Tegnap éjjel annyit forgolódtam az ágyban, hogy szinte a szédüléstől aludtam el.
Nem voltam magasabb egy hüvelyknél. A virágok szirmai felém magasodtak, és a napfényt színesen szűrték meg. Pöpec is ott trappolt mellettem. Tengerkék felsőmnek a szélét rágcsálta, és úgy követte minden lépésem. A nagyra nőtt liliomszálak és rózsák valami különös idegen nyelven cseverésztek. A kis ibolyák cserfesen kuncogtak a hóvirágokkal egyetemben.
Az ösvény végén két fehér tulipán hajolt egymásra. Olyan kis kedvesen ölelték egymást, miközben Pöpeccel átbújtunk alattuk.
Itt egy kapu. Vagyis csak a kerete. Sötét meggy színben pompázott, és apró kamillákkal volt díszítve. Átlépve a kereten egy irgalmatlan hosszú asztalt láttunk, aminek a végén ott ült Nyúl úrfi.
Nyúl úrfi kifejezetten olyan volt, mint az a manó két napja. Emlékszem ezekre a szemekre. Igaz akkor nem teázgatott nyugodtan egy elvarázsolt erdő közepén.
Fehér porcelán csészéből itta a teát. Kis méhecskék voltak ráfestve, a kannák pedig egytől egyig színváltósak voltak.
Intettem, és köszöntem illedelmesen, ahogy ezt egy kis hölgytől várják:
-Szervusz Nyuszi úr! Látom türelmesen vártál.
Magam sem tudom, honnan pattant ki a fejemből, hogy épp rám vár. Hiszen ki tudja még, kiket vár.. vigyorkandúrokat, meg kalapos, fura figurákat.
- A hollón ugyanúgy lehet írni, mint repülni az íróasztalon! -mondta köszönés nélkül.
Pislogtam rá párat, és leültem vele teázni. Mintha csillió éve ismernénk a másikat.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése