olyan név, akit egy olyan halmazba sorolsz, aminek a leírása a következő:

visszahívott, mikor elcsuklott a hangom
ölelést kínált és boldogan borultam bele

kaját vett, mikor éhesebb voltam, mint egy csöves a nyugati aluljáróban

rám szólt, mikor ostoba voltam

megnevettetett ha ázott volt az arcom

nem hagyta, hogy elvesszek

pénzt, adott, mikor nem volt pénzem hazamenni

mindig írt, mindig kérdezett, mindig válaszolt, mindig boldogat kívánt

mindig bocsánatot kért, ha látta, hogy rosszul veszem a poént

szóval? hogy állsz a listával?

nekem pár név ugrik be, ennek felével nem is tartom a kapcsolatot. na persze, akik valaha is ebben a körben voltak, maradnak is. nem vagyunk rosszban, csak már máshol járnak. külföldön, vagy csak a szomszéd kerületben, azért őket még pajtásnak mondom.

mindenesetre azt tudom, hogy akik most körbe vesznek, az a kevés fazon.

na ők az igazi nagy halmazom!