Zokogva aludt el a párnám.
Ilyen keservesen már rég nem sírt senki és semmi miatt. Kifolyt belőle a lélek is.
Könnycseppjei áztatták hajam, és szipogása törte meg az éjszakai csendességet.
Álmomban őket láttam. Szeretteimet, kettecskén.
Először szüleimet. Egy terebélyes tölgyfa előtt álltak. Az öcsém középen, anyukám egy szép rózsaszín ruhában, apukám a kedvenc világoskék ingében. Átkarolta édesanyát, pont mint azon a képen, mikor az ujjára húzta a gyűrűt. Kattant a redőnyzár.
A következő párok a barátaim voltak. Gyuri, Dávid, és Noel. Lányokkal, akiket nem ismerek. Boldogan, ölelkezve álltak egy cseresznyefa előtt. Fáik teli virágokkal, méhecskékkel, az ágakon fecskék csücsültek. A barátaim úgy mosolyogtak, mint még sosem láttam őket. Velem sose mosolyogtak így, ez bizony szerelmes vigyor.
A redőnyzár megint kattant, és eltűntek.
Ott állt Ő egy rózsabokor előtt. Fehér rózsákkal volt teli.
Egyik kezével a szirmokat simogatta, másikkal pedig egy őzgidát simogatott. Mosolygott, pont azzal a mosollyal, mint mikor utoljára láttam. Félmosoly volt, egyik szeme kisebb lett tőle, mint a másik.
Elpirultam, és a fényképezőre szegeztem a tekintetem. Rekesz, záridő rendben. Vízszintes? Vízszintes.
Odafutottam, még mielőtt megtörténik az exponálás.
Megfogtam a kezét, s mire a negatív elcsípte a nap apró sugarait, Ő eltűnt. Egyedül álltam a rózsabokor előtt, de már közel sem volt olyan gyönyörű. A virágok feketébe borultak, és szirmaik vége úgy húzódott össze, mintha megégették volna őket.
A kezem már nem az övét szorította. A markomban egy gyűrű volt. Ránéztem, és láttam a képet, ahogy ott állunk ketten. Ő meg én, az őzikével.
Mint két szerelmes bolond.
Sosem lett közös képünk. Csak annak az emléke, hogy lehetett volna.
szevasz tavasz, aliz csak a fényképész lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése