soldier

Szeretném leírni, hogy ez most megint nem rólam szól.

Furcsán néznek rá az emberek, félelmetesnek találják. Tényleg van mitől félniük. Magas, robusztus test, fénylő fejbúb, combnyi vastag karok.
Rosszul hiszitek, a hideg kék szemek mögött egy hatalmas szív bújik meg. Egy olyan lélek, ami feltétlen tud szeretni, egy olyan elme, amivel már ezreket mentett, és ezreket oldozott fel bánatuk alól.
Persze az emberek.. kihasználják képességeit, utólagosan veszik észre, ki is ő valójában (vagy még akkor sem). Mennyire fontosnak kéne lennie nekik, hisz tőle megkapták, amit meg sem érdemeltek.
Arra gondolok, tőle tanultam meg mindezt, és miatta szenvedek most én is. Megtanultam hogyan segítsem és szeressem barátaimat. Ő tanított, hogyan legyek jó mindenki szemében. És most pont ugyanott tartunk mindketten. Ő a negyedik x-nél, én a másodiknál. Kétségbeesve, és mégis boldogan. Sikerült rájönnünk mindkettőnknek végre, mi az igazán fontos dolog az életünkben. Volt hogy úgy éreztük, mennyire egyedül vagyunk, és hogy nincs kiút, de azt hiszem; illetve tudom, hogy ez már csak egy teljesen szürke emlék foszlány. A jóra emlékszünk. ezért tértünk vissza mindig azokhoz a fura emberekhez. Most annyiban változtak a dolgok, hogy a csalódások után egyre jobban beleégett tudatunkba az az érzés. És ezt soha többé nem akarjuk újra megérezni. Se Ő, se pedig én.
Rég láttam már boldognak, jó hogy most újra vigyorog.. : )

Örülök, hogy ilyen édesapám van.
És bár sosem mertem neki ezt elmondani, - hogy mennyire felnézek rá- remélem majd egyszer elolvassa, és boldog/büszke lesz, hogy ilyen embert nevelt belőlem.




szevasz tavasz, aliz voltam.

http://www.youtube.com/watch?v=ta4BizhGx8g&feature=related

Összekócolnálak : )


Hiányzol, régen láttuk már egymást mosolyogni.
Bár vissza tudnálak hozni. Az életem összes kis apró kincsét odaadnám érted, ha most vissza jönnél, és megölelnél egyetlen egyszer. Nem kérném, hogy beszélj, vagy hogy nevess rám. Csak hogy végre újra magamhoz szorítsalak.
Negyedik éve már, hogy ezt akármelyik nap megtenném, mégsem tehetem.



Hiányzik az útmutatásod. A tekintet, amiben mindig megláttam a megoldást. Az illat, amitől mindig nyár lett a szívemben. Hiányzik az érintés, amitől minden gond elszállt. Hiányzik a hang, amitől mindig gödör kerekedett az arcomon.

Sosem fogom elfelejteni, hogy a legnagyobb barátságokból lesznek a legnagyobb szerelmek. Sosem fogom elfelejteni, hogy mi történhetett volna, ha ebben az életben még találkozunk.

Tanulnék tőled..hogy bírtad ki, hogy mellettem alszol el, és mégsem bújhatsz hozzám? Hogy bírtad elviselni, hogy mással látsz? Hogy tűrted meg, hogy ölelgetlek, puszilatlak,  mégsem kaphatod meg, mit igazán akarsz.

Egyszerű talán a válasz: Szerettél. És bizony, aki szeret, az el is enged, pont, ahogy én is tettem. 

Mindig is szerelmes voltam beléd, és mindig is téged kerestelek mindenkiben.


Sajnálom, de sosem felejtelek.


szevasz tavasz, aliz voltam.

nekem mindegy

Gondolataim csak úgy hullámoznak, mint a tenger, visszasodródok hozzátok, és közben érzem mennyire valótlan ez az egész.

Fáradtan mossa félelmeimet a víz, és törnek elő belőlem. Még hallom robajlásuk. Hallom, ahogy a nevemet ordítják torkuk szakadtából. Ismerem őket. Valamikor a legszebb perceket töltöttük együtt, de valahol a szeretet megszakadt, és félelem lett belőlük. Először csalódás és önsajnálat. De most, mikor már álmomból riadok a valóságra, már csak félénk tekintet maradt belőlük.

Hihető mese igaz?

Bár lenne egy mese, aminek a vége happy end. Bár lenne egy rossz álom az egész. Bárcsak menekülhetnék, de azt sem tehetem. Felelnem kell tetteimért, és felelnem kell mindazért a szép emlékért, amit cserben hagytam.

Ha a történet ismételni szeretné önmagát, csak tessék. Legyen úgy, ahogy sors úrfi szeretné, legyen úgy, mint 4 évvel ezelőtt.

Állok minden elé, mi egykoron szép volt. Állok mindennel szemben, amiért a múltba menekülnék. 

Sajnálom.

Azt hittem magam vagyok, és azt hittem helyesen cselekszem. Nem hallgatva a jelekre félretettem az igazi énem, és mindezzel együtt félreraktam mindent, ami a kis szívemnek kedves volt.

Szégyellem magam, de mégsem értem az egészet, hogy ez hogy történhetett. Megtagadtam a barátságod, és megtagadtam önmagam. De már rengetegszer történt ilyen. Küzdenék érted, de egy éve már nem is ismerjük egymást. Minden egyes mosoly annak a régi énünknek szólt, és minden egyes ölelés ugyanannak a léleknek. Ugyanazok már nem leszünk, se te, se én; de a barátságunk számomra ugyanaz marad.

Fáradt a test, a lélek, már csak egy 54 napos telet kell túlélnem. Sajog a fejem, és ráz a hideg, de azért jó érzés tölt el. Van egy csodás dolog, amitől élőnek érzem magam, és ez a dolog nem más, mint hogy itt vagyok.

Furán hangzik, tudom. Örülök, mert itt vagyok, boldog vagyok, hogy átélhetem ezt az egészet, és hogy egyáltalán még élek. Nehéz időszakon megyek keresztül, de nem fogok megrökönyödve állni és várni, hogy elsüllyedjek, mint az a bizonyos az óceán közepén. Fájdalmas út lesz, de egy valaki biztosan végig fogja majd a kezem. Ő az a teremtés, akitől kapom a megerősítést. Hiába vagyunk keveset együtt, hiába élünk mindketten egy másik álomvilágban. Mindettől független Ő az én egyetlen kis szamócám. 

Miközben ezeket a sorokat írom, arra gondolok, nem csak Ő tart velem. Hiszen itt van velem mindig a legesleg, az őrangyalkám, akitől kapom a jeleket, amik által előre haladok. Velem van a legjobb fogadott kisöcsi, és az első számú topmodell zenész pajti. Anyu, aki mindig felhív, mert érzi, mikor vagyok hullámvölgyben. Apu, akinek mindig igaza van, lehet hogy fájdalmas az igazság, de akkor is igaza van. Édes kicsi csöpp testvérkém, akivel ha tehetném most azonnal kimennék focizni, -pedig utálok focizni, de most ez jobban esne bárminél- vagy nézni egy filmet, amit már mindketten 6.435.781-szer láttunk. Ha ők nem lennének, már rég feladtam volna a harcot, vagyis valójában mindent.

Hiányzol Kecskemét.

szevasz tavasz, aliz voltam.

medvés minyon

Tudjátok milyen az a medvés minyon? 

Én tudom. Édes, mégis savanyú. Rózsaszín, mégsem könnyed. Apró, mégis jól laksz vele. Medvés, mégsem harapós. Minyon, mégsem sütemény.

Jó, hogy van ez a medvés minyon, mert ha minden kötél szakad, és éppen úgy érzem elveszek, akkor ez a medvés minyon mindig készen áll, hogy mosolyt csaljon a gombóc fejemre.
Viszont szégyellem magam, mert nem keresem mindig, és lehet nem mondja mennyire rosszul esik neki, hogy nem kérek belőle. De ezzel szemben, tudja, hogy én is milyen sértődékeny pufóka vagyok, és mindig is megtartotta a kellő távolságot, és úgy igazán még sosem haraphattam bele.

De bele fogok ! : )

szevasz tavasz, aliz voltam.

talán-ka

Talán. 

Csalán.

Habár.

Falánk.

Talán rosszul érzem magam. De kit érdekel ez az apró kis információ? Senkit úgy igazán, igazából az is gond, hogy az utóbbi egy hónapomból kiestek azok a személyek, akik igazán fontosak. Nem tudhatják mi kavarog bennem, hogy mit érzek most valójában az életemmel kapcsolatban. Nem tudják azt sem, hogy változtam. Én pedig azt nem, hogy jó, avagy rossz irányba?

Csalánba léptem. Vagyis inkább meghemperegtem benne, mintha az lenne a világon a legegyértelműbb dolog, ha amúgy is boldogtalan az ember. Valójában se nevetni, se mosolyogni nem esik jól. Az egyetlen őszinte mosolyt is eltitkolnám, ha nem lenne ez a fruska, aki visszaránt a való életbe. Bolond egy teremtés, lennék én is újra ilyen. Az még bánt egy picit, hogy talán magában ő is ugyanezt gondolja, mint most amit én írok. Nem akarom, hogy ugyanazokat a fájó apró kis hibákat elkövesse mint én, mégis úgy érzem a szívem mélyén, hogy hagyom neki. Aggódom, hogy rossz tanácsadó vagyok. Szeretném, ha boldogabb lenne, és jobb döntéseket hozna, mint én tettem eddig.

Habár vannak emberek, barátok körülöttem, mégis 'kalácsul' egyedül érzem magam. Félek, hogy megint bezárkózom, és nem fogják ezek az emberek eltűrni az önzőségem. Önző lehetek, ha magányosnak érzem magam, ilyenkor nem látok a szememtől, és nem realizálódik bennem, hogy nekik is megvan a saját bajuk. 

'Minden embernek megvan a saját tragédiája..'

Igen meg. De én képes vagyok, és elfelejtem ezt. Elfelejtem, mi a kötelességem, mint barát. Vagyis rosszul mondom, mert ez nem kötelesség kérdése. Ez puszta szeretet.

Falánk vagyok, és habzsolni akarom az embereket. Ami nem jó jel. Kuszák a gondolataim, az érzéseim. Át kell vergődnöm az úton. Egyedül. Nem szabad most új embereket megismernem, nem kell, hogy ezek az új emberek egy beteg embert ismerjenek meg. Felhúzom inkább az álarcom. Mosolyra állítom a szám, és felveszek egy napszemüveget, mert a szemem az egyetlen árulkodó jel erről az állapotomról.

Kitűnőnek nem mondható, de jó színész vagyok, megoldom én a gondjaimat. Erős vagyok, mert segítenek. Intő szóval, öleléssel, mókával, kritikával, őszinte gondolatokkal. A magány persze nem jó barát. Vele valahogy meg kell szüntetnem mindenféle kapcsolatom, különben teljesen magába szív; és én végleg eltűnök.

szevasz tavasz, aliz voltam.

you'll call it fate i'll call it karma - Ellie

Ha igazán akarom úgysem tudom. Ha nem akarom, akkor letagadom.

Valaki igazán terelgethetne, mert még mindig nagyon picinek érzem magam. Ráadásul egyre kevésbé érzem magam és az érzéseim biztonságban. Szóval újra jön egy olyan nyár, amiről senki sem tudja mit várjak tőle.

Én igazán csak egy dolgot szeretek. Jól lenni.


szevasz tavasz, aliz voltam.

tartom a nyakam

Én lettem az a szürke pont.
Sajnálom.

Nem tudom miért, de valamiért a döntéseim több mint 90%-át megváltoztatnám. Mivel nem tehetem, ez egy kicsit lejárt téma. 

Pont ma, pont  most, semmi kedvem bulizni, és mosolyogni az emberekre. A gond, hogy valójában mennék, de tudom, hogy jönnének a kínos kérdések, a magamat becsmérlő válaszok, és a felismerés arról, hogy mekkora hibát követtem el. 

Megint elfelejtettem, kiben bízhatok, és kiben nem, s jelenleg ott tartok, hogy inkább senkibe.

Jól mondta. a végén úgyis egyedül maradok, mint a kisujjam. Miért kellett, hogy megint neki legyen igaza? Annyira jó lenne, ha egyszer nem nekem kéne meghunyászkodnom mindenki előtt, aki számomra fontos. 

A félelem kopogtat az ablakomon, csak ijesztget. Nem jön be, csak beköszön. Megborzolja a gondolataimat, és csak Rá gondolok. Féltem beismerni. Most már hiába is ismerném.
Édesanyám intő szavai jutnak eszembe.. és rádöbbenek mennyire felelőtlen és gyerekes vagyok. Makacs, mint egy póniló. Én nem leszek senkié, már csak a félelemé.

Tavalyinál rosszabb döntést nem hozhatok, ez vigasztal. 

Ragasztó már nem lesz, még ha szükségem is volna és ezt kívánom minden nap, mikor felkelek. ( remélem most legalább kiröhögsz, mert tudom, hogy olvasod: ) Nem akarok semmit sem írni ezen kívül, mert úgyis hiba lenne. Másodszor nem fogom tönkre tenni senki nyarát. Ennek így kellett lennie. Ha hagyta, és én is, akkor nincs miről beszélni.

Rossz ha hallom mégis keresem. Rossz ha látom, mégis várom. Rossz ha belegondolok, mégis ezt teszem.

jók legyetek

szevasz tavasz, aliz voltam: )