jó reggelt!

Csak annyit kérdezett: mi tart vissza?
Mi tart vissza attól, hogy elköltözzek, hogy valóra váltsam az álmaim?
Mi tart vissza a változástól?

Egy pillanatig a földet bámultam, ránéztem, elmosolyodtam, és válaszoltam: semmi! : )





Tegnap éjszaka egy erdőben jártam. Magas fák néztek le rám. Botorkáltam a sötétben valamit keresve.
A Hold, és a csillagok elvesztek, s fényük nem nyújtott vigaszt. Zokogva futottam a rengetegbe. Arcomat végig húzták a gyenge ágacskák, talpam alatt ropogott a vastag tűlevél réteg. Az erdő közepéig zakatolt hevesen a szívem.
Megláttam azt az ölelésnyi kis rétet. A közepében egy üveg doboz süllyedt majdnem teljesen a fekete földbe. Egy hosszú vörös hajú lány feküdt benne. Arcán mosoly ült. Hajába apró rózsaszín virágok gabalyodtak. Ölében tartotta két kezét összekulcsolva, melyeken bilincs égtlenkedett. Szinte már a húsába mart a nehéz vaskarika. Mégis a mosolya... mintha ezer angyal rajzolta volna.
Ismerős ez a lány még régről. Talán ott lakott, ahol én. Vagy közösek voltak a barátaink. S mikor ezek a gondolatok elhagyták az elmém, akkor jöttem rá, ez a lány én vagyok.
Én vagyok aki itt fekszik az erdő mélyén bezárva. Mélyen alszom, és mosolygok. Biztos épp mézédes az álom. Újra ez a lány akarok lenni. Csak erre bírtam gondolni.
Próbáltam eltörni az üveget, próbáltam kézzel, lábbal, kerestem a nyitját az okos kis szelencének; de semmi eredmény.
Még mindig sós könny áztatta komor arcomat. Nem tudok mit tenni. Talán segítséget kellene hívnom? Hiába tenném, csak én tudom felszabadítani magam. Ott ültem a koporsón, mikor egy farkast láttam a parányi rét túlsó felén. Felém lopakodott, lassan, szinte az idő is megállt közben. Mikor az üveghez ért, hatalmasat harapott a koporsó falába. Fájdalmas vonyításától befogtam a fülem, és csak annyit láttam, miközben elhalkult a hang, hogy az üveg eltört, s a farkas ott feküdt vérző sebekkel.
Leültem mellé, simogattam, babusgattam, de semmi eredmény. Szinte fájt neki minden érintés, mégis én még mindig nyugtattam, csitítgattam, hogy minden rendben lesz, és meggyógyul. Amikor már nem bírta a kínzásomat, belém harapott. Folyt a karomból a vér, mintha csak a csapot nyitottam volna meg otthon. Odakaptam a másik kezemmel, mire a farkas eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Mikor enyhült a vérzés, felkeltem, és tovább törtem az üveget. Már nem koporsó volt, hanem csak egy ágy.
A lányra néztem, megfogtam két vállát, és rángatni kezdtem. Torkom szakadtából üvöltöttem: Kelj már fel!
Semmi sem történt. Talán már elkéstem, és soha többé nem nyitja fel szemeit.
Abban a pillanatban, valami égetni kezdte a mellkasomat. Nem hittem a szememnek. A titok nyitja végig itt volt a nyakamban. Egy arany kulcs. A ruháimat megégette, s kulcsformájú égést hagyott a mellkasomon.
Kitéptem a nyakamból, s a bilincs zárjába dugtam. Kínok közt fordítottam el a kulcsot, ami közben leégette a húst az ujjaimról.


Ott térdeltem magam mellett, és vártam. Sírtam, fogtam a lány gyenge kezeit és szorítottam, és könyörögtem, hogy keljen fel. Már úgy tűnt minden elveszett, mikor hirtelen a sötétségből fény lett. A Nap kel. Szinte égette a szemem. Becsuktam, s mikor már nem éreztem a perzselő sugarakat, kinyitottam.
Mikor lenéztem magamra, már nem volt rajtam a kulcs nyoma. Már nem ömlött a vér a karomból.
Fehér ruha volt rajtam, csuklóimon virágból kötött karkötők, s ölemben egy tükör.
Belenéztem, és végre Alizt láttam.
Vörös hajamban virágok, a mosolyom, mint régen. És a szemeim... a szemeimben már nem volt zűrzavar.




szevasz tavasz, aliz eleget aludt.