"Jó lenne, ha minden a régi lenne"
Hányszor kérleltem, hogy legyen így. Hányszor próbáltam helyre hozni mindent. Megtettem mindent, egyetlen dolgot kivéve: várni.
Nem szeretek várni, úgy gondolom, az a gyengék játéka. Küzdöttem, hogy visszakapjak mindent, és mindenkit, de nem működött a módszer. Valahol a Feladás határán járva leültem törökülésbe, ölembe tettem a kezem, sóhajtottam egy mélyet a tejködbe, és vártam.
Vártam valamiféle csodára, amitől jobb lesz majd, amitől kicsit újra érezhetem az egészet. Hogy fontos vagyok nekik is, pont úgy, mint ők nekem. Nem történt semmi, annyira nagy volt a csend, hogy elgondolkodtam, talán már nem is vagyok ebben a világban. Talán már nem is létezem, és csak kezükbe temetik arcukat, hogy hová lettem.
De nem így volt. Ők is ugyanúgy mellettem ültek a határon. Csak a tejködtől nem láttuk egymás fáradtságát. Nem láttunk semmit tisztán, nem hallottunk és éreztünk semmit. Csak tátongó ürességet, és hogy messze jár a múlt, hogy messze járunk egymástól.
Azt a bizonyos múltat is, legjobb lenne meg nem történtnek nyilvánítani, de ezt is csak együtt lehet elérni. Bátrak voltunk mindannyian, és átléptük a határt. Ugyanabban a pillanatban, és mihelyst két lábbal álltunk ott, a köd feloszlott, és vele minden kétségünk és bánatunk.
Akkor ott álltunk egymással szemben, elhidegült arccal, és rájöttünk, hogy a ködtől, rosszul olvastuk a táblát:
amíg mi azt olvastuk Feladás, valójában Odaadás volt. Elmosolyodtunk, és elsétáltunk együtt.
Elfelejtettük a múltat, de mégis minden olyan volt, mint régen. Ugyanaz a társaság, ugyanaz a móka. Mostmár minden rendben, minden a helyén. Én a helyemen, és ők is. Egymás mellett, kacsó a kacsóban, mosoly a mosolyban.
Szóval köszönet, hogy itt vagyunk mindannyian.
szevasz tavasz, aliz sosem lesz többé egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése