Alig magasabb nálam. Kicsit kacsázva jár, magabiztosan. Kezeit nem lóbálja az égig. Ujjai vékonyak, keze törékeny, írásra termedt. Gumiarcú, kedves mosolyú.
Szeret a Duna parton sétálni. Kavicsokat dobál a vízbe, s van, hogy drágaköveket is. Olyanokat, amelyek egy életnél is drágábbak. Nem önszántából sajnos. Ezeknek az ékszereknek lelke van, amik eltörlik derűs mosolyát. Éjszaka tőlük nem tud aludni, s nappal miattuk nem tud rá nézni senkire.
Elveszett belőle a remény. Minden hitét azokban a drágakövekben tartotta. Belezárta, mintha valami belső hang kérné tőle ezt.
Egyetlen egy drágaköve van, amit a szíve feletti zsebben tart. Ha a parton sétál, a kavicsokat dobálva el is feledkezik arról a kőről, ami ott lapul. Mikor már megy le a nap, biciklire száll, s közben kiesik a zsebéből az a kis smaragd kövecske. Szinte jéggé dermed, mikor meglátja. Csak nézi, jobb lábát a pedálra teszi, és elteker.
Üres zsebbel ér haza. Üres tekintettel dobja le ruháit és fürdik meg.
Csak áll a zuhany alatt, és azt képzeli, hogy a macskaköves utcákon ázik a zivatarban. Megissza az esti kakaóját, és lefekszik. Nincsenek álmai már. Se rosszak, se jók.
Új napra virrad. Ugyanolyan új napra, mint tegnap. És azelőtt, na meg azelőtt. Délután kisétált a Dunához. Egy folyóparti fűznek dőlt, és csak bámult a messzeségbe.
Kezével a füvet simogatta, becsukta szemét, és úgy vette a mértéktelenül tiszta levegőt.
Ujjai közé akadt az a smaragd darab, amit tegnap kiejtett a kezéből. Görgette a markában, s nem nézett rá.
Érdes felülete volt, alig volt nagyobb a kisujja körménél. Apró volt, mégis az egyik kedvence volt.
Ránézett, s akkor látta csak meg, hogy egy apró kavicsot fogdos. Azzal a lendülettel a folyó hullámai közé dobta.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése