Mikor az ösvényhez értem, a hátamról levettem a puskát. Feltartottam, és úgy indultam befelé a sűrű erdőbe. Valahol messze farkas vonyítása törte meg a fátyolos csendet. Morgás és harc hangjait üvöltötte a hideg szél. Libabőrösek lettek a végtagjaim, megtorpantam. Nem láttam semmit, a hajnali ködtől. A Nap fénye sem segített. Már úgy tűnt eltévedtem, mikor egy fának támaszkodtam, és mély hasításokat éreztem a törzsön. Odapillantottam: egy ház. Jó az irány.
A fák szorosan ölelték egymást. Fehéret és zöldet láttam mindenhol, de végül kiértem a tisztásra, és megláttalak Téged.
Ott ültél a szirten. Lóbáltad a lábad, és melletted egy farkas ült. Ráhajtottad fejed, mintha a kedvesed lenne. A fegyver még mindig a kezemben volt, lehajtottam és halk léptekkel haladtam feléd.
Az őzek a rengetegből figyeltek engem. Most ők voltak a vadászok, s én a vad. Úgy tűnik az erdő véd téged mindentől. Az állatok mintha csak a barátaid lennének. Féltik a boldogságod.
Egy botra léptem, ami olyan hangosan reccsent a lábam alatt, mintha a puskával lőttem volna. Megijedtem, és felkaptam a fegyvert. Mintha attól ijedtem volna meg, hogy a farkas nekem ugrik.
Meglepett arcot vágsz, miközben rád fogom a puskát.
Az ordas melletted csak néz. Szinte a lelkemig lát.
Tudja, hogy nem sül el a fegyver, mégis vakkant egyet, hogy észrevegyem, mit művelek. A fegyver kiesik a kezemből, és még mindig csak nézlek.
A hajadat olyan szépen fújja a szél. Meg tudnám számolni az összes hajszálat, még ilyen messziről is. A szemed világít a ködben, mintha egy macskától loptad volna. Nem tudom eldönteni, tényleg itt ülsz-e, vagy csak a képzeletem játszik?
A farkas odajön hozzám, megszaglássza a lábamat, és mellém ül. A kezemet nyújtom, és te belekapaszkodsz. Megölelsz.
Van, hogy az ember elkezd egy történetet, de ahhoz, hogy méltón fejezze be, meg kell ismernie a szereplőket. Azt, akit magáról mintázott, és azt is, akit csupán csak elképzelt egy ismeretlen arccal.
szevasz tavasz, jöhetnél melegíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése