Pöpi

Pöpec az én kedves, képzeletbeli paripám.
Magas, szinte alig tudok felmászni rá. Patái hangosan trappolnak a macskakövön, s hosszú izmos lábai minden akadályt átugranak. Fekete zoknikat hord, és szügye széles, ölelnivaló. Nyaka olyan ívben hajol, mint a legszebb füzek a Tisza parton. Háta rövid, épp csak én férek rá. Sörénye és farka ébenfekete, ami tökéletesen illik a koszos homokszínéhez. Bóbitája a jobb szeme fölött lóg.
Azok a csudiszép sötét szemek... el lehet bennük veszni.

Egyetlen egy gond van Pöpeccel. Nem szereti a kockacukrot, sem a répát, de még a zabot sem.
Darált ész az ő kedvenc nasija. Ezért ritkán látom őt. Pontosan már 2 éve láttam utoljára, amikor loptam neki  eszet egy fiútól.
Pont olyan boldog voltam akkor, mint most. És Pöpec megint előbújt. Követ engem a szobába, az utcára, a kertbe. Mindenhol ott van, még a wc-re is utánam jön. Cserfes és huncut kis dög.
Csak én látom őt, meg az, kinek az eszét eszi.
Legalábbis ezt állítja. Az előző vacsorája sosem látta őt, sosem hallotta. Hogy a mostani fogja-e, az csak a fiútól függ, akitől ennivalót loptam a lovamnak.

Talán furcsa, de  Pöpec úgy változik, mint amilyen eszet rágcsál. Volt már ő teljesen koromfekete, sőt, hófehér paripa is. Láttam már őt páncélban, de virágkoszorúba bújva is. Láttam először kövéren, s csontig fogyva, mikor a leggonoszabb ember eszét ette. Hiába az én lovam, nem én éltetem őt; hanem azok az agytekervények, amiket másoktól lopok.
Ez a ló olyan, mint egy kaméleon és szivacs együtt. Amit magába szív,-ez esetben töm- ahhoz alkalmazkodik.

Most a legszebb. Ilyen szép és tökéletes alakja sosem volt még. Mintha csak egy művész rajzolta volna le, miután megkérdezi tőlem, hogy "milyen egy ideális pacó?".


Nos ilyen, mint most Pöpec.