álommanó

Homlokon csókolt, és hanyatt estem.

Felkeltem és a homokban sétáltam. Jobbról fák, balról folyó, fentről a csillagos ég mosolygott magában. Álltam és a lábaimat bámultam. Olyanok, mint két cipó. Két frissen sült pici kis zsemle.
Felnevetett valaki a fák közül. Nem igazán érdekelt, hogy ki játszik ilyet, így tovább játszottam.
Lábujjaim között fúródott ki a homok. Csikis volt, de mégis olyan selymes, és puha, mintha tejszínhabban taposnék. Megint kuncogtam. Próbáltam minél halkabban, hogy a fák most hátha nem nevetnek.
De egyre hangosabb volt a nevetés.
Abbahagytam, és hirtelen kaptam fel a fejem:
-csitt!-kiáltottam nevetve.
Úristen mit vihogok ennyit? -gondoltam magamban- Már megint minden hülyeségen nevetek. Legalább ilyenkor lennék komoly, amikor valaki leskelődik utánam.
Leültem a legszélső fa törzséhez törökülésbe, és vártam. Türelmesen fogok várni, amíg nem mutatkozik be. Vagy legalább mutassa magát.
Ismeretlen hang volt ez. Sosem hallottam még. Vajon csak ideképzelem a hangot?
Vagy valaki tényleg itt botorkál a sűrűben?
Ágreccsenést hallottam a hátam mögül. Odafordulok, és mit látok?
Egy manó. Sapkában. Borostával. Fura szerzet, olyan mint a Hófehérke egyik szereplője, csak épp fiatalabban. És nincs nála csákány.
Nem köszöntem neki, ő sem nekem. Csak bámultam. Nem mozdultam.
Felnevet, s azt mondja:
- Nagyokat pislogsz. Mert nagy zöld szemed van.
Akaratomon kívül, de elmosolyodok. Nem szóltam hozzá, talán a hangom is elment. Lehet, hogy csak én hallom magam.
- Nem. Én is hallak. - szól közbe a manó.- Üvöltenek a szemeid.


Felriadtam, és úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék.
Azt hiszem a manó leitatott álmomban.





szevasz tavasz, aliz voltam.